A cirQular játék a testekkel, játék a terekkel és játék a nézőkkel. A város újraélesztése nem először foglalkoztatja Lennart Paart és Zoletnik Sophie-t, a cirQular koncepciójának a kidolgozóit. 2020-ban pár napig újcirkuszi mutatványokkal tették színesebbé a budapestiek karantén hétköznapjait a PLACCC Fesztivál Wa(l)kingthe City programsorozatában. (Már nem is tudom hány írásomban hivatkoztam a PLACCC-ra és nem…
Először csak a zaj jelzi: a sötétben valami mozgásba lendült. Mert a világ így kezdődik: nem bummal, csak nyikorgással, recsegéssel-ropogással – mintha szétesni készülne a (színpad)technika. Aztán szép fokozatosan a zaj forrására is fény derül: a roppant masinának csupán az emberi alkatrészei lazultak ki, és görögnek gazdátlanul ide-oda, kiszolgáltatva a gravitációnak és a terepviszonyoknak. Demonstrálva,…
Úgy tűnik, hogy az online előadások sokszor az intimitás mentén tematizálódnak, mégpedig kétféle módon: egyrészt az általában helyhez kötött produkciók egyszerre betolakodnak a néző otthonába, másrészt az alkotót is intim közelségből és közegben láthatjuk. Az intimitás kérdése különösen érdekes az (új)cirkusz esetében, amelynek látványos trükkjeihez hagyományosan a néző bizonyos fokú „távoltartása” szükséges, miközben másik oldalról…
November végén a Trafó is belépett az online térbe: a hétköznapokra egész e-programstruktúrát dolgozott ki, amely nagyrészt lefedi a ház profilját, és kint és bent egyaránt enyhíti a hiánytüneteket.
Lemondott, elmaradt és elhalasztott előadások hírei árnyékolták be az évadkezdést a táncszínházi szcénában (is), éppen ezért minden megtartott bemutató megbecsült alkalom volt előadóknak és nézőknek egyaránt. Az általam látott két szeptemberi premier különös módon sok tekintetben összecsengett: mindkettő a hosszú távú társulati munka értékeiről gondolkodtatott el a legtöbbször projekt alapon szerveződő együttműködések korában.
Jó ideje tapasztaljuk, hogy a cirkusz nem csak (nem csak?) az ámulat és rettegés tere. Legjobb művelői megszorítások nélküli színházat varázsolnak: érzelmet, gondolatot közvetítenek, kapcsolatokról mesélnek, használják a fizikát és a metafizikát, folyékonyan beszélik a (társ)művészetek nyelvét. A cirkusz immáron több évtizedes újmódi válfaja a legdinamikusabban integrálja mindazt, amit a többiektől eltanul.
Előbbi nagykanállal kimeri a púpozott adagot, folyamatos katarzist akar az első perctől az utolsóig, hamar telítődünk is vele, utóbbi apránként, mosolyszünetekkel porcióz (…). De hogy mit is jelent az igazi kockázat a cirkuszművészetben, azt a fentieknél jóval eszköztelenebb és közvetlenebb előadó illusztrálta ősszel a Corvin sétányon, illetve a Kálvin és az Eiffel téren.
Az egyenes labirintus alakzata egy kör lesz, melyben a kezdő- és a végpont összeér, ám mégsem esik egybe. A két pont közötti – imaginárius és végtelen – távolságot járjuk be.
Cirkuszi szempontból mozgalmas volt a nyár, legfőképpen azért, mert a FINA Világbajnokság záróünnepségének köszönhetően vigyázó szemüket még azok is a kínai és orosz rúdra vetették, akik a műfaj iránt egyébként nem érdeklődnek.
…ahány ház, annyi szokás – és az újcirkuszban éppen ez a jó. Hogy nem akar letolni semmit a torkunkon, hanem beleránt a csodálkozásba, hagy hüledezni, érezni a veszélyt, élvezni a zenét, a látványt, hogy adott esetben még a mereven ellenálló nézőket is képes bevonni a játékba…
