Én azt várom a kritikától, hogy legyen nyitott, mély, önmagán túlmutató, kíváncsi, érzékeny. Ugyanezek az elvárásaim magammal szemben is – szerintem kritikát ugyanúgy kell írni, ahogy művészetet csinálni. 

GERGYE KRISZTIÁN

Gergye Krisztián. Schiller Kata felvétele

Gergye Krisztián. Schiller Kata felvétele

– A „kritika” szó hallatán mi ugrik be aktuálisan?
– Elsőre az, hogy itt és most van ennek egy pejoratív konnotációja, de egy alkotónak ez létszükséglet. Én kimondottan kritikaolvasó vagyok, nekem a mindennapjaim természetes része, hogy ezzel is foglalkozom.
– Azt is olvasod, ami nem rólad szól?
– Persze, mert bár igyekszem minél többet látni abból, ami érdekel, ez nem sikerül maradéktalanul, úgyhogy a kritika révén informálódni is akarok, illetve az általam megismert produkciókról szóló gondolkodásba bekapcsolódni olvasás által.
– A munkádról szóló írásokban főként mire figyelsz?
– Arra, mi és hogyan megy át abból, amit csináltam, mihez képest és hogyan értelmezhető mindez, illetve alapvetően fontos a visszajelzés, hogy életképesnek látszik-e hosszú távon az a törekvés, amely éppen hajt. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a kritika meg tudja változtatni a törekvéseimet, de elemi fontosságú ezekkel a külső reflexiókkal dolgozni tovább. Különben is, az ember természetes vágya, hogy elhelyezze a munkáit egy nagyobb rendszerben, akár a szakmában, akár a saját útján, ebben nagyon sokat tehet a kritika.
– Hát ez nagyon ideálisan hangzik.
– Akkor hozzáteszem, az én igényeimhez képest erősen redukált ez a diskurzus, és olyat is gondolok időnként, hogy a kritikus nem volt elég alapos, vagy látom, hogy nem végezte el a munkáját az elvárt színvonalon, de ettől függetlenül nevetséges lennék, ha erre hivatkozva leszólnám, vagy általánosságban nem venném komolyan a kritikát. És nem azért olvasom, mert eminens vagyok, hanem mert sokfelé, sok emberrel dolgozom együtt, így hatványozódik a kíváncsiságom, és kézenfekvő a szakmai információkat a szaksajtóból is követni. Arról van csak szó, hogy érdekel a szakmám.
– Tud érdekes lenni egy kritika?
– A jó minőségű szöveg izgalmas, persze nem vagyok irodalmár, nem tudom pontosan megítélni, inkább csak érzem, ahogy más olvasó is: vannak jól és kevésbé jól olvasható szövegek. Ugyanakkor, ha egy kritikus a formával és a stílussal van elfoglalva, és kevéssé érdekli, vagy nem marad figyelme az adott előadásra, akkor műve nagy eséllyel valami öntetszelgő íráskényszer lenyomata lesz. Egy másik véglet, a fásult „tájleírás” rémesen érdektelen tud lenni – még ha láttat is -, ilyet olvasva azon szoktam kapni magam, hogy nem lettem kíváncsi, élénk, pedig jó esetben egy kritika ezt is tudja.
– A táncról beszélve különösen nehéz konkrét dolgokat megfogalmazni.
– Utálom, amikor ezt mondjátok, hiszen egy tánc is színpadi előadás. Ha színészek táncolnak, arról a színikritikusok képesek tehetségesen írni. Az alapok és a megközelítési helyzetek persze különböznek egy táncról és egy színházról szóló kritikában. De nem hiszem, hogy bármelyik kritikusnak problémát okoz tánctörténettel foglalkozni vagy némi szakirányú tudást összeszedni – a lényeg az, hogy egy színpadi produkció megérinti-e az illetőt, mert ha igen, akkor szerintem pillanatok alatt meg fogja találni az eszköztárából esetleg hiányzó elemeket, hogy beszéljen is róla.
