Líra, szarkazmus, abszurdoid, modern farce, eroto-show, erőszak, önreflexió…

Hay Anna, Hajduk Károly, Székely Rozi, Molnár Gusztáv / Schiller Kata felvétele

A kellemesség manapság már ritkán előszedett esztétikai-pszichológiai kategóriája jól lefedi mindazon kellemetlenségeket, melyekben a fővárosi reklámfilmes és a vidéki cukrászdás házaspárnak része van a színen. Előbbiek és utóbbiak oly távoli rokonok, hogy nem is rokonok, s eddig még sosem látták egymást. Ilona és Isti budapesti látogatásakor Zsófi és Gergő otthonában kap szállást. A két távoli világ egymást méregető képviselői kölcsönösen megsejtik, amit mi, nézők, tudunk: filmesék nem élnek összhangban, mert a munkahelyéről kipenderült, mindent csak halogató férj valószínűleg soha el nem készülő forgatókönyve nagy marhaságnak tűnik, a határidő-noteszéhez láncolt tevékeny feleség pedig folyton elégedetlenkedve, füstölögve rohan – másfelől cukrászdásék már fél éve hiába vágynak kisbabára, ezért is ruccannak fel most titkolt orvosi vizsgálatra. Kibírható kellemetlenségek – legalább is egyelőre, a biztos egzisztenciájú ifjúság állapotában -, ezért is kellemes csupán, s a legkevésbé sem megindító a kilencven percbe zárt tragikomédiai-bohózati események szemlélése. Még akkor is, amikor közös idejük alig huszonnégy órájában hőseink nem tudnak ellenállni – stikában – a futó párcserének.
Nem szerencsés, hogy honlap és előzetes nyilatkozat Samuel Beckett Godot-ra várva című klasszikus abszurdját jelöli meg a Majdnem előzményeként. Igaz ugyan, hogy Czukor Balázs rendező és ötletgazda – aki Mátis Inez, Mozsik Imre és Pass Andrea társaságában, a színészekre is hallgatva alakította ki a textust – úgy fogalmaz: „Teljesen elszakadtunk a Beckett-szövegtől, sőt a figuráktól is”. A ki tudja, mire várakozás, amely a MU Színház és a Szputnyik Hajózási Társaság közös produkcióját részleges, szakadozott tartalomként, érzületként felhorzsolja, jelentőségében és mélységében össze nem vethető az emblematikussá lett 20. századi, hiábavaló, nagybetűs Várakozással, az egyén menekvésének, irányremélésének Godot-légvárával. Még az is óriási túlzás lenne, ha a mintaként inkább szóba jöhető Albee-színmű, a Nem félünk a farkastól groteszkül leszállított változatát látnánk bele a négyszereplős látleletbe. A mindennapi emberi kicsinység nevetségesen keserű tényeinek hasonló életszerű tálalása jó harminc éve főleg az ún. budapesti filmiskola és holdudvara alkotásaiban már megtörtént (például a másfelé kanyarodó pályájú Tarr Béla 1982-es Panelkapcsolatában, az akkori Pogány Judittal és Koltai Róberttel, prototípusát adva a kispolgári-kisértelmiségi-kisproletár kapcsolatpanelek kiüresedettségének). Nem rossz és nem ok nélküli, hogy ma is megtekinthetünk hasonlót (nem egyetlenként a MU-ban, Kőrösy József utcai hangszerelésben), mert a világ nem fordult valami nagyot. A jobbára iskolázott szövegkönyv, a két színhelyt egybe toló díszlet (Szabados Luca száraz, minden fölöslegeset kiszitáló látványterve), Dömötör Tamás dramaturg a gondos jelenetezésbe a töredékesen látható előtéri, a csupán hallható kinti szcénákat is beolvasztó munkája, az aprólékosan komoly rendezés és a színészek fesztelen, egyszerre rögzített és (ál-)rögtönző játékának telt jelentésessége egyként vonzó, elismerésre méltó. Mindez azonban legfeljebb lankadtabb kőszínházaink számos előadásának megcsontosodott stílrealizmusához képest üdítő, valóságos újat, elemien érdekeset nem hoz. Ha a premier kezdése előtt a produkció menedzsere bejelenti: az épp zajló tömegtüntetés miatt sokan nem értek ide időben, így némi csúszásra számítsunk – akkor a való világból szinte kiszakadt négyest (a hascsikarás-, vécétartály-, alkohol-, kínaikaja- és egyéb problémákat) nézve elbizonytalanodunk, tényleg 2012 januárját írjuk-e. Azon sem rendülünk meg, hogy a kettős történet legalább ötven százalékban olyan súlyú befejezést nyer – akció és dikció felpörgetését, majd rezignált lehűtését követően -, amely nem következik a szereplők kaliberéből.

