A Rosencrantz és Guildenstern halott, a strómanok ócskaságáról, továbbá az alámerülő-kibekkelők gyávaságáról szól, arról, hogy a közreműködésük jussa ostobán jelentéktelen, elkerülhetetlen hirtelen halál. Illetve szólhatna mondjuk arról.
Gyengéden gúnyolódik, szemérmesen rajong; érzelmessége frivol, romantikája keserű, istenkeresése profán. Szinte sosem „győz a jobbik”, de el sem bukik nemtelenül.
Szikszai Rémusz legújabb rendezése – amely Tom Stoppard abszurd drámáját dolgozza fel – rizikós vállalkozás. Éppen azt a vonását tekinthetjük ugyanis egyik legfőbb erényének, mely mindent elrontó gyengesége is lehetne.
Nincsen halál, vallja a posztmodern…
Upor László Stoppardról szóló monográfiája nem hagyja figyelmen kívül a részleteket, és összefüggéseiben dolgozza fel a teatralitás szózsonglőrének életét és művészetét.
A negyvenöt évvel ezelőtt írt darab olyan szakaszhatár az angol színműirodalomban, mint az egy évtizeddel ezt megelőző Osborne-dráma, a Dühöngő ifjúság volt.
A kontemporaneitás, a saját korával való együttélés fájdalmasan hiányzik a mai orosz színházból. És a társadalomból is.