– Téged ez egyre kevésbé érint: átléped a műfajhatárokat. Már szövegeket is írsz.
– A tánc nagy általánosságban érzelmeket fejez ki, jellemzően személyes, most azonban olyan korban élünk, hogy muszáj radikálisan és pontosan fogalmazni. Megszólaláskényszerem lett, ez az igazság. És izgat, hogyan tudja a szöveget a fizikalitás és a tánc kínálta érzelmi helyzet differenciáltabbá tenni. Ekként aztán újra előkerül Nádas Péter színházeszménye, amelynek megvalósítására a magam módján mindig is igyekszem kísérletet tenni: az ő színpadi alakja mindenestül benne van az előadásban – akár táncos, akár színész.
– Én egyébként jelentősen kevésbé érzem magam zavarban, ha egy táncelőadásban meg is szólalnak, ugyanis gyakran valószerűtlennek találom, hogy az emberek órákon át meg se nyikkannak a színpadon, miközben majd szétveti őket a szenvedély.
– Másfelől a prózai színház is rengeteg asszociációt kínál: egy jó előadásnak vannak olyan vizuális és érzéki rétegei, mint a táncnak, ami arra kényszeríti a nézőt, hogy érzékeljen is, ne csak értelmezzen a szöveg segítségével, szóval én nem látom annyira másként a táncot, mint a színházat. Egy biztos: ha a nézőnek nincsen viszonyulási pontja a technikai produktumok csodálatán túl, akkor az tornaóra, nem színház – ami a táncnál talán könnyebben észrevehető, de ez nem műfajfüggő, ugyanez létezik prózai színházban. Azonban befogadóként is keresni kell, hogyan és hol lehet bekapcsolódni egy produkcióba. De nekünk evidencia, hogy aki bejön egy előadásra, odaadja magát, vagy legalábbis nem ragaszkodik a kívülálláshoz. A kritikusnak ugyanez a dolga, ám neki mindezt muszáj még értelmeznie is. A színház kommunikáció: ha bármelyik fél nem akarja meghallgatni a másikat, nem lesz színház.
– Ami a színházcsinálókra is vonatkozik.
– Persze, ezért az alkotó, aki süket a valóságra, vagy bármiért nem akar arról tudomást venni, arisztokratikusan valami absztrakció mögé bújik, ugyancsak nem kommunikál, és akkor csinálhat bármilyen szép előadást, nem történik semmi, legfeljebb egy érdektelen szépelgés. Éppen attól izgalmas a színház, hogy valódi kölcsönös helyzet, egyik fél sincs meg a másik nélkül, így közös a tét.
– Aki figyeli a munkáidat, észrevehette, mostanában nem térsz ki a valóság elől.
– Nem térek ki, miközben gondolkozom azon, vajon ez nem csapda-e. Ha a közélet még éveken át okot ad, így kényszerít a közvetlen reflexióra, akkor állandóan performanszokat fogok csinálni? Ez hosszú távon a szerzői munkáim esetében – mert persze egy drámához most is ugyanúgy kell nyúlni, mint bármikor – el tud fordítani az elmélyült alkotástól.
– A szerzői munkáidban egyébként mire törekszel?
– Folyamatosan újítom meg az általam használt formanyelvet – mármint ami nekem új. Nem akarok már megtalált, jól működő kliséket használni. A performanszoknak ekként gyakorlati hasznukat is látom: eltávolított a köldöknéző önmegvalósítástól – ami a táncban ugyancsak létező veszély: biztos ti is láttatok már életidegen kortárs nyafogást.
– Amiről ezt a legkevésbé sem illik kimondani.
– Rajtatok is múlik, mit illik. Én azt várom a kritikától, hogy legyen nyitott, mély, önmagán túlmutató, kíváncsi, érzékeny. Ugyanezek az elvárásaim magammal szemben is – szerintem kritikát ugyanúgy kell írni, ahogy művészetet csinálni. Nektek annyival rosszabb, hogy nem kaptok visszajelzést.
– Munka közben nézed magatokat kritikusan?

