November 18-án a Trafóban adták át a Halász Péter-díjat – párhuzamosan a legjobb kortárs táncelőadásnak járó Lábán-díjjal. A nyertes produkciók laudációi alább olvashatók.

A Halász Péter-díjról 2019-ben döntöttünk először, egyszersmind ez volt az utolsó alkalom, amikor ezt zavartalan körülmények között tehettük. A covid-korlátozások miatt már 2019 utolsó hónapjának bemutatóit sem tudták annyit játszani, hogy valóban széles körben hozzáférhetőek legyenek, nem beszélve a 2020-ban és 2021-ben készült produkciókról, már amennyiben azokat két lezárás között sikerült eljuttatni a bemutatóig. Ezért a kuratórium az elmúlt két évben a díj kiosztására nyugodt lelkiismerettel nem vállalkozhatott. Most jött el az ideje annak, hogy újra figyelembe vegyük, megvitassuk és díjazzuk a coviddal terhelt időszakban bemutatott előadásokat, ezzel elismerve a nehéz helyzetben és nehéz körülmények között működő alkotócsoportokat, az új utakat és irányokat kereső színházi előadásokat. Mindazonáltal nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a független társulatok működését nemcsak a pandémia és annak közvetlen következményei nehezítették ebben az időszakban. Gondoljunk csak a független területet érintő működési pályázat rendszerével kapcsolatos, immáron évtizedes anomáliákra, a TAO megszüntetése után létrejött, az előadóművészek számára többlettámogatást ígérő, államilag felügyelt pályázatok szakmaiatlan elbírálására vagy éppen elbírálásnélküliségére, valamint a Déryné Program által finanszírozott párhuzamos „független előadóművészeti-valóság” kiépülésére.

E körülmények nemcsak a hosszú évek/évtizedek óta a független színtéren jelen lévő társulatokat és alkotókat hozták nehéz helyzetbe, hanem közönségüket, így a kuratórium tagjait is, hiszen a bemutatóhelyek kapacitásainak – szintén financiális okokra visszavezethető – szűkülése miatt ezeket az előadásokat nagyon ritkán játszották, ezért megtekintésük még mindig nehézségekbe ütközött. Ráadásul a coviddal kapcsolatos korlátozások következményeként a független előadóművészet hagyományos helyszínein kívül is gazdag színházi élet zajlott, így például a digitális térben, az utcán, a kirakatokban és a természetben is felbukkantak olyan színházi formák, amelyek méltán tartottak igényt a kísérletező, határsértő produkciókat díjazó kuratórium figyelmére. Sajnos legjobb igyekezetünk ellenére sem állíthatjuk, hogy mindenhová odaértünk volna, minden arra érdemes munkát mindannyian élőben láttunk volna (az például bizonyos, hogy nem jutottunk el a határainkon túlra, ahogy onnan sem jutott el Magyarországra annyi előadás, mint amennyi 2020 márciusa előtt megszokott volt). A lelkiismeretünk tehát még mindig nem teljesen nyugodt, azonban véleményünk szerint annak is rossz üzenete lenne, ha egy ilyen válságokkal terhelt időszakban egy szakmai díj megszűnne. Már csak azért is elkerülhetetlennek tűnik, hogy a közeljövőben átgondoljuk a Halász Péter-díj kiosztásának folyamatát, mert a kuratórium működési feltételei éppoly bizonytalanok, mint az általa elismert független előadóművészeté.

Mivel olyan előadásokat keresünk, amelyek kritikusan viszonyulnak a színházcsinálás mindenkor adott keretfeltételeihez és vizsgálat tárgyává teszik az alkotókat és az intézményeket egyaránt befolyásoló strukturális kényszereket és társadalmi elvárásokat, önmagunkkal, a saját működésünkkel szemben sem spórolhatjuk meg a kritikát – ezért tartottuk fontosnak mindezt elmondani. Ahogy az is szeretnénk leszögezni, hogy az ilyen, már-már lehetetlen körülmények között létrejött független/kísérletező előadások mindegyike elismerést érdemel, mert a létezésük kisebbfajta csoda. S ha talán egyszer, a nem is oly távoli jövőben tényleg a független szféra egészét lesz indokolt díjazni azért, mert az alapvető működési-finanszírozási hiányosságok ellenére még mindig létezik és dolgozik, ez alkalommal még fontosnak láttunk követni a kuratórium által 2020-ban megkezdett hagyományt és kiemelni négy kiváló produkciót, melyek mindegyike érdemes a Halász Péter-díjra. Közös jellemzőjük – de erre mi is csak a döntés után figyeltünk fel –, hogy számot vetnek azzal, hogy a pandémia alatt és után nem lehetséges ott folytatni, ahol abbahagytuk, nem magától értetődő úgy színházat csinálni, ahogy előtte.

