A Jászai Mari-díjas színésznő, a bécsi Burgtheater tagja, Láng Annamária és a győri Vaskakas Bábszínház színésznője, Markó-Valentyik Anna egymástól alig valamivel több, mint egy órányi utazási távolságra beszélgettek. A Távbeszélőben alkotókat kérünk fel, hogy hívják meg egy tőlük távol élő kollégájukat szakmai eszmecserére. A beszélgetést kísérte, szerkesztette: Proics Lilla.

Markó-Valentyik Anna: Olyan emberrel szerettem volna beszélgetni, akivel szakmailag valamifajta rokonlelkűséget érzek, dacára annak, hogy egyáltalán nem ismerjük egymást.

Láng Annamária: Nagyon megtisztelsz, köszönöm.

MVA: Én pedig nagyon megörültem, hogy kötélnek is állsz. Elmondom röviden, honnan jövök: bábszínész szakirányos színész osztályban végeztem, zömében bábos – nemcsak gyerekeknek, hanem felnőtteknek szánt – előadásokban is szerepelek, de dolgozom más munkákban is. Bár az egyetemen az lett a benyomásom, hogy nekem nem lesz ilyen klasszikus színészi utam, és nem is voltam biztos abban, hogy vágynék ilyenre. Már akkoriban is sokszor jártál a fejemben, hogy te hogyan gondolkodhatsz a saját utadról, és kíváncsi vagyok, téged zavart-e valaha, hogy mennyi mindent kell végigcsinálni ahhoz, hogy klasszikus nagy színészi munkákkal bízzanak meg. Egyelőre nem bánom, hogy nem tartok ott. Alapvetően érdekel, hogyan alakult ilyen klasszikusan a szakmai életpályád.

Láng Annamária. Fotó: Heisler Zsófia

LA: Nem mondom, hogy néha nem zavart, ugyanakkor velem minden inkább megtörtént: egyik dologból következett a másik, és soha nem volt bennem egy kép arról, hogy honnan hova tartok, vagy hova kéne eljutnom. És most sincs. Amikor viszont erről próbálok beszélni, akkor nincsenek elég pontos szavaim, kifejezéseim, nincs olyan referenciám, hogy azt mondjam, velem is az történt, mint a nem tudom kivel – ugyanis nem nagyon tudom, ki éli hasonlóképp a pályáját. Viszont mindig van egy mentegetőzési kényszerem, vagy egy olyan érzésem, ami miatt nem tudok abba büszkén beleállni, hogy velem ez történt. Valahogy nehéz azt mondanom, hogy én a semmiből jutottam el oda, ahol most éppen vagyok. Talán ez egy ritka, sőt, alig létező módja annak, hogy az ember hogyan marad a pályán, vagy hogyan jut, hogyan kerül szakmai helyzetekbe. Még azt sem mondanám, hogyan halad előre, mert ez nem biztos, hogy mindig előrehaladás, hiszem van, ami kívülről talán inkább visszalépésnek tűnik. Utólag nyilvánvalóan mindennek van értelme, de valóban van egy ilyen csodabogárság ebben. Holott ami gyakorlatban történik, az pont ugyanaz, mint mindenkivel: próbák, szövegtanulások, koncentráció, jelenlét, kommunikáció, szóval, hogy valójában semmiben nem különbözik, csak ekként, nem klasszikus módon inkább lólépésben halad az ember, nem pedig egyenesen.

MVA: Igen, értem, talán mert tényleg van ehhez hasonló élményem. A Vígszínházban játszottam a Jó estét nyár, jó estét szerelemben harmadévesen. És amikor ötödéves koromban Dengyel Iván megkérdezte, hogy Annácska, akkor ideszerződsz-e, azt válaszoltam: dehogy, hiszen rám ott nincsen szükség. Sok mindent szeretnék kipróbálni. Ugyanakkor ahogy sokan vágynak arra is, hogy legyen szerződésük, fogadja el őket egy biztonságos közeg, és kapjanak szerepeket, én is leszerződtem a Vaskakasban. Itt azonban a kezdetektől úgy szólt a lehetőség, hogy dolgozunk az előadásainkban, de bárki bármikor csinálhat bármi mást is, hogyha az összeegyeztethető. És ez nem csak ígéret volt, hiszen én már próbálhattam is bent a készülő előadásomat.

LA: Én éppen a Vígszínházban tapasztaltam, hogy minden ilyesmire „nem” a válasz. Pont abban az időszakban kaptam egy lehetőséget, hogy elmenjek Münchenbe dolgozni. Úgy gondoltam, hogyha engem erre a munkára kiengednek, az mindenkinek jó lesz. Ám a színház vezetője erről egyáltalán nem így vélekedett, sőt minden ilyen „menési kísérlet”, illetve az, hogy valamit másképp csináljak, az egyfajta árulással volt egyenértékű. Ez számomra rendkívül korlátolt gondolkodásnak tűnt, és mivel egyre fojtogatóbbnak is éreztem, végül ezért el is jöttem onnan. De ahogy mondod, pályakezdőként ott indulni – és ezt másoktól is hallottam, akik egy picit bátrabbak – biztos, hogy nem ideális. Én viszont már rég nem voltam pályakezdő, amikor leszerződtem oda, és úgy voltam vele, hogy na, ezt még nem csináltam. Nem volt ilyen tapasztalatom, sőt, nem is láttam vígszínházi előadásokat. Egyáltalán nem voltam képben azzal kapcsolatban, hogy mi történik ott, kik és hogyan dolgoznak, ezért volt annyira izgalmas az idegensége, amiért én akkor le is szerződtem. Aztán kiderült, hogy ez a bizonyos biztonság, amivel ez a státus kecsegtet, semmit nem jelent. Pontosabban csak annyit, hogy folyamatosan dolgozol, nincs is időd másra, és más nem is fog történni veled az életben. Egyébként pedig sok fura dologgal találkoztam ott – mint ahogy nagy színházakban mindig találkozom a szélsőségesen ipari mentalitással: az alapvető fegyelemmel, amiben, mint a kiskatonáknak, mindent meg kell csinálnunk, amit mondanak, hiszen a működést ez tartja fent, másrészt pedig a teljes tébollyal – a feszültségekre válaszként a szerhasználattal, amivel ezt a katonaságot el lehet viselni. És tulajdonképpen itt, a bécsi színházamban is folyamatosan ez a bipolaritás jelentkezik – pszichológiai értelemben is: egyfelől van a hatalmas ego, merthogy szakmai értelemben ez a világ közepe, másfelől az ebből fakadó folyamatos kisebbrendűségi érzés, mert mindig van, akinek egy kicsit nagyobb a szerepe, vagy kicsit több figyelmet kap, vagy több éve van a pályán, vagy épp forgat egy filmet. Nagy próbatétel ezt látni, ebben lenni, illetve azt elfogadni, hogy én is ebben vagyok. És ez nagyon távol van attól a szabadságtól, amiről beszélsz.

Markó-Valentyik Anna. Fotó: Köő Adrien

MVA: A bábszínházakban viszont alig van apparátus: nincs fodrász, nincs kellékes – sőt, a bábhoz, spárgához más nem is nyúlhat, mint a színész. Mi mindent magunknak készítünk elő, és ha esetleg egy takarítónő még föl akar mosni, akkor a lelkére kötjük, hogy semmiféleképpen ne nyúljon a bábokhoz. Na, és akkor a Vígben egyik próbán mi teljesen természetesen mentünk, és fölszedtük a kellékasztalról a kellékeinket. Fú, olyan leszúrást kaptunk, hogy képzeljük ezt – persze mondtuk, pontosan tudjuk, honnan vettük föl, hiszen nekünk a tárgyakhoz extra figyelem viszonyunk van, de őket ezzel sem tudtuk megnyugtatni. De visszatérnék még a helyzetedre: sikerült-e megteremtened olyan egyensúlyt, hogy szerelemből csinálod, miközben egy munkahelyen dolgozol?

LA: Ausztriában vannak a színházi szakmában is jogvédő belső szervezetek, illetve szakszervezet, de valójában itt is jellemző a totális túlterheltség. Olyankor nehéz szerelmesnek lenni a munkába. A maximalizmusra épül a színházi működés, ami az egész német nyelvű kultúrát jellemzi: az eszméletlen precizitásra való törekvés, amibe nem nagyon fér bele semmiféle anomália. Amikor munka van, akkor nincs szabadnap, nincs pihenőnap. Aztán persze vannak nyugalmasabb időszakok, de ez egyáltalán nem kiegyensúlyozott. Ezt a hektikus működést nem szabályozza semmi – nekem most már hetek óta nem volt szabadnapom, mert pont úgy jöttek ki a bemutatóim, hogy folyamatosan dolgozom, és közben ingázok, mert a két gyerekem otthon van, és én nem tűnhetek el az életükből. A folyamatos utazás pedig napi hat órával növeli meg a munkaidőmet. De itt nagyon sokan élünk így – vannak, akik 12 órát vonatoznak még az előadás után, hogy hazajussanak. Ugyanakkor minél több munkát tesz bele az ember, annál jobban ragaszkodik is ahhoz, amit már megteremtett.  Az esztétikára vonatkozó eszméletlen precizitástól és fegyelmezettségtől megvan a veszélye, hogy hidegek is lesznek az előadások – de azt tapasztalom, hogy a nézők nagyra értékelik ezt a hozzáállást, illetve ez a minimum elvárás. Emellett a terek, főleg a nagyszínpad annyira naggyá is teszik a színészt – érzetben és optikailag is, hogy akár egy kisebb szerep vagy karakter eszméletlenül erőssé válik. Én színészi alkatomnál fogva inkább meleg, szerelemből játszó alkat vagyok, ezért kicsit bele kell törnöm magam ebbe a színjátszásba, helyesebben szólva meg kell találnom a saját hangom, ami az átlagnál talán szenvedélyesebb. Azonban nagyon sok megszállottal lehet itt találkozni: óriási színész- és rendezőegyéniségekkel, akik mögött adott esetben már ötven év tapasztalat és nagyívű pálya áll. De fontos annak a megélése is, hogy itt egyetemes, nyelvtől független, és tényleg konkrétan nemzetközi munka zajlik, nemzetközi produkciók készülnek. Persze ezt a nemzetköziséget még mindig a német nyelv uralja, de a társadalomban már rég megjelent ez a változás. Most például egy külvárosi lakásban vagyok, mert hétvégén végig játszom. Itt a környékemen törökök és afrikai bevándorlók laknak, illetve elszegényedett, vagy felkapaszkodni soha nem tudó osztrákok. Bécsben ez is a valóság. Ehhez képest persze a színpadon még mindig alig látni egy-egy színes bőrűt, vagy egy nem anyanyelvi színészt.

MVA: Mi, bábosok szeretjük hangoztatni, hogy minket nem köt a nyelv, bármikor szuper szöveg nélküli előadásokat tudunk csinálni – van is ilyen élményem: a csecsemőszínházi előadásom, Izeg-mozog címmel, ami arról szól, hogy zárt testhelyzetből hogyan nyit a test, hogyan eszmél az elme arra, hogy van teste, mi mire való, mire nem való, majd megindul a térben, és a játéktér megnyílik a gyerekek felé is, közös játékká. Győrben rengeteg németajkú gyerek van, illetve a kézilabdacsapatnak köszönhetően más anyanyelvűek is, jó velük találkozni a nézőtéren. Vagy amikor Finnországban volt lehetőségem játszani, élmény volt, hogy értettük egymást. Egyébként a finn gyerekek faarccal követték az előadást, de köztük három, valószínűleg menekült gyerek, hatalmas karnevált csapott. Tényleg izgalmas volt, hogy ennyire határokon átívelő, amit csinálunk, tényleg azt éltük meg, hogy a XXI. században vagyunk.

LA: Hát igen, és szerintem tényleg az is a dolgunk, hogy egy lépéssel előbbre járjunk. Nekünk kellene megdöbbenteni a nézőket, de nem azzal, hogy valaki nem németül szólal meg, vagy erős akcentussal beszél – bár az átlag néző sokkal könnyebben fogadja, mint a kritikusok, akik erőteljes romboló munkát végeznek. Egyébként én is játszottam a Finn Nemzeti Színházban, és a finn közönség tényleg semmit nem jelez vissza. Ha mégis elmosolyodtak egy-egy viccen, vagy felnevettek, az kivételes, mert alapvetően bármilyen előadást végig tudnak nézni mozdulatlanul, reakció nélkül. A társadalomban pedig elindultak a változások, igenis itt vannak a bevándorlók, és velünk fognak élni, és itt fognak gyerekeik születni, és velünk fognak dolgozni, és együtt kell ezt tovább csinálnunk. Engem is felkért már az a finn rendező, akivel dolgoztam korábban, hogy látogassak el az osztályaihoz, hogy beszélgessek velük. És az osztályában, Helsinkiben, több volt a színes bőrű, mint a finn. Ez ellen lehet tiltakozni, hogy ez már nem a mi színházunk, és hol a finn nyelv, satöbbi, de akkor is ez van. Egyébként ezek a fiatalok finnül beszéltek. Ez a rendező vállalta ezt a missziót, mert követi a változásokat, sőt, elébük mert menni, ráadásul még csodálatosnak is találja ezt.

MVA: Mi a nézői reakciókkal kapcsolatban is szerencsések vagyunk: ugyanis jellemző, hogy a gyerekek hogyan reagálnak. Hozzászoktunk, és az esetek többségében tudjuk is, minek szól éppen a reakció. Tudjuk, ha 200 gyerek zsizseg, mert nem figyel, akkor mellényúltunk. Illetve azt is tudjuk, hogy milyen az, amikor 200 gyerek attól zsizseg, amit lát. Én ezt nagyon bírom. A nagy csöndek pedig kétségbe ejtenek, hogy most akkor mi van? Itthon egyszer volt olyan előadásom, amelyiken sírni és nevetni szoktak, de akkor se nevetés, se papírzsebi-zörgés nem volt. Úgy játszottam végig az egészet, hogy azt gondoltam, oké, utálják, bárkik is ülnek bent. S amikor vége lett, és nagyon sokszor visszatapsoltak, akkor értettem meg, amikor már följött a nézőtéri fény, és megláttam, hogy egészen idős emberek ültek bent.

LA: Belenéztem a youtube-on az egyik előadásodba, ahol egy idős nővel bábozol, amiről eszembe jutott, mit érzek sokszor, hasonló helyzetben. Most például a Mesél a bécsi erdőt próbálom. Az anyát játszom, és azon kezdtem el gondolkozni, hogy amikor próbálok egy szerepet, akkor a privát életemben is lesz egy ilyen árnyék. Elkezd követni a karakterem. Mintha kiválna belőlem, vagy én magam teremteném meg. Van neked is ilyen megélésed? Illetve ehhez hasonló módon manifesztálódik ez egy bábban?

MVA: Igen. A bábnak, ugye, van egy saját élete, és van egy konkrét fizikai megjelenése is.

Láng Annamária. Fotó: Heisler Zsófia

LA: Én nyilván csak fantáziaképben látok, ugyanakkor ez a látvány elég konkrét és meghatározhatatlan időpontokban és módokon váratlanul be-betör, tehát megjelenik. Én egyáltalán nem akarok rágondolni, de ő jön, és itt van velem. Egyébként nincs ez minden szerepemnél így, csak azoknál, amelyek valahogy nagyon jól meg vannak írva: amelyek mögött valamilyen megfoghatón túli létezés van. Fogalmam sincs, mindez miből áll össze, de ezt nem lehet letenni. Hetekig jön. Majd utána, amikor már játszom, akkor egy másik karakter kiüti, de amíg párhuzamosan játszom szerepeket, ezek be-betörnek, mert itt vannak, mint a bábok, amelyeknek saját életük van. És nem én döntök arról, hogy mikor akarok rájuk gondolni. Ilyenkor az is előfordul, ha próbálok valamit, hogy elkezdek én is olyan lenni, mint ő, például kicsit másképp öltözök, másképp viselkedem, másképp reagálok, más lesz a viszonyom az emberekhez. Ezek persze nem látványos különbségek. Mennyire kerülsz hasonló viszonyba például egy ilyen embernagyságú bábbal? Neked is az életed része lett, amikor elkezdtél vele dolgozni? Hazavitted?

MVA: Nagyon érdekes, amit mondasz, hogy azoknál a szerepeknél éled ezt meg, amelyekben van valami megfoghatón túli. Nekem Alaine ilyen élmény, mint amit elmondtál. Amikor Ladányi Andreával próbáltunk, azt fogalmazta meg, mennyivel jobban működöm, amikor az idős Alaine vagyok, mint amikor a fiatal – tulajdonképpen saját magam. Talán mert annyira érdekelt, annyira volt benne valami olyasmi, amit egyáltalán nem ismertem korábban, és hagytam menni magamat magával, hogy nagyon összehangolódtunk, és teljesen bele tudtam a bőrébe bújni. Nyilván nem mindegyik bábbal van ez így, de vele így lett. És tudom, hogy nem konkrétan kérdezted a hazahozatalt – egyébként soha nem szoktam bábokat hazahozni –, de őt egyszer mégis hazahoztam, hogy itthon is gyakoroljak vele. És annyira tájidegen volt, hogy azt elmondani nem tudom. Itthon legfeljebb szöveget szoktam felmondani, vagy készülni lélekben. De Alaine-nel dolgozni különleges volt. Már a próbák során éreztem, hogy rám talál, és kezdek olyan lenni, mint ő.

LA: Most, hogy mondod, eszembe jutott valami: pont az előbb említett finn rendezővel dolgoztam, Dosztojevszkij Bűn és bűnhődésén alapult az előadás, amit próbáltunk, és nagyon fura világvégi clown-ok voltunk mindannyian. Az volt a kérése, hogy legyen nálunk valamilyen eszköz. Nekem akkor volt a kislányom hat hónapos, és ott volt velem Münchenben. Volt egy kis bohóca, és én azt bevittem a próbára. Sosem fogom elfelejteni. Nagyon tanulságos volt rájönni, hogy ebben a térben semmi keresnivalója nincs a kislányom bohócának. Hiszen ez a tér végülis az őrületről szólt. És az ő tiszta világát ezzel összekeverni nagy hülyeség volt. Ráadásul még valami művér vagy ketchup is rácsöppent erre a kis bohócra. Rettenetesen szégyelltem magam, hogy itt is és ott is elrontottam valamit.

MVA: Igen, ezek szakrális helyszínek, másféle energiákkal – a gyerekszínház azért más, de ott sem lehet összekeverni a dolgokat.

LA: Még egy dolog jutott eszembe erről a keveredésről: amikor lejátszik egy-egy jelmez, akkor szokták mondani, hogy magunkkal vihetjük. Volt, hogy megpróbáltam, de soha nem tudtam hordani, mert telített volt a karakterrel.

MVA: Eszembe jutott erről még valami, ahogy a kislányod bohócát említetted: amikor hazahoztam Alaine-t (az Alaine – Ideje a meghalásnak című előadás bábját), a kutya és a macska teljesen elképedtek, hogy nincsen emberszaga, nem lélegzik, miközben beszél, tátog, néz rájuk. A kutya forgatta a fejét, a macska előre-hátra ment, egyre inkább úgy tűnt, kezdenek megtébolyodni. Elég erős jelzés volt… Na, de most szeretnélek azokról a fontos munkákról kérdezni, amelyek az egész szakma számára máig meghatározók, a Krétakör előadásairól.

LA: Nekem utólag is nehéz ezeket kívülről látnom, hiszen mindig bennük voltam, és ezt a fontosságot soha nem érzékeltem, sőt… Kétségkívül voltak olyan társulati tagok, akik úgy élték meg ezt, mint sikert, azt, hogy ők sikeresek, és körül vannak rajongva. Én soha nem így éltem meg. És nem is nagyon találkoztam ilyen visszajelzéssel. Nekem minden, ami örömet okozott a pályán, az a próbateremben történt. Mégiscsak ott zajlik a kutatás, a felfedezés, az egymásra találás. Nekem ez a siker: kapcsolódás emberekkel olyan körülmények között, amit nehéz elképzelni mondjuk a villamoson vagy az utcán. Ráadásul én aránylag introvertált vagyok, úgyhogy különösen nehezen tudnék közvetlen és kezdeményező lenni egy hétköznapi helyzetben. Azonban ezek a terek – a színház térbeli és időbeli kerete olyan szabadságot ad, ami egészen kivételes. Majd miután az előadás repertoárba kerül, és egy hidegebb mechanizmus szerint működik, akkor az valamennyire meg is gyilkolja mindazt, ami előtte akár hetekig, hónapokig egy próbateremben történt. Valószínűleg ez a dolog természete. Így volt azokkal a fontos előadásokkal is, amelyekben játszottam.

MVA: Értem, de a Feketeország például több generációnak, az enyémnek is emblematikusan fontos élmény volt. Azért ezt éreztétek ti is, nem?

LA: Azt éreztük, hogy az emberek jönnek az előadásainkra, nem tudunk eleget játszani, és rengeteg turnénk is volt – különösen francia nyelvterületen –, ezek az utazások persze ajándékok voltak. Néha éreztem, hogy szuper dolog történik velünk, de utólag nem tudtam reflektálni ezekre, és nem úgy maradt meg bennem, hogy ezek olyan nagy dolgok lettek volna.

MVA: Meg ne haragudj, de az irigylésre méltó, hogy nemzetközi platformon is meg tudtátok mutatni magatokat. Sőt, ez olyasmi, amire büszke is lehet az ember.

LA: Persze, tudom, hogy van ennek ilyen narratívája, de én belül másképp éltem meg. Neked egyébként mi a kényelmesebb, hogyha bábbal játszol, vagy ha báb nélkül?

Markó-Valentyik Anna a KL Színház: Alaine – Ideje a meghalásnak c. előadásban. Fotó: Büki László ‘Harlequin’

MVA: Jobban szeretek bábbal játszani. Pláne, ha nem magától értetődő – és a bábok nem adják magukat könnyen. Szinte mindegyikkel újra kell kezdeni a technikát is. Alaine-t például én találtam ki magamnak. A technika nyilván létezett, de én korábban nem dolgoztam magamra rögzített muppet-szájú bábbal. Ha megnézed a bábszínházak repertoárját, sokkal több a festett mimika – ugyanis nem egyszerű a beszéd tempójában beszélni. Én egy hétig csak azt gyakoroltam. Még szó sem volt arról, ki ez a nő, meg mi ketten kik vagyunk, csak technika. Ezt egyébként minden bábbal meg kell csinálni, de nekem pont ez a komfortos. És jobban szeretem, ha a mozgató is szerepet kap, nemcsak fekete ruhában beöltözve tapogatózik a sötétben. Szerepből ugyanis muszáj jó partnerének lenni: nem lehetek jobb nála, és  ő sem lehet sokkal jobb nálam. Persze éreztem már azt is színpadon, hogy jól elvagyok nélkülük is.

LA: És amikor egy új előadásban gondolkozol, mi jut eszedbe először?

MVA: Azt tanították az egyetemen, hogy nem a látványból kell kiindulni, hanem a tartalomból. És nyilván a tartalom is ott van rögtön, de én látom magam előtt a bábot. Amíg nem látom, addig hiába van meg a tartalom – hiszen amikor látsz magad előtt egy bábot, az jelképez egy tartalmat is.

LA: Igen, itt az absztraktból indulsz ki, miközben hogyha van egy konkrét szöveg, akkor azt kell absztrahálnod, – egy tárgyanimációnál azonban minden absztrakt. Schillinggel mi is csináltunk hasonló gyakorlatokat – etűdöket, rettenetesen nehéz volt úgy, hogy ne legyen felszínes, ám legyen összetett. Ehhez képest egy szöveg mögé azért egyszerűbben be lehet bújni: ott legalább valami van.

MVA: Igen, engem pedig nagyon vonz ennek a határok nélkülisége. Ha egy technikát igazán jól csinál valaki, akkor tökéletesen mindegy, hány éves ember ül a nézőtéren, mert magával fogja ragadni a varázslat.  Teljesen mindegy, hogy milyen technika – lehet egy maci, meg lehet egy marionett vagy egy kesztyűs báb –, hogyha profin van mozgatva, az varázslatos. Tapasztaltam persze, hogy egyes pedagógusok tartanak attól, hogy a gyerekek nem értik a tárgyanimációs előadást, azt, hogy most egy bögre a királylány, és egy másik bögre a királyfi – de miért ne értenék. Egy bizonyos korosztálynak éppen ez a nyelve.

LA: A gyerekeimnek, akik most 8 és 10 évesek, még mindig az a legnagyobb élvezet, hogyha mondjuk vacsora közben a villa beszélget a kanállal, a csésze pedig a lámpával. Még mindig egy pillanat alatt lépnek át abba a realitásba, és imádják. Megjegyzem, én is. És a legemlékezetesebb színházi élményeim is a nyelvnélküliséghez kötődnek, illetve ahhoz, hogy máshonnan olvasod a jeleket. Az egyik Lettországban történt. Ketten beszéltek oroszul a színpadon. Egyikük színész, a másik pedig díszítő volt a színházban, és rájöttek, hogy ők osztálytársak voltak régen. Erről beszélgettek – ez volt az előadás. Lettországban élő oroszok voltak, néhány szót értettem, körülbelül annyit, hogy osztálytársak voltak valaha, mégis életem egyik legmélyebb színházi élménye volt, ahogy a két ember egymásra figyelt. Lehetett tudni, hogy ami most történik, az igaz. Az előadást Alvis Hermanis rendezte, nyilvánvalóan nem véletlenül nem feliratozta az előadást az oroszul nem beszélő lett nézőknek.

MVA: Még a filmezésről szeretnélek kérdezni. Mi a viszonyod ezzel a műfajjal?

LA: Én a színháztól sokkal többet kaptam, mint a filmtől, ezért nem is nagyon nyomtam ezt a vonalat. Látom a szépségét, de én színházi ember vagyok – és ez két külön világ. Nyilván szívesen forgatnék, mert persze izgalmas világ, de el vagyok látva munkával, úgyhogy emiatt sem gondolkodom erről. Meglehet, tehetnék érte a nullánál egy kicsit többet. Te hogyan vagy ezzel?

MVA: Volt, hogy játszottam vizsgafilmben, meg egy-egy kis szerepet, de valamiért a fejemben van, hogy amikor kicsit megidősödöm, akkor majd lesz lehetőségem.

LA: Azt hiszem, az magától aligha jön. Ha az ember filmezni akar, akkor muszáj valamilyen szinten jelen lenni, vagy jelezni, hogy készen áll. Hallgattam veled egy interjút erről, és úgy látom, sokkal inkább képben vagy, mint én. Nem kerülne olyan sokba összeraknod egy anyagot, és elküldeni ide-oda. Nem tudom, kívülről jól látom-e, mert én nem csinálom, de azt hiszem, ez így működik.

Facebook Comments