Gergye Krisztián. Schiller Kata felvétele

Gergye Krisztián. Schiller Kata felvétele

– Én bizalmi helyzetben tudok dolgozni, üvöltésben nem, időnként azonban ki kell mondani kritikai megjegyzéseket, ami feszültséget okoz. Nekem a humor a megoldás, és az, hogy nem vagyok hajlandó a mindentudó szerepét magamra vállalni. Lehet, hogy ezért gondolom a kritikus helyzetét elsősorban lehetőségnek a párbeszédre, ami talán kizárná a nagy tévedéseket és a személyeskedést is.
– Ezt mindig hallom, pedig szerintem a kritikusok nem akarnak személyeskedni. Illetve kérdés, hogy mit nevezel személyeskedésnek.
– Amikor olyan, mintha együtt zuhanyoztunk volna: ha a kritikus tudni véli, mit gondolok, mit érzek. Ráadásul ez mindenkinek mást jelent, úgyhogy recept sincs: az ízlésetekre, az arányérzéketekre és a figyelmetekre tudtok hagyatkozni. Egyébként pedig vannak a kritikára sértett indulatokkal reagáló alkotók, ezzel mindenkit arra kényszerítve, hogy fogják vissza magukat vele kapcsolatban. Ha sikerrel járnak – tegyük fel -, nem tudom, boldogabbak lesznek-e attól, hogy korlátozzák a velük való kommunikációt.
– Miközben mintha egyre inkább beszűkülnénk – azt veszem észre, hogy már mi kritikusok sem olvassuk egymást.
– Mi pedig nem olvasunk egymásról, sőt nem nézzük egymást. Ezzel erőteljesen összefügg, hogy nem beszélünk egymással őszintén. Mindenki érzékeny, ezért mindenki puhít. Annak idején a Nemzeti Színház A park című előadása kapcsán MGP leírta rólam: Gergye Krisztián megszólalásig Halál, ha megszólal, nyafka. Tökéletes. És olyan, hogy vérig sértődhettem volna, de az embernek muszáj tudnia magán nevetni. Ha mi elvárjuk, hogy írjatok rólunk, akkor annak a lehetőségét sem zárhatjuk ki, hogy ez kellemetlen is lehet. Egyébként pedig minden írás önálló kommunikációs gesztus. Minden szerzőről feltételezem, hogy nyitottan, mindig új szemmel néz, aztán legfeljebb jégre fut. Ezért értetlenül állok olyan vádaskodások előtt, hogy a kritika baloldali.
– Ahogy nincs bal- vagy jobboldali színház, csak (nagyon leegyszerűsítve) jó vagy rossz.
– Érthetünk mi egyet, szavainkat egymás szavába öltve, de te is tudod, mégis lesz színház kihirdetett ideológia mentén.
– Lesz. De akkor térjünk vissza magunkhoz: miért lehet mégis, hogy egy kritika jégre fut?
– Amikor az értelmezésben elakad az ember, mondjuk, egy előadás közepén, akkor megszakadhat a viszonyulás. Ilyen esetben magam az egész hatásmechanizmusból igyekeznék visszakövetkeztetni, de én nem vagyok kritikus, pláne nem tudom, mikor mi lehet az oka a nem értésnek. Én egyet biztosan feltételezek: a kritikusokat érdekli a színház – el nem tudom képzelni, hogy bárki rendszeresen kínozná magát azzal, amit nem szeret, miközben az még egzisztenciálisan is romlásba viszi -, és ez egy alaphelyzet. Ha olvasom valakinek az adott előadáshoz való viszonyát, az akkor is érdekel, ha én tökéletesen másképp viszonyulnék, hiszen létezhet többféle működőképes szempontrendszer. Sokan úgy vélik, a kritikus megmondóember, de én ezt is kommunikációs helyzetnek tartom: az előadásaimról szóló kritikák válaszok az én felvetésemre. Gyakran szívesen reagálnék, hogy folyassuk a párbeszédet, de, ugye, az tabu. Alkotó és kritikus egy mű kapcsán szinte csak szélsőséges helyzetben áll szóba egymással – amiből legfeljebb kölcsönös vádaskodás lesz, nem pedig valós beszédhelyzet.
– Szóval szeretnél több olyan helyzetet, amikor tényleg lehetne szakmai beszélgetéseket, netán vitákat folytatni.
– Nagyon szeretnék, de ehhez nem alakult ki forma, pedig technikailag szerintem adottak a lehetőségek. Nagyon jót tenne a szakmának, ha a hiúságot és sértettséget félretéve szóba elegyednénk egymással, ami félő, innováció nélkül érdemben nem fog létrejönni. Ideje lenne meglátnunk, hogy már kint állunk a ház előtt: se a függetlenek, se a kritika mögött nincs semmilyen financiális biztonság. De a szűkülő lehetőségekben is tennünk kell a dolgunkat, együtt, és kár félni, mert aki hallgat, egy ideológiai tisztogatásban az sem lesz jobb helyzetben. Vegyük már észre, érdem szerint senki nem fog boldogulni: a regnáló hatalmat egyáltalán nem érdekli a kultúra, a feltétlen lojalitást is legfeljebb kihasználja.

