Az előadás szerkezete azonban saját súlya alatt roppan meg: a rengeteg mondandó, kép létrejött elegye összhatásában nem képes mélyen megragadni a szemlélőt.

A kezdet kínja jelzi a vállalkozás nehézségét – e mondattal kezdődik Földényi F. László Melan­kóliája. Itt most Gergye Krisztiánéról lesz szó, erről a grandiózus vállalkozásról, mely jóval inkább a melankólia faktora, mintsem ábrázolata.
A koreográfus-táncművész pályájának – a statisztikákat figyelembe véve – eddigi talán leggrandiózusabb kezdeményezésébe fogott bele. Társainak jelentős része régi, kipróbált előadó-partner, némelyikük az alkotópálya kezdeteitől az, mások frissen álltak be Gergye eredeti és vonzó táborába. A produkció színlapján szóeredet-magyarázat, majd hivatkozások – az előadáshoz hasonlóan – sűrű sora, legelébb pedig egy Nádas Péter-idézet: „…a mélabúnak a tudás űrjéről való érzés vagy az érzés űrjéről való tudás a legjellemzőbb tulajdonsága.” Aztán az Aby Warburg német művészettörténész által meglelt összefüggés a fejvesztés és a gondolkodó ember testbeszéde között, majd, természetesen, Dürer, és Rodin, és Salvador Dalí.
Az előadás három alappilléren: zenén (élő éneken s felvételről bejátszott, illetve élőben felcsendülő fragmentumokon), táncon és bábjátékon nyugszik. Karak­teres, igen ötletes, látványos momentumok bonyolult – eleget szinte nem is próbálható – szövedékét tekinthetjük meg sokszorosan széthajtogatva. A bemutató es­téjén látott produkció összességében igen terjen­gős­nek, nehézkesnek, túláradónak tetszik, széttart, s a melankólia élményét, fogalmát kevéssé látszik megragadni.
Gergye Krisztián alkotása zenei és képi világát tekintve erősen a reneszánszhoz kötődik, amint maga a „címszereplő” is. Földényinél olvassuk: „melankolikus volt (…) Vasari szerint Michelangelo, Parri Spinelli és Lorenzo Vecchietta; melankolikus volt Raffaello, Annibale Carracci, Guido Reni, Carlo Dolci; az északiak közül Dürer, Hugo van der Goes vagy a Rómában tevékenykedő Adam Elsheimer.

Négyesi Móni, Bora Gábor, Virág Melinda, Major László, Szabó Gábor és Domokos Flóra – Koncz Zsuzsa felvétele

Négyesi Móni, Bora Gábor, Virág Melinda, Major László, Szabó Gábor és Domokos Flóra – Koncz Zsuzsa felvétele

A táncelőadás megannyi pillanatában idéz műalkotásokat, vagy játszik el a hasonlóságélménnyel: utalások, áthallások, finom célzások csipkézik jeleneteit. A táncjátékot Philipp György hátborzongató szépségű éneke vezeti fel: az ezerhangú dalnok – kinek színpadi lénye, sokoldalú tehetsége a játék egyik igazi erőssége – a Melankólia „ceremóniamestere”, a kiváló Takács Ildikóval épít kivételes szépségű (ének)hangzó teret a tánc köré.
Az előadók a tér két szélén sorakozó székekről felállva lépnek elénk. A szín mélyén, széltében fehér vászonnal beborított, lovagtermi méretű asztal, rajta gyümölcsöstál, palack és pohár. A padlón két hatalmas, fekete műanyag táblából kivágott, sík bábfigura – legalább kétszeres életnagyságú óriásnő és óriásférfi alakja – hever, melyet mintha krétával vázolt volna fel valamely reneszánsz mester. A két kecses figurán kívül, a játéktér egyik szegletében hatalmas buffo-bábalak magasodik, félig rejtetten. A táncot később a bábokhoz tartozó rudakkal körberakott Tárnok Marica nyitja (s majdan zárja). Néma, mozdulatlan, telt alakja feketébe öltöztetetten, ősanyaként áll a színpad közepén. Gergye Krisztián koreográfiájának első tíz perce azonnal leveszi az embert a lábáról. A középkor udvari táncait nagy tehetséggel idéző, átforgató mozgásanyagot bemutató, Béres Móni kifinomult, tetszetős, a feketét ötletesen variáló jelmezeibe öltözött táncosok – finom írásjelek egy tiszta szerkezetben. A méltóságteljes, kimért mozdulatokkal vonulók a középkor számos ismert műalkotásának alakjait hívják elő emlékezetünkből. A Philipp György által pompásan recitált Kaddis, az arámi nyelvű zsidó gyászima „végtelenített” soraira megnyílik a táncpadló. A Melankólia fekete színpada hozzávetőleg egyszer egy méteres, felszedhető, egymáshoz hajlékonyan rögzített lapokból áll. A táncosok ezeket nyitják fel, hajtogatják ki. (Pompás ötlet ez, melyhez – távolról – hasonlót egyszer láttam eddig: a Trafóban hat éve vendégeskedett John Jasperse Giant Empty című előadásában a fekete táncpadlót kompresszorral fújták fel hatalmas matraccá.) A fekete elemek alatt hófehér padló tárul fel a legkülönbözőbb rendben és megannyi módon értelmezhető formában: sáv, kereszt, mélység, út, fény, megszentelt terület gyanánt. A hatalmas, rudakkal a magasba emelt s mozgatott sík bábok megjelenése az első pillanatokban megbabonázza a nézőt. E figurák megelevenedése önálló attrakció, rendkívüli összehangoltságot igénylő s mutató jelenetsor.
A fent említett, nagy hatású nyitó tíz percet követően az előadás megtorpanni látszik, s hiányérzetünk a továbbiakban rohamosan erősödik. A Melankólia mintha futamideje első hatodában felhasználná összes patronját: minden egyszerre van jelen a színen, minden lelemény felsorakozik. A másnál három-négy (vagy még több) előadásra is jó, impozáns ötlethalmaz sű­rű­ségével közönybe kergeti a nézőt. A nyelvek, hangzások, kultúrtörténeti utalások, párhuzamok fojtogató tömege, mind áthatolhatatlanabb szövevénye láttán a rohamosan fáradó elméjű néző olykor valamiféle műveltségi versenyen érezheti magát a sokrétű élményanyag nyomában loholva. A karakteres, értékes motívumok intenzív ismételgetése pedig az egy-egy momentum első látásakor átélt eufória közeli emlékét gyengíti rohamosan.
A berlini Neue Nationalgalerie 2006-ban hatalmas kiállítást szentelt a melankólia fogalmának, fölvonultatva évszázadok-évezredek számtalan remekét. Gergye Krisztián előadása nagyszabású kiállításra és különös szertartásra egyszerre emlékeztet. Kiváló ötletek, emlékezetes pillanatok, szellemes megoldások, egyedi gesztusok sokaságát emeli be színpadára. Az elő­adás szerkezete azonban saját súlya alatt roppan meg: a rengeteg mondandó, kép létrejött elegye összhatásában nem képes mélyen megragadni a szemlélőt. Marad­nak a szilánkok, melyekre jó szívvel emlékszünk, s a felettébb jogos remény, hogy e produkció – lehetségessé váló további előadásai során – képes lesz kiforrni magát. A koreográfus képességeinek, állhatatosságának ismeretében erre bőven van esély.

Melankólia
(Gergye Krisztián Társulata, Trafó – Kortárs Művészetek Háza)

Zenész, énekes, zenei szerkesztő: Philipp György. Zene: rekviemfragmentumok és gyászénekek montázsából álló zenei mű – Mozart, Verdi, Fauré, Brahms, Bach, Purcell, Part, népi Kaddis, Zombola, Jeney, Schnittke, Mahler, De Falla, Josquin. Sze­rep­lő bábművész: Tárnok Marica. Jelmez: Béres Móni. Smink, maszk, testfestés: Károlyi Balázs. Hang: Pálinkás Márton. Fény: Fogarasi Zoltán. Dramaturg: Miklós Melánia. Rendező, koreográfus, látványtervező: Gergye Krisztián.

Táncosok: Blaskó Borbála, Gresó Nikoletta, Négyesi Móni, Virág Melinda, Domokos Flóra, Kolozsi Viktória, Bora Gábor, Szabó Gábor, Téri Gáspár, Major László, Károlyi Balázs, Gergye Krisztián.

Facebook Comments