A Rosencrantz és Guildenstern halott, a strómanok ócskaságáról, továbbá az alámerülő-kibekkelők gyávaságáról szól, arról, hogy a közreműködésük jussa ostobán jelentéktelen, elkerülhetetlen hirtelen halál. Illetve szólhatna mondjuk arról.

Fotók: thealterphoto2021

Minthogy Rosencrantz-cal és Guildensternnel egy darabig, ugye, annak sem vagyunk tudatában, milyen történetbe lépünk be, vagyis informálisan, hát… nagyon is tudjuk. Aztán ők menet közben se nagyon találnak mozgásteret arra, hogy autonóm entitásként alakítsanak valamit a velük együtt zajló eseményeken, mi meg nézzük ezt. Király Dániel rendezésében Bán Bálint, Formán Bálint, Gyöngy Zsuzsa, Piti Emőke, Szabó Zoltán naiv játékot játszanak. Ezzel mintha talán azt is állítanák, hogy egyszerűen nincs mód másképp működni ebben a történetben, ebben a világban, nem képesség kérdése, hanem az életben minden ennyire erősen determinált.

Már a nyitó pénzdobálás (fej vagy írás) eredményét sem bárgyún értetlenkedve nézik, hanem valami kétségbeesett naivitással. Nemcsak Bán Bálint figyelme feszült, hanem a többi szereplőé is, akik végig jelen vannak a körbeült üres térben. A darab kötelezően ágáló hangneme szerencsére lassan elolvad – a felütéskor még erős, hogy értsük, nem kisreálban vagyunk. A csapat nagyon komolyan veszi a formát: figyelemreméltók a leguggolva jelen-nem-levés jelenlétek: a színészek ezzel teremtik meg egymásnak a játék terét és tétjét. Pontosak a pici ritmus és dallamgesztusokból összerakott zeneiségben – mindvégig tartják az előadás tempóját. Ikonikus függetlenszínházas a semleges tréningruhás-kötöttsapkás alakok felcserélhetősége az üres négyszögletes térben – mert persze látjuk, értjük, ki kicsoda.

Ahányszor láttam az előadást, közel eredeti szövegváltozatban, mindig vergődtem magamban a dilemmával, hogy mi lenne, ha egyszer valaki nekiállna és képes lenne a felére húzni. Lehet, hogy zseniális lenne? Mert persze van ebben a hatalmas szöveghegyben valami eleve elrendelt gyötrelem, ahogy csúszik ránk, nézőkre – elképzelni sem tudom, milyen lehet megtanulni. Közben például értem, hogy a halálról való lamentálásnak éppen a terjengőssége tud hatni, ahogy számos más szerteszét beszélt részletet lehetne még emlegetni. Ugyanakkor az dramaturgiai ügyesség kérdése, hogy az érzetet megtartva hogyan lehet kifeszíteni a felpuffadt-megnyúlt anyagot, mert láttam, hogy a csapat acélos figyelemmel tolta végig a közel két órát, nézőként pedig értettem / érteni véltem, mit mond ez az előadás, de kifáradtam, mert a technikás, ízlésesen minimálszínházas játék tétje csak önmaga volt. Megengedem, ez a végtelenül elkényeztetett kritikusi helyzetből is fakadhat, hogy a normális nézőhöz képest rezignáltabb vagyok, ha egy előadás fókusza az, hogy a végére megtudom a történet végét – mivel azt nagy eséllyel már előre tudom. Itt azonban feltételezem, hogy az anyagismeret nemcsak az én kiválságom, hanem a rendes nézőké is, minthogy ismerik a Hamlet-et és/vagy a filmet.

Ahogy próbáltam fogást keresni, amivel kapcsolódni tudtam volna az előadáshoz, mindinkább egy, a saját esztétikájába bezárult világként érzékeltem. Keresgettem, kik ezek a figurák itt és most, akik a Hamlet nélkül egyébként értelmezhetetlenek is lennének; egyáltalán ott van-e a játékban az az áttételes olvasat, ami egyfajta logika mentén mondjuk adja magát, és amit előzetesen feltételeztem – amit azonban néztem, a végére teljesen eluntam, pedig szép előadás volt. Gondolkodom, vajon miért vették elő ezt az anyagot, hogy mit nem ismertem fel, amiért fontos volt ennek a csapatnak ez a derekasan elvégzett munka, amely során színre vitték Király Dániel rendezésében ezt a szöveget – hát, nem jöttem rá, és minthogy kettőn áll a vásár, biztos nekem is van ebben deficitem, talán éppen azzal, hogy valami olyasmit akartam mindenáron látni, ami nem volt ott. Sajnos nem tudtam meg arról semmit, hogy miért állt samesznak ez a két aranyos kocsmafilozófus, hogy akkor nyomába erednek, mitől van Hamletnak rossz kedve, ha megölték az apját, és az anyja hozzáment a feltételezett gyilkoshoz. És miért mentek tovább, mint a nyúl? Tudom, hogy egyik forrás sem ad effektív választ erre, de ha valaki nekiáll ezzel az anyaggal dolgozni, felteszem, gondol valami mást is róla, minthogy eleve ilyenek vagyunk, vagy ha úgy hozza a helyzet, ilyenné leszünk, és kész.

Mi? Tom Stoppard: Rosencrantz és Guildenstern halott
Hol? MU Színház
Kik? Apertúra. Rendező: Király Dániel. Szereplők: Bán Bálint, Formán Bálint, Gyöngy Zsuzsa, Piti Emőke, Szabó Zoltán. Dramaturg: Cseh Dávid. Zeneszerző: Horváth Szabolcs. Rendezőasszisztens és súgó: Timár Boglárka.

Facebook Comments