ADORJÁNI BÁLINT

Adorjáni Bálint. Schiller Kata felvétele

Adorjáni Bálint. Schiller Kata felvétele

– Szerinted milyen helyzetben van a kritika?
– Nyerő helyzetben. A kritikus beszélhet felülről. Építő kritikát mondani, együttműködő helyzetet teremteni azonban nagyon nehéz. Tudom, ez már szóban is nehéz – ami alighanem könnyebb is, mint zárt formában pontosan megfogalmazni -, magam is többször próbáltam építő, segítő szándékkal elmondani kollégámnak a kritikai észrevételeimet, de mindig azt láttam, rettentő nehezen fogadják. Pedig én még jobb helyzetben is voltam, mint egy kritikus: nem kellett külön bizonygatnom, hogy nem ártani akarok. Az ember a barátaitól várja a legőszintébb kritikát, és tőlük tudja a legkönnyebben elfogadni is. A kritika valamiféle bizalmi viszonyban működik, amilyet értelemszerűen igen problematikus egy ismeretlen, szakmán belül egészen más státusú emberrel kialakítani. De mondhatnám fordítva is – az én szempontomból az fontosabb -: a barátság ismérve éppen az, hogy biztos lehetek abban, bármennyire rosszulesik is nekem, a barátom megmondja, amit gondol rólam. Ebben átmenetileg még az a kockázat is benne van, hogy amíg meg nem értem az igazságát, csak a magam sértettsége munkálkodik, de idővel úgyis kiderül, mi volt a tét. Persze lehet jól vagy rosszul időzíteni – és ez egy írásra is igaz: az ember nem mindig egyformán befogadóképes. Egy premier például nem jó alkalom az ilyesmire.
– Hát a kritikák többsége jellemzően nem sokkal a premier után jelenik meg.
– Igen, akkor eleve érzékeny mindenki.
– Sértődtél már meg kritikán?
– Igen. Egy elmarasztaló kritika gyakran akkor is rosszulesik, ha elvileg egyetértek vele. Ha csak dicséretet kapok, de úgy gondolom, a munkám még nem a tökély, akkor elkezdem méricskélni, hogy mennyire vehetem komolyan azt az írást. Az önértékelés ugyancsak fontos része mindennek – a kép együtt teljes. A kritikákat tudomásul kell venni, és tovább kell dolgozni, lehetőleg az egyre inkább csiszolt tudással, amit egy siker vagy egy kudarc, vagy ezek keveréke, tapasztalata kínál. És legalább igyekezni kell nem elkövetni ugyanazt a hibát, ami egyszer-kétszer már megvolt. Kritika és szembenézés nélkül hosszú távon valószínűleg nem lehet színházat csinálni.
– Ahogy elmondod, tehát egy idegentől nem olyan súlyú a kritikai megfogalmazás.
– Egyfelől így van, másfelől, ahogy mondtam, felülről könnyű beszélni. Ezért könnyen fel is menti magát a megbírált, ugyanakkor a szakmai tekintélyre mégis figyel mindenki, talán azért, mert adott helyzetben lehet olyan szempont vagy szempontrendszer, amely érvényes, akár az enyémmel szemben is – az én munkámmal kapcsolatban. Kívülről nézve ugyanis nyilván mást látni. És nekünk fel kell ismerniünk a külső nézőpont állításainak igazságát. Minél inkább megismer valaki – annál pontosabban lát. Ha ez egy kritikus, akkor annál kisebb esélye van annak, hogy tévedjen velem kapcsolatban. Ehhez valószínűleg sokat kell nézni és erősen figyelni.
– Kénytelenek vagyunk kívülről, és igen, szoktunk felülről is beszélni. Mit gondolsz, utóbbi eleve tévútra visz?
