Pedig kevésbé poénkergető és a mocskos szájat ennyire nem erőltető szövegalakítással, a magándiskurzusok száműzésével a kölcsönös, engesztelhetetlen gyilkolhatnéknál bizonyára megrázóbban kiderülhetett volna például, Dunának, Oltnak mennyire nem egy a hangja, ha mondjuk olyan nemes közös vállalkozásról van szó, mint a nagyszabású bankrablás.
Ezt a magányos fecsegést viszi színre az előadás azzal, hogy az író voltaképpen magával beszél.
Szikszai Rémusz legújabb rendezése – amely Tom Stoppard abszurd drámáját dolgozza fel – rizikós vállalkozás. Éppen azt a vonását tekinthetjük ugyanis egyik legfőbb erényének, mely mindent elrontó gyengesége is lehetne.
Az előadás tétje végső soron nem más, mint hogy a színház helyzetéről, jövőjéről és instabilitásáról fogalmazzon meg valamit: őszinte aggodalmat.
…hogyan nyaljuk önvédelmi okokból az uralkodó seggét?