A Halász Péter kuratórium 2020-ban és 2021-ben: Darida Veronika (esztéta), Herczog Noémi (kritikus, szerkesztő), Imre Zoltán (színháztörténész), Kricsfalusi Beatrix (irodalom- és színháztörténész), Varga Anikó (kritikus, szerkesztő)

 

A 2020-2021-es évadokra vonatkozóan 2022-ben a Halász Péter-díjat a következő előadások kapják:

Grotesque Gymnastics: A kudarc anatómiája

Szereplők: Kudlák Eszter, Bardóczy Ilka, Takács Lacek, Téri Gáspár, György Tibor Dramaturg: Szabó-Székely Ármin Konzulens: Zsigó Anna Zene: Csizmás András Rendező: Téri Gáspár Producer: SÍN Művészeti Központ.

Fotó: Szász Zita Laura

Talán nincs műfaj, ahol egyértelműbb lenne a kudarc, mint a cirkuszban. Bár itt épp a hiba kockázata teremti meg az izgalmat, maga a hiba az előadás részeként nem, csak annak kisiklásaként jelenhet meg. Az újcirkusz azonban, ami a klasszikus artistamutatványokat a kortárs színház, mozgás és tánc eszközkészlete mentén gondolja újra, az előadóművészet olyan tényezőire is rávilágít, amelyek strukturális előfeltételekként rendszerint rejtve maradnak. A kudarc anatómiája ebben a háttértartományban mozogva azon töpreng, hogy miben áll a művészi teljesítményhez vezető folyamat, mi ennek az ára. A Grotesque Gymnastics előadásában bámulatos földi és légi, fix és szabad rúdon, Cyr-keréken, selymen előadott akrobatamutatványokat látunk, miközben az egyik szereplő, Bardóczy Ilka belső gondolatfutamként hallható, ironikus szövege éles kontrasztban áll a színpadi akcióval. Kompakt, egyben lévő, mindenre képes előadói testet és testeket látunk, és ezzel párhuzamosan ezt a testet, ezeket a testeket a gyerekkori sportélményt, elrontott edzést és kezelést, a különféle sebesüléseket és gyógyulásokat sorjázó monológ ízekre szedi. Elszakadt inakra, levált izmokra, kirándult vállakra, begyulladt térdekre, kibicsaklott bokákra, törött csontokra – mintegy érzékletessé téve az állandó fizikai fájdalmat, ami az artista életét kíséri. A kudarc anatómiája nyilván pont azt formálja kérdéssé, mit tekintünk kudarcnak. A teljesítőképesség határainak való ütközést, azt, hogy a jól működő testgép akadozni kezd? Azt, amit eltakar a show, aminek klasszikus pózait és gesztusait az előadók a végén viccesen magukra öltik? A gravitáció fölötti tökéletes uralom feladását? Egyáltalán: a teljes kontroll feladását? Hiszen épp az ilyen típusú belátásoknak köszönhetően született meg a Trafó-beli élő bemutató előtt, a pandémiás lezárás körülményei közt e produkció „avantgárd-cirkuszi-realtime-dokument-reality” online verziója, a színház új és váratlan lehetőségeire figyelmeztetve.

Varga Anikó

 

Molnár Csaba, Vadas Zsófia Tamara és Vass Imre: game changer

Alkotók, előadók: Molnár Csaba, Vass Imre, Vadas Zsófia Tamara Kreatív munkatársak: Juhász András, Janky Máté Előd, Dézsi Kata, Thury Gábor, Vass Csenge Produkciós Partner: Katlan Csoport Koprodukciós partner: Trafó Kortárs Művészetek Háza.
A produkció a Budapest Főváros Önkormányzata által meghirdetett Staféta program keretében valósult meg. Támogatók: Budapest Főváros Önkormányzata, Staféta, Füge Produkció, EMMI, NKA, Art Quarter Budapest.

Kell-e a show-nak folytatódnia, mintha mi sem történt volna? Világszerte ezt a kérdést vetette fel a termelés pandémia által kikényszerített leállása, a produkciós láncolatok megszakítása – korántsem csak az előadóművészetek területén. A game changer azokat a hónapokat idézi meg, amikor előadások hiányában leginkább csak beszélni tudtunk a színházról. S már akkor is felmerült a kérdés: vajon milyen lesz visszatérni a black boxba, amely egyszerre kelti az otthonosság ismerős érzetét és tűnik életidegen fekete lyuknak, amelyet átjár előadók és nézők közös múltja. S ha eddig nem tudtuk volna, most világossá vált: ez a kísértetjárta hely éppúgy lehet a folyton új utakon járó kortársművészet helyszíne, ahogyan hagyományőrző múzeum is.

Fotó: Neogrády-Kiss Barnabás

A game changer három olyan alkotóművész közös munkája, akik tevékenységükkel hosszú évek óta tudatosan sértik meg a tánc, a koreográfia és a performansz biztosnak vélt határait. Ezúttal egészen a színházi szituációt érintő alapkérdésekig nyúlnak vissza: mikor és hol történik meg az előadás? Mikor kezdődik és mikor van vége? Mit csinál az előadó és mit tesz hozzá a néző? Meddig tart a színpad és hol veszi kezdetét a nézőtér? Meddig lehet lecsupaszítani a performansz alkotóelemeit, esetleg lehetséges szöveg, jelmez, díszlet, zene, fény, de akár koreográfia és dramaturgia nélkül is előadást csinálni? A game changer című letisztult, minimalista kísérletben három test egy számukra ismerős térben kutatja a mozdulat lehetőségét, a mozgás tér-idő viszonyait, a koreográfia egyediségét és megismételhetőségét. Ráadásul bizonyos értelemben helyszínspecifikus előadásról van szó, amely a Trafó terében és a néző emlékezetében megképződött testképek és mozgásszekvenciák lenyomataiból építkezik. Különösen a közönségtalálkozó bravúros perceiben, amikor előadók és nézők közösen bizonyítják, hogy nem is olyan lehetetlen dolog a táncról beszélni. A végén majdnem mindenre fény, míg az arcokra mosoly derül – ezért érdemes volt a fekete dobozban újra összegyűlni.

Kricsfalusi Beatrix

 

Adorjáni Panna és Láng Dániel: Közelebb / Mai Aproape / Closer

Alkotók és előadók: Adorjáni Panna, Láng Dániel Produkciós vezető: Bogdán Zenkő
A projekt a Centrul Cultural Clujean jóvoltából jött létre az Artiști împreună kezdeményezés keretében.

Fotó: Adorjáni–Láng

A Közelebb „mindössze” egy zoom hívásból állt két laptop között. Általában ez nem jelentett többet, mint három embert, a két előadót Adorjáni Pannát és Láng Dánielt közös otthonukban és a mindenkori hívó felet. Ez az egyszerűségében nagyszerű megoldás nem csak a Covid járvány teremtette helyzetben volt képes létrehozni egy átmeneti (akár testi tüneteket, például pirulást is produkáló) kapcsolatot az akkoriban egymástól kijárási tilalommal elválasztott emberek között. Hiszen egy one-to-one performansz eleve sajátos kapcsolatot képes teremteni. Hogy milyet, arra jó esetben alighanem sokáig emlékszik, aki kipróbálta, az egyik alkotónak már volt is gyakorlata a one-to-one műfajban. De a járvány okán az online térre is optimalizált forma végképp kitűnt egyszerűségével, amely gordiuszi csomóként szelte át a köztünk lévő, addig színházi szempontból legalábbis áthatolhatatlannak tűnő távolságot. Lett légyen ez a távolság két szomszéd, két szomszéd város, vagy akár két szomszédos ország között. A Közelebb címe csak egy szó, mégis hányféleképp értelmezhető! Lehet ez a közelség a járvány teremtette áthatolhatatlan – fizikai – távolság varázslatos áthidalása, de lehet absztraktabb ennél, érintkezési pontok megteremtése a járvány kirajzolta kérdésekben. Ennyire gazdaságos terjedelem esetében (a performansz mindössze pár perc) külön figyelmet érdemel, hogy a cím angolul és románul is olvasható a színlapon, kultúrák között teremtve érintkezést. De nem csak a cím rövidsége rejt komplexitást, a bonyolultságot rejtő egyszerűség az egész munkára jellemző. Mint egy absztrakt festmény, amely csak pár vonallal dolgozik, mégis agyafúrt rendszert képez. Vagy egy elegánsan rövid matematikai bizonyítás. Abban a pár percben, ameddig a Közelebb tartott, a játszók és előadók kölcsönösen érzékelhették egymást. Ezért ez a lélek-simogató, többek közt mert a hívó fél igényeit számos módon (pl. a háromféle téma közül felkínált választással is) figyelembe vevő mezei zoom-hívás magától értetődően hordozott valamit a színház legelemibb sajátosságából, egymás kölcsönös érzékeléséből, amely tulajdonság, mint ez a járvány alatti kísérletekből végképp kiderült, lényegileg különbözteti meg a filmtől a színházat. A Közelebb „élőzéssé” változtatta az élő színházat, és közben egy fikarcnyit sem veszített jelenvalóságából. Sőt, közelebb hozott bennünket egymáshoz, mint ahogy azóta élünk, távolodóban, nélkülük.

Herczog Noémi

 

Göndör László és Katona Éva: Nagymamával álmodtam

Alkotók: Göndör László – szereplő, rendező, író, koncepció / Katona Éva – szereplő (hang, videó) / Laboda Kornél Dzsangaman – társrendező, koncepció / Bartha Márk – hangdesigner  Somoskövi Bence és Nagy Botond – hangmesterek / Bredán Máté – fénytervező / Lengyel Ákos Papa – technikus / Csoma Gabriella – látványtervező / Láng Alexandra – hang- és videóvágó, koncepció / Bartha Máté – dokumentumfilmes anyagok rendezése, operálása / Bódi Zsófi – dramaturg, koncepció / Ördög Tamás – külső konzulens / Horváth Lili Olga – pszichológus konzulens, koncepció / Szakács Zsuzsi – produkciós asszisztens / Mayer Dániel – produkciós vezető.
A produkció a Budapest Főváros Önkormányzata által meghirdetett Staféta program keretében valósult meg. Koprodukciós partner: Trafó Kortárs Művészetek Háza / Produkciós partner: SzínMűHely Alapítvány

Fotó: Róde Péter

Egy unoka és nagymamája beszélgetnek. Mi lehet ebben az újító, izgalmas, tabudöntögető, formabontó? Ha azonban hozzátesszük, hogy a 97 éves nagymama (Katona Éva) holokauszt túlélő, a 35 éves unoka (Göndör László) pedig független színházi alkotó, a TÁP színház tagja, aki Staféta-díjat nyert arra a projektre, hogy a karantén idején (32 napon át) a nagymamája lakásába költözve, napi beszélgetéseik nyomán megalkossa egy csodálatos ember portréját, aki még Mengelével is találkozott, akkor az előadás rögtön felkeltheti a figyelmünket. És nem érdemtelenül, mivel ez a one-man show, ahol a nagymama csak hangfelvételeken és néhány képtöredéken (ott is álarcosan) van jelen, az elmúlt évek egyik legszemélyesebb színházi performansza, amely mindenkit megérint, aki ismert igazán erős és meghatározó egyéniségeket, valódi példaképeket a családjában. Ez a szokatlan dialógus egyszerre képes szólni generációk különbségéről és találkozásáról, történelmi és személyes traumákról, útmutatásokról és tétova útkeresésekről; ám leginkább az egymás iránti figyelemről beszél. Habár az eredeti terv végül nem valósul meg, mégsem lehet semmi hiányérzetünk. A „nagymamamentési-projekt” sikerül: hiteles, szép portrét kapunk egy a bemutatás által hozzánk is közel kerülő, bölcs, humoros, kedves és gyengéd lényről. Az álom- és beszédtöredékek, az idősíkok összekeverésével, költői erővel idéznek fel egy (számunkra) láthatatlan arcot, vázolnak fel egy autentikus életet, egy sorstörténetet. Mindeközben a performer okosan kikerüli a pátosz fenyegető csapdáját, végig önironikus és távolságtartó marad, még akkor is (és ettől lesz a darab mélyen emberi), ha érződik rajta a sebzettség. A Nagymamával álmodtam új perspektívából és szokatlan narratívával mutatja meg a holokauszt túlélők harmadik generációjának dilemmáit, és egyben színpadi emléket állít egy valódi tanúnak, egy szeretett személynek. A legtöbb, amit az unoka a nagymamájáért tehet, hogy darabjával tanúskodik helyette és érte.

Darida Veronika

Facebook Comments