Jobb visszaemlékezni rá, gondolkodni rajta, mint nézni…

A bibliai Bábel ikonikus kudarctörténet az emberi nagyravágyásról és a különböző népek közötti gondtalan közlekedés (az értés és megértés) idilli állapotának elvesztéséről: egy szigorú és szomorú össztársadalmi képlet, amelynek egyfajta diabolikus tengelyében a nyelvi-emberi sokféleség ténye áll. A Bábel Goda Gábor rendezésében és Scott Wells koreografálásában képletesen és valóságosan is feje tetejére állítja az ószövetségi épületet: a Nemzeti Táncszínház mennyezete felől lefelé épít szerkezetet, és – minden társadalomkritikus szigorúsága ellenére és a sokféleség tudomásulvétele mellett – vélhetően sem nem szomorú, sem nem elvesztéstörténet.
Az Artus munkáinak egyik jellegzetessége, hogy egyenként is jelentéses jeleneteket komponál egybe zenével, mozgással, mondandóval. A Bábel kompozíciója viszont alapvetően zenei szerkesztésű: benne a zene nem csupán egy a színtéri résztvevők közül, de mondó és mondandó is egyben.
Az előadás egyik legelső felütéseként Philipp György (zeneszerző, énekes) előrejön hárfásai közül, meghajol felénk, majd az előadók hatos csoportja felé fordulva karmesterként vezényli le a különféle szavak és hanghordozások sokféleségét, mely során a monomániás ismétlésekből és közbevetett szavakból nem jön létre sem értelmes beszéd, sem beszélgetés, zene ellenben igen, ezután a „karmester” visszatér hárfásai közé. Utólag mindez talán beszédes, már-már egyértelmű üzenet, az Artus Bábeljének azonban egyik lényegi jellegzetessége, hogy előadásán messze nem ilyen világosak a történések: a mondás szándéka minden egyes jelenetben evidens, maguk a „mondatok” azonban nem ritkán kevéssé érthetőek, ahogy az sem mindig világos, hogy prózaian szólva, miről „beszél” maga a darab. Az érteni vágyó értetlenség a bábeli történben akár maga válhat mondandóvá, amihez még csak logikai bukfencet sem kell feltétlenül vetnünk, bár némi értelmezői jóindulatra azért, vélhetően, szükségünk van.

 

Debreczeni Márton, Nagy Csilla, Vass Imre és Virág Melinda / Koncz Zsuzsa felvétele

A Bábel magát „fizikai színházként” határozza meg, és bármennyire is nem alakult még ki a fogalom pontos jelentése, e mozgásszínházi megszólalásmód egyik jellemzője a színpadi történések és a mondandó megszokottnál szorosabb összetartása. Amikor az egyik mozgó hátán átfordul a másik, ez úgy utal jelentésként mondjuk a támasztékra, hogy a szó szoros értelmében egy támasztékot láthatunk. A Bábel él ezzel a sajátos igazságértékkel, poétikus színpadi történései Philipp György zenei kompozíciójában különös képletek, jelek, azonban – a nézőtéren tapasztalható mozgolódásokat és előadás utáni reakciókat látva-hallva úgy tűnik – nem minden esetben elegendőek a befogadó intellektuális (megértő-értelmező) részvételéhez.  Egy nő, aki téglákból álló téglatesten fekve hosszan egyensúlyoz, mozog, miközben elbontja maga alól a kisasztalnyi építményt, és a téglákból pedig játszó társai vízszintes egyenest építenek a levegőbe, a profán családi kör fejükre harapott, fényképes arcmaszkokban, egy fiúalak, aki komoly akrobatikus önbizalommal több mint egy órán keresztül építi a mennyezetről lefelé sokelemes, folyamatosan lengő-lóbálódzó faszerkezetét – mindezek tagadhatatlanul artisztikus és szellemes képzetek, ám a megértésért folytatott, gyakran hasztalan küzdelem összességében, úgy tűnik, elbágyasztják a Bábel nézőterét.

A lefelé épített szerkezet végül nem ér le a földre, a lefelé építő lény embernek bizonyul, a sorban egymás mellé állított, és különböző ütemben elindított, eleinte nagy összevisszaságuk ellenére összehangzó metronómok egy idő után (egyébként számomra csodaszerűen) beállnak egymás ütemére, s vele egy időben talán az előadás maga is összeáll. Goda Gábor, Scott Wells és Philipp György Bábelje talán a kakofóniából is kihallható összhangzat, a disszonáns sokféleségben is jelen lévő harmónia, a profánban is fellelhető szent lehetőségének a felmutatása.
Ez a „talán” önmagában akár még a darab értékét is jelentheti: mutathatja, hogy az alkotók nem rágnak semmit sem a szánkba, vagy éppen mondandóvá szélesedve jelezheti, hogy – miként az metronómok esetében – nem feltétlenül kell egy srófra járnia az emberi agyaknak ahhoz, hogy együtt lehessünk, vagy hogy közösségeink élhetőek legyenek.
Az Artus amerikai koprodukcióban létrejött Bábelje mindenesetre nem könnyen áll össze akármivé is, vélhetően, sokak számára egyáltalán nem is áll össze. Ha jóindulattal vagyunk az előadás iránt, akkor mindez akár a jelenlegi, „bábeli” világállapot képes metaforája is lehet, ha kevésbé vagyunk jóhiszeműek, jelezheti azt is, hogy az alkotók talán nem kellően mérték fel a nézőtér tűrő, és befogadó készségét.
A Bábel Philipp György nem mindig könnyen emészthető, ám helyenként lenyűgöző és briliáns zenéje és énekhangjai, zenei szerkesztésmódja, illetve poétikus képzetei miatt sajátos, és furcsa módon másnap érthetőbb és szerethetőbb, mint aznap. Jobb visszaemlékezni rá, gondolkodni rajta, mint nézni: haza lehet vinni, sőt, talán haza is kell, ha valamit kezdeni akarunk vele… Talán érdemes is.

Bábel (Artus – Goda Gábor Társulata)
Alkotó-munkatársak: Bodóczky Antal, Boross Martin, Tucker András. Fénytervező: Kocsis Gábor.Produkciós munkatárs: Rácz Anikó. A koreográfus munkatársa: Rajendra Serber. A rendező munkatársa: Gold Bea. Koreográfus: Scott Wells és a társulat. Rendező: Goda Gábor. Külön köszönet: Kőszegi Lajosnak.

Előadják: Bakó Tamás, Debreczeni Márton, Ferencz Krisztina, Nagy Csilla, Téri Gáspár, Vass Imre, Virág Melinda. Hárfa: Goda Sára, Szombathy Anna. Ének, zenei vezető: Philipp György.

Nemzeti Táncszínház, 2011. szeptember 30.

Facebook Comments