A Vörösmarty Színház Kozák András Stúdiójában egy kereszt alakú játéktér két oldalán ülünk mi, nézők; a színészek pedig a kereszten játszanak. Bizarr, és nemcsak Szophoklész vagy az Antigoné miatt, hanem mert Vereckei Rita díszlete egy déli háborús zónát idéz, valahonnan a muszlim világból.

Fotók: Torma Sándor

Egy ház nyerskőszínű homlokzata; lehet, hogy garázs, a belsejét vasredőny takarja, mögötte zenészek ülnek, a kellő pillanatban valaki felrántja a redőnyt, megszólal a zene. Vannak még mindenféle ablakok, vagyis rések, lefelé, a pince felé, meg odafönt is, az emeleten; ide a kar tagjai bújnak, álarc mögül mondják a szöveget. De a szem nem rajtuk, még csak nem is az elgörbült, dőlni akaró villanyoszlopon akad meg, hanem egy furcsa, feketébe öltözött szolgaféle figurán, alig is szól, de mégis nézni kell, egyszemélyes nép, Kádas József alakításában…

Varga Mária játssza a Karvezetőt, szépen bevezet bennünket a történetbe, vagyis egyáltalán nem Antigoné és Iszméné összeszólalkozásával kezdődik az előadás, ahogy általában. A fekete öltöny és a hátrasimított haj androgün figurát idéz, aki hol fegyelmezett rezerváltsággal, hol némi szkepszissel, hol kifejezett rosszallással kommentálja azt, amit mi is látunk, „a nép nevében”.

Nagy Péter rendezése végigkaptat az Antigoné[1] című dráma törzsén, az ágakra nem fordít sok figyelmet, így aztán másfél óra alatt meg is vagyunk mindennel, mert elérkezünk az emblematikus görög véghez: a jók meghalnak, a rossz meg ott marad összezuhanva. Biztos meg lehet húzni jó alaposan ezt a darabot is (tán nincs is olyan dráma, amit ne lehetne), a kérdés mindig az, hogy érdemes-e. Tucsni András dramaturg úgy döntött, hogy érdemes kidobni Antigoné és Kreón vitájának nagy részét, és ekképpen egyszerűsíteni a két karaktert és a helyzetet, de nekem azért erősen hiányzott Kreón igazsága ahhoz, hogy valódi drámai konfliktus bontakozzon ki a szembenállásból. Ha ugyanis a szembenállás alapja mindössze annyi, hogy Antigoné bármi áron el akarja temetni Polüneikészt, a bátyját, aki Kreón szerint hazaáruló, ezért nem érdemel emberi temetést, akkor tényleg fekete-fehér a két figura és a helyzet. Ha azonban Kreónnak mint uralkodónak van valamelyes igazsága, ráadásul Antigonét és családját tekintve némi, ugyancsak összetett előtörténete, akkor a vita igazi és tétre menő. Ha Iszméné nem csupán egy gyáva és megalkuvó alak, hanem koherens és megalapozott véleménnyel bíró testvér, akkor az ő véleménye és majdani szolidaritása is súlyosabb.

Kreón katona, oldalán pisztoly, a hazáról szónokol, trónja a hadiállapot szimbóluma, egy zöld műanyag kerti szék. Antigonén kapucnis dzseki, vászonnadrág, lehordott darabok. Mi tagadás, mind a birodalom, mind az uralkodó család elég ramaty állapotban van. Sághy Tamás Kreónja, úgy tűnik, tudatában van ennek, és az erős kéz, a diktatúra gyógyító erejében hisz. De – és ez az alakítás árnyaltságát mutatja – bármilyen agresszív és hajlíthatatlan, érződik rajta a belső billenékenység, amit épp aktívan kompenzál. Molnár G. Nóra Antigonéja „együgyű” fiatal lány: ez az egy ügye van neki, Polüneikész eltemetése; nincs min gondolkodnia, a mérleg másik serpenyőjében nincsen semmi. A figura tehát eléggé keskeny, s ily módon a színészi játék is az.

Vannak aztán a kisebb szerepekben a kabinetalakítások; Andrássy Máté remekül hozza a félelemtől rettegő szolgát, az Őrt, aki nagy buzgalmában már semmit föl nem fog abból, hogy mi zajlik körülötte, csak életben akar maradni – és még kicsi is tud lenni… Eurüdiké szerepében Varga Gabriella néhányszor átsétál a színpadon, tűsarkúban, elegáns ruhában – aztán amikor igazi funkciója van a sétának, akkor szakadt a ruha, és a viselője szíve is mindjárt. Haimón szereti és tiszteli az apját, és erre alighanem minden oka meg is van – de Kovács Tamás szépen vált, amikor a figura fordulóponthoz ér: Antigoné szerelmese nem csupán a lányt választja az apjával szemben, hanem az igazságot és a józan észt, ha belehal, akkor is. Belehal.

Teiresziászt, a vak jóst Derzsi János játssza; semmi belső jövőbe látás, csak ejtett hangon elmondja, mi fog történni. Nagy kár, hogy a közönség nagy része alighanem szinte semmit nem ért belőle, és ez nem Derzsi hibája – a többi szereplő adja értésünkre, hogy szörnyű jóslatot hallottunk. Ez az epizód mint cseppben a tenger jelzi az előadás alapproblémáját: Csiky Gergely fordítása annyira archaikus, hogy az már a jelentés, a tartalom rovására megy. Nem bírtam rájönni, hogy a megannyi jól mondható, korban közelebbi fordítás közül a rendező, Nagy Péter miért épp ezt választotta, amikor nyúlhatott volna akár Mészöly Dezső, akár Trencsényi-Waldapfel Imre, akár Ratkó József szövegéhez, hogy csak hármat említsek a nem épp legfrissebb fordítások közül.

Sem az előadás szcenírozása, sem a színészi játék nem hitelesíti ezt a szöveget – éppenséggel ellene dolgozik nagy erővel mindkettő. Kár, mert az egyik legsúlyosabb tragédia tragikus éle vész el: Antigoné halála csak az első pillanatban általa is felvázolt papírforma, Kreón összeomlása, bűnbánata súlytalan, és marad, ami szimpla matek: majdnem mindenki meghal.

Mi? Szophoklész: Antigone (ford. Csiky Gergely)
Hol? Vörösmarty Színház, Székesfehérvár
Kik? Rendező: Nagy Péter. Szereplők: Molnár G. Nóra (Antigone), Varga Lili (Ismene), Varga Mária (Karvezető), Sághy Tamás (Kreon), Andrássy Máté (Őr), Kovács Tamás (Haemon), Derzsi János (Tiresias), Kricsár Kamill (Hírmondó), Varga Gabriella (Eurydike), Kádas József (Szolga). Dramaturg: Tucsni András. Díszlet-, jelmeztervező: Vereckei Rita. Zenei vezető: Dobri Dániel. Zene: Cseh László, Bazsinka Mihály, Mayer József, Király István, Kricsár Kamill. Ügyelő: Kalmár Johanna. Súgó: Weil Szilvia, Murányi Eszter. Rendezőasszisztens: Tusor Regina.

 

[1] A kritika szándékosan nem követi a Csiky Gergely-féle fordítás névváltozatait (lsd. a színlapot).

Facebook Comments