Napról napra

A Jászai Mari-díjas színésznő, a bécsi Burgtheater tagja, Láng Annamária és a győri Vaskakas Bábszínház színésznője, Markó-Valentyik Anna egymástól alig valamivel több, mint egy órányi utazási távolságra beszélgettek. A Távbeszélőben alkotókat kérünk fel, hogy hívják meg egy tőlük távol élő kollégájukat szakmai eszmecserére. A beszélgetést kísérte, szerkesztette: Proics Lilla.

Szerencsés véletlenek sorozataként tekint az eddigi pályájára a bölcsész végzettségű bábművész, aki a gyakorlatban, társulatoknál tanulta a bábozást. Debrecenben az École des Bouffons francia nyelvű egyetemi színpad tagja volt, majd a Kalipszis Egyetemi Színpadon és a KonzervArtaudrium Színházi Műhelyben játszott. Az alternatív színészi lét helyett a bábszínészetnél kötött ki, egy workshopnak köszönhetően, amit a Vojtina […]

Két színésznő: Ujvári Janka és Füsti Molnár Éva. Két szakma: prózai színház és báb. Hol távolabb, hol közelebb egymáshoz, most éppen mindketten Pécsen. A Távbeszélőben alkotókat kérünk fel, hogy hívják meg egy tőlük távol élő kollégájukat szakmai eszmecserére. A beszélgetést kísérte, szerkesztette: Proics Lilla.

A győri Vaskakas Bábszínház nagyszínpadi zenés mesejátékának első számú hőse talán nem is Vuk, a rátermett, szeretnivaló és közismert kisróka, hanem maga az opálos fényben lélegző, mocorgó, folyton változó, mégis minden pillanatában önazonos erdő – amelyet mintha kínai bűvészkarikákból raktak volna össze.

Hajós Zsuzsa színdarabja, ha festmény lenne, egy alaposan kidolgozott, jól részletezett életképet (vagy inkább életkép-sorozatot) látnánk masszív, de nem túl kacifántos klasszikus keretben. A szereplők arcai nagyon beszédesek, a megjelenített események mögül cifra élettörténetek sejlenek ki.

Hogy én lettem-e radikálisabb néző, vagy a kőszínházak mennek keresztül egy finom konszolidálódási folyamaton, azt nagyon nehéz megállapítanom. Valószínűleg egyszerre történik a kettő. Mindenesetre a jelen aggasztó társadalmi folyamataira csak igen óvatosan, szőrmentén reagál a mainstream színházi közeg, és új formai megoldásokkal is ritkán kísérletezik. Ez persze nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem tesz ilyet, […]

Egy felnőttelőadás, a Sade márki 120 napja kapcsán hangzott el az az állítás, hogy „a kortárs magyar bábszínház érzékenyen reagál a társadalmi nemekkel kapcsolatosan az elmúlt években megfogalmazott kérdésekre, mindezt pedig egy sajátos formanyelvvel teszi”.[1] Igaz-e ez 3–10 éveseknek szóló gyerekelőadások esetében is? GIMESI DÓRA író-dramaturggal, KOCSIS ROZIval, a Vaskakas Bábszínház igazgató-rendező-színészével és RÁDAI ANDREA […]

A kamasz lány lázad, mert nem szeretné elfogadni a szülei által sulykolt női szerepmodelleket. A középkorú nők lázadnak, mert a fiatal korukban beléjük táplált nemi elvárások „túlműködnek” már az esetükben. 

A bábszínház, sőt a bábművészet elméletének történetébe kell alámerülnünk, ha arra a kérdésre keresünk választ, miért is magától értetődő bábszínház és „élő” színház különállása, mi több, szembenállása a köznyelv, a kritikai diskurzus vagy akár az intézménystruktúra számára.

Összetett, folyton alakuló a magyar bábszínházi közeg, amely talán épp jelenleg megy nagy változásokon keresztül. Megújul a műfaj, és miközben a szakma egyre nagyobb figyelmet igényel, csak az a kérdés, megkapja-e.

Négy alkotó, akiknek jelentős szerepe volt a magyar bábművészet 2000-es években zajló megújításában. Kinőtték a „fiatal tehetség” skatulyát, ők ma a derékhad és a mainstream: bábszínházak arculatát, művészi irányát határozzák meg, dolgoznak szerte az országban, tanítanak. Máshonnan indult pályáik íve közel párhuzamos, útjaik időnként metszik egymást. Egyszerre gyakorlatiasak, realisták, reménykedők, de hurráoptimizmus nincs bennük.

Gálvölgyi sok évtizede röhögteti a nemzetet, nem is mindig a legnemesebb eszközökkel, miközben olykor megpróbálkozik azzal, hogy kibújjon ebből a műfaji ketrecből, igazi, komoly-mély színészként is megmutatkozzék.