– Ha a fölérendeltség tapasztalaton és tudáson alapul, meglehet, hogy nem. Tudod, a Főiskolán is az volt, hogy az osztályvezető tanár egy-egy vizsga után elmondta – fölülről -, hogy milyennek látja a munkánkat. S bár maguk is biztattak a reagálásra, egy köztiszteletben álló szakembernek azért nehéz ellentmondani. A színházi munkákról szóló diskurzus mindig fontos terep feltérképezni a munkámat abból a szempontból, hogy mit gondolnak mások – megengedve a tévedést is -, mert ez nagyon lényeges része a munkámnak, a fejlődésemnek. A mai kritika sajnos kissé egysíkú, én vágyom arra, hogy változatosabb közeg foglalkozzon a színházzal, hiányolom a műfaji gazdagságot. Értem, hogy rengeteg gyakorlatias oka van annak, hogy napilapos írások mellett a szaklapokban jelennek meg az alaposabb elemzések, ritkábban más szempontú átfogó írások is, a jól ismert formai megoldásokkal. Így hozzávetőlegesen előre lehet tudni, hogy egy adott lapban milyen kritika lát napvilágot egy adott előadásról. Ritkák az élmény alapú írások: a kritikák hűvösen átfogóak, ahelyett, hogy mernék az előadást egy jól elcsípett jellemzőjén keresztül emocionálisan bemutatni.
– A most működő kritikában érdekel valami erőteljesebben – a konkrét munkádra vonatkozó dolgokon kívül?
– Gyakran gondolkodom azon, hogy akik az én munkámról is írnak, mire figyelnek, hogyan néznek, ugyanis ezeknek a szövegeknek bizonyos része autoprojekció, ami, gyanítom, természetes, hiszen engem is az a hiányosság, illetve erény érdekel leginkább, ami bennem ugyancsak megvan. Ráadásul mindenki egy szeletet lát a színészből: az igazgató, a rendező, a partner, a néző, a kritikus. Ugyanakkor a színész egy szerepen keresztül képtelen mindent megmutatni, így másoktól sem várhatom el, bárhogy figyelnek is, hogy mindent tudjanak rólam. De nagyon érdekel azoknak a véleménye, akiknek más a hátterük, mint nekem – egy kritikus lehet éppen ilyen.
– Mi az, amit hiányolsz a kritikából – a műfaji és formai változatosságon kívül?
– Azt, hogy bárki tévedhet, nem kell bizonygatnom – még egy kritikus is. A tévedéseinket pedig nehéz, vagy egyszerűen csak nem szokás beismerni. Biztos, hogy a közhangulat is hatással van az ilyesmire: egy kiélezett, pattanásig feszült, rengeteg keserűséget felhalmozott közegben aligha lehet büntetlenül beismerni egy tévedést. A kritikai állítások esetleges revideálása ekként ugyancsak szokatlan, ha néha meg is történik. Eleve kérdés, kihez szól egy írás – ami nyilván attól is függ, hol jelenik meg. A mi szempontunkból persze sokkal kézenfekvőbb a partneri viszony – a mellérendeltség, a hang, ami nem felülről beszél. Ezért valószínű, hogy a kritika is úgy a legéletszerűbb, ha nem helyezi magát írásának tárgya fölé, hanem mellé.
– Jó esetben tehát, azt mondod, segít a kritika?
– Nekem igen, én az a fajta ember vagyok, aki neki tud feszülni, hogy megmutassa, tévedtek vele kapcsolatban, hogy bizonyítsa, igenis képes megfelelni az elvárásoknak. Például így szoktam le a dohányzásról is. Én küzdő típus vagyok. Közben figyelem magam, sikerül-e olyan szabadon dolgoznom, hogy bármi megtörténhessen.
– Mennyire intellektuális és mennyire fizikai alapokból indulsz neki egy munkának?
– Inkább az utóbbi jellemző rám: mozgékony ember vagyok, szeretek elfáradni, törekszem is arra, hogy minél intenzívebben kiadjam, amire képes vagyok. Egy kis szerepnél is biztos akarok lenni abban, hogy minden erőmet megmozgattam. Persze az ember megtanulja kontrollálni magát, belehelyezni adott keretek közé, de mégiscsak a szabadságvágy az elemi motívum, amiért ezzel foglalkozunk. S tudom, így az is előfordulhat, hogy valami több a kelleténél.
– Azt honnan tudod, ha valami sok?

Adorjáni Bálint. Schiller Kata felvétele

Adorjáni Bálint. Schiller Kata felvétele

– Van kolléga, aki szereti az ilyet próbán, és van, akit idegesít – ez ki szokott derülni. De ha tompul az ember figyelme, beszéde, fizikuma és a többi, akkor szerintem muszáj valamit mozdítani ezen. Mindenkinek más a receptje, de az biztos, hogy olyan állapotban kell színpadra lépni, ha leesik valami, azt el kell kapni. Igyekszem az érzelmeimmel dolgozni, hajtani magam, lakmuszként beleereszkedni az adott pillanatban az adott feladatba, bár úgy veszem észre, mindezek ellenére néha erősebb három jól elmondott mondat. Mindenesetre a színésznek, így vagy úgy, el kell végeznie azt a munkát, amivel a szerepéről már annyit tud, hogy az megszólaljon, ne pedig eljátssza azt.
– Ez mindenkinek nyilvánvaló?
– Gondolom, bár meglehet, abban akadnak eltérések, hogy kinek mit jelent a gyakorlatban. Most tanulom, figyelem, mások hogyan csinálják mindezt: van, aki inkább kifelé, van, aki inkább a kollégájával játszik – ez egyéni ízlés, döntés kérdése. Mindkettő fontos, hiszen muszáj sikeresnek is lenni és a partnerre is figyelni. Én még keresgélek, nem tudom eldönteni, mennyi az annyi. S úgy gondolom, egy kritikusnak ezek pont ugyanilyen élő és nehezen megválaszolható kérdések.
– Mi az, amire ezek nélkül a válaszok nélkül is törekszel?
– Igyekszem, hogy soha ne vegyem túl komolyan magam, mert abból sok jó nem sül ki. Éppen elég, ha mások túl komolyan vesznek. A kritika például.
– És komolyan vesz a kritika? Szerinted hogyan tekintünk a színészekre általában?
– Ha lennének olyan fórumok, ahol a kritikák által felvetett kérdésekről diskurzust lehetne folytatni, akkor ténylegesen létrejöhetne szakmai kommunikáció. Ha ez állandósulna, akkor mindenki megtanulhatná, hogy nem megsértődni kell egy állításon, hanem vitába bocsátkozni, ezáltal együtt és folyamatosan alakítani azt a közös szakmai teret, amelyben jól lehet dolgozni. Valami ilyen nyitottság rémesen hiányzik: mára éppen azt tanulta meg szinte mindenki, hogy nem folytat efféle beszélgetéseket, például olyan homályos legendákra hivatkozva, hogy hány kritikus akart színházcsináló lenni, csak nem sikerült neki. De hát kit érdekel ez, vagy miért fontos, ha valaki közben évek óta mégiscsak azzal foglalkozik, hogy kritikákat ír?
– Azt mondod, nincs komolyan vehető diskurzus. Kellene, hogy legyen?
– Persze, hogy kellene. Ehhez képest, ha megnézzük, hogy a magyar színházi élet legnagyobb vagy legfontosabb színházi eseményén, a POSZT-on általában milyen óvatoskodó, formális, mindenekelőtt a sértődések elkerülésére törekvő beszélgetések hangzanak el, nem túlzás azt gondolni, hogy ez nem visz előre semennyit.
– Mindettől függetlenül azért látni színészeket, akik jól dolgoznak – tehát nem biztos, hogy akkora tragédia ez az óvatoskodás, ha sok keserűségtől megkímél egyeseket.
– A lehetőség nem minden: