A darab lényegi, mondhatni, kulcskérdése, a nemzeti öncsalás, a stratégiai élethazugság bizonyára ma sem kevésbé maghatározó eleme életünknek, mint három-négy évtizede volt.

Az nem kétséges, hogy Örkény István drámaíróként (is) bevonult a magyar klasszikusok sorába. A színházak játékrendjét nézve azonban ez mintha csak két darabjára lenne érvényes, a Tótékra és a Macskajátékra. Nemcsak azért, mert eddig mindkettőt több mint harmincszor mutatták be magyar színházak, hanem mert kivívták a klasszikusoknak ma kijáró tiszteletlenséget: a továbbgondolást, az átrendezést, az átírást is. A Pisti a vérzivatarban sokáig csaknem hasonlóan népszerű volt, ám az ezredforduló óta már alig mutatták be újra, Marton László 2004-es vígszínházi újrarendezése pedig éppen a mű aktuális időszerűtlenségét bizonyította. Ettől persze még feltámadhat.
A Kulcskeresők a negyedik a listán, erősen lemaradva, az új évezredben pedig egyetlen bemutatójáról tud az Örkény István-honlap (2008. de-cember 20.: Magyar Kereskedelmi és Vendéglátó-ipari Múzeum, rendezte: Szitás Barbara). Keszég László mostani kaposvári rendezését mérlegelve mindettől nem tekinthetünk el. Részint mert a manapság kivételesen színvonalasnak mondható előadás nem hivalkodik látványosan aktualizáló olvasattal, részint mert a darab megírása óta eltelt három és fél évtized éppen elegendő lehet ahhoz is, hogy teljesen elavuljon, de ahhoz is, hogy újraéledjen. Formai eszközök és műfajok elavulásában egyébként éppúgy nem hiszek, mint fejlődésükben. Ezek a kordivathoz, ízléshez igazodva bármikor le- és felcserélhetők. De az az allegorikus abszurd, amely a Kulcskeresők műfajának, formai keretének tekinthető, manapság biztosan nem különösebben népszerű, nem is beszélve arról, hogy ez az allegória erősen racionális természetű: a Bolyongó kérdve kifejtő módszerrel, bár hamis, mégis szoros logikával magyarázza el, miért győzelem a vereség. Ám ha a szövegben van elegendő időszerű szellemi izgalom, meg lehet találni a kifejezéséhez szükséges ma is hatásos eszközöket.

Kovács Zsolt (Benedek), Kelemen József (Fóris) és Varga Zsuzsa (Erika) / Klencsár Gábor felvétele

Kérdés lehet azonban, mennyi ma érvényes problémát feszeget a mű. S ez azért is könnyen végiggondolható, mert a Kulcskeresőkben kivételesen jól szétválasztható az alapgondolat és az az életanyag, amelyen a szerző demonstrálja. Ráadásul Örkény maga is többször megfogalmazta a darab tárgyát. „Azt a hasznos és egészséges lelki folyamatot próbáltam nyomon követni, mely semmibe veszi a valóságot, s a nyilvánvaló vereségből győzelmet varázsol, hogy tovább tudjunk élni…” Máshol viszont ezt is írta: „Egy kis népnél életkérdés, hogy fel tudja mérni azt, hogy mire képes, mire futja az erejéből, és hol van a korlát, ahonnan nincs tovább.” Az író tehát ellentmond önmagának: egyfelől létkérdésnek látja az öncsalást, másfelől erőink, lehetőségeink reális felmérésére int. S a Kulcskeresőkben valóban remekül keveri a kétféle szemléletet, amivel lehetőséget is nyújt az előadóknak és/vagy a nézőknek, hogy döntsenek, melyik felfogás áll hozzájuk közelebb. A mostani előadás szempontjából azonban fontosabb, hogy vajon érdekes-e ma is ez a hatvanas-hetvenes években valóban sokat taglalt probléma. Mégpedig kétféleképpen is érdekes lehet a kérdés: égető gond-e ma is a nemzeti öncsalás, élethazugság, ábrándvilágban élés, illetve az is, vajon tudunk-e róla, benne van-e úgy a köztudatban, vagy legalább az értelmiséget izgatja-e annyira, mint a hetvenes években? És attól sem tekinthetünk el, hogy a darabban feldolgozott, a példázatban bizonyítékként felhasznált életanyag ugyancsak a hatvanas-hetvenes éveket idézi. A lakótelepi életforma persze ma is létezik, csak éppen közhellyé kopott, akkoriban viszont még újszerű megrázkódtatásnak hatott az az egyformaság, ahol a hullaszállítók egy emelettel feljebb kereshetik a halottat.
A darab lényegi, mondhatni, kulcskérdése, a nemzeti öncsalás, a stratégiai élethazugság bizonyára ma sem kevésbé maghatározó eleme életünknek, mint három-négy évtizede volt. Sőt talán még inkább az. Csak manapság a közélet főképp a politika, a politikusok hazugságaitól hangos (olykor módszeresen össze is keverve az igazmondást és a hazugságot), miközben elsikkad, hogy a politikusok is mi vagyunk, amennyiben azok a mi vágyainkra, tévképzeteinkre és ostobaságainkra számítva beszélnek összevissza.

Czene Zsófi (Katinka), Kocsis Pál (Bolyongó), Varga Zsuzsa, Kovács Zsolt és Csapó Virág (Nelli) / Klencsár Gábor felvétele

A Kulcskeresők kaposvári előadása nemcsak a közvetlen politizálástól tartózkodik, de attól is, hogy akár csak a történet áttételes, politikai értelmezhetőségét különösen sugallja. Az adódik magától is. Keszég László rendezése alapjában hű az örkényi kétértelműséghez. Árva György díszlete is kettősséget sugall. A lakótelepi lakást, ahol a cselekmény játszódik, házzal együtt ábrázolja, lefelé folytatódik az épület a zenekari árokban, a lakás fölött meg háztetők dimbes-dombos sziluettje látszik, szépségesen világló éggel a háttérben. A költözködési rendetlenség a lakásban jól érzékelhető, de nem otrombán, bántóan szembetűnő. A nagy táj komor és költői, a kisvilág köznapian átmeneti, újszerű, de szegényes. Berzsenyi Krisztina ruhái átlagembereket öltöztetnek. Csapó Virág Nellije – a kudarcokat halmozó férjétől szabadulni akaró asszony – az arcán és a lelkében feszült, viselkedésében igyekszik fegyelmezett lenni. Kelemen József mindent túl jól csinálni akaró és éppen ezért mindent éppen csak elszúró pilótája egyforma öntudattal viseli vereségként és győzelemként ugyanazokat az eseményeket. Kovács Zsolt ezermestere szeretni valóan ront el és magyaráz meg mindent, Varga Zsuzsa komplett sorsrajzot ad a Nobel-díjas szerelmére hiába váró szomszédasszony szerepében. Czene Zsófia bizonyára rendezői kérésre, de legalábbis jóváhagyással rikoltozza túl az ifjabb generáció kezdeti ifjontian éles kritikai szembenállása után a leghangosabb álmodozóvá és önbecsapóvá lett lány szerepét. Az ifjabb nézők körében harsánysága külön sikert arat. A főszerep Kocsis Pál Bolyongójáé, aki afféle kisúttörőként ahol tud, segít, rajongó logikával vagy inkább szofisztikával magyarázza diadalra a vereséget, változtatja örömünneppé a kétségbeesést. A színész arcán ragyog a jóakarat, a túlbuzgalom. Bizonyára nagyon szereti a segítségre szorulókat, de még jobban azt, hogy segíthet.
Ahogyan a befejezésben is megszólal a kétértelműség, az mégis egyértelmű. Megérkezik a Bodó (Takács Géza), az addig is sokat emlegetett rádióriporter, aki szemtanúja volt a komikusan katasztrofális leszállásnak, interjúkat készített a résztvevőkkel, viszont kimaradt a Bolyongó rabulisztikájából. Ugyan az euforikusan ünneplőket hiába figyelmezteti reménytelenül ordítozva a tényekre, a valóságra, a néző számára az ő igazsága marad nyilvánvaló.
Örkény István: Kulcskeresők
(Csiky Gergely Színház, Kaposvár)

Díszlet: Árvai György. Jelmez: Berzsenyi Krisztina. Rendező: Keszég László.
Szereplők: Kelemen József, Csapó Virág, Czene Zsófia, Kocsis Pál, Varga Zsuzsa, Takács Géza, Kovács Zsolt.

Facebook Comments