Cuhorka Emese, Molnár Csaba, Téri Gáspár, Vadas Zsófia Tamara és Vass Imre az utóbbi években a kortárs tánc műfaja mellett egyre sűrűbben tűnik fel a színház és a performansz, illetve az újcirkusz területén, jellemzően kollaboratív projektekben. Pályájuk alakulásáról és a kollektív alkotás, az alkotói együttműködés irányába történő elmozdulásukról Szabó-Székely Ármin beszélgetett velük.
“Nincs rágódás, hogy biztos jó lesz ez így, csak a “csinálás ereje”. A felnőttek szívesen nézik ezt az erőt, ami a gyerekekben lakozik” – mondja Vadas Zsófia Tamara táncos, koreográfus, a podcast egyik vendége. Vele és Kucserka Fanni pszichológussal beszélgetünk Milo Rau Five Easy Pieces című előadásából inspirálódva. A moderátor Gócza Anita. Hallgassátok meg itt,…
A kortárstánc-előadások dramaturgiai kihívásairól Peer Krisztián költővel, valamint Zsigó Anna és Szabó-Székely Ármin dramaturgokkal Török Ákos beszélgetett.
A Tatiana óhatatlanul a Vadászat tükördarabjának tűnik, hiszen míg ott csak férfiak, ezen a bemutatón csak táncosnők léptek színre, méghozzá olyanok, akik saját maguk vállalták a koreográfus szerepét is.
Hétköznapi, profán tárgyakból, gesztusokból épít meglepő világot maga köré a négyszemélyes játék: a barkácsáruház-gyanús szaunaházikó, az orkánsátrak, hálózsákok izgalmas átlényegülésen mennek keresztül a szemünk előtt.
Azon gondolkodtam, hogy ha valaki egy ilyen játékban szívesen aktív, a valóságban is hajlamosabb-e cselekvő szerepbe lépni, netán aki itt belekóstol, az viszi-e magával a hétköznapokba, mint attitűdöt.
Mire kibontjuk az alkotók által kínált, egyszerűnek tűnő, de annál bonyolultabb tartalmakat, és meg tudjuk állapítani, hogy a velünk szemben ülő most mosolyog ránk, vagy csak a nirvánába néz a fejünk fölött, addigra megszeretjük a szituációt – és haza sem akarunk menni, ha bekapcsolva hagynak nekünk valami zenét.
Mi, ipszilonosok elfogadtuk; az utánunk következő Z generáció pedig már abba a világba született, ahol az érzéseinket arckifejezésünk és szavaink helyett emotikonok és giffek fejezik ki, ahol a mindennapjainkat – mit és mennyit eszünk, milyen úton jutunk el a munkahelyünkre, vagy hogyan futunk le öt kilométert – mobilalkalmazások irányítják.
Az, hogy az alkotásunkért pénzt is kapjunk, jelenleg science-fiction kategória. Mert az, hogy alkotok, hogy művész akarok lenni, egy megtűrt szerep a mai világban.
A magyar színházban régóta (egyed)uralkodó fogalom a reprezentáció, pontosabban az a jelenség, amikor a színpadra kerülő jelek, testek valami másra, tehát egy szerepre utalnak, nem pusztán és főleg nem elsősorban önmagukra.