Czukor Balázs igazi színházi fényforrások híján szinte csak villanyégőkkel is kifejező fényterekbe helyezte az epizódokat. Hagyta kifutni, kifújni a kissé egyenetlen dialógusokat (kezdeményeiket alighanem a cseh filmes új hullámig, az ezerkilencszázhatvanas évek közepéig vissza lehetne keresni; szívós gyökérzet az), egyes poénok kabarés-operettes nevetést váltanak ki, be kell fékezni a szövegmondással, mert a kacagás miatt elveszne a következő replika. Nézőtér és játéktér között a matéria szegényessége ellenére termékeny együttlét működik. A színházba beköltözött kortárs magyar dráma – Kárpáti Péter, Tasnádi István, Garaczi László és mások nem az íróasztalnál, hanem a színpad szélére dőlve íródott darabjai – szerencsére már hosszabb ideje ügyes szálláscsinálói ennek az összelélegzésnek.
Jogos rokonszenv árad a színészek, a részleges megjátszatlanságot hitető természetesség felé. Beválik a maximalista minimalizmus. Hajduk Károly gondosan fel-felöltött házi köntösének hajtókájába piktor ecsetjére kívánkozó – szakállas, bajuszos, hullámos fürtű – reformkori fej süpped, olyan szomorú pillantással, mint ha a botcsinálta író Gergőt épp most golyózták volna ki a Tízek Társaságából, tizenegyedikként. A seszínű, önmaga árnyéka férfi mellett Hay Anna élénk hatású ruhákból sugárzó testiségű Zsófija a szeretetet nem nélkülöző házastársi kritikával és céltudatos házsártossággal gondoskodik arról, hogy a két ember sokkal inkább egymás ellentettje, mint partnere legyen. Molnár Gusztáv (Isti) a kissé plöttyedt, de behemót buzgalmát mindig és mindenütt a közösség szolgálatába állító vidékifi, Székely Rozi (Ilona) a nyugodalom és oltalom mellé egy kis vibrálást is vágyó asszonyka. Négyen együtt: megbonthatatlan csapat. Egy, két, három vagy négy figura lépked a táblán, a látszólagos esetlegesség szabályai szerint folyik a játszma. Líra, szarkazmus, abszurdoid, modern farce, eroto-show, erőszak, önreflexió: mindenből egy csipetnyi. Jut is, marad is. Majdnem akként, ahogy Gergő szeretné laptopba táplált töredékében: egyik figuráját ki kellene lőnie a társaságból, de úgy, hogy csak kis ideig legyen távol. Nehéz mesterség ez a duplázás (Godot-nak sem könnyű, hogy miközben nem jön, a jövetelére várat) – lehet, hogy utoljára a Mátyás-mese okos leányának sikerült.

Majdnem (A MU Színház – Szputnyik Hajózási Társulat)
Írta: Czukor Balázs, Mátis Inez, Mozsik Imre, Pass Andrea. Látvány: Szabados Luca. Dramaturg: Dömötör Tamás. Produkciós vezető: Tóth Péter. Munkatárs: Márkus Inez. Rendező: Czukor Balázs.
Szereplők: Hajduk Károly, Hay Anna, Molnár Gusztáv, Székely Rozi.

MU Színház, 2012. január 21.

Facebook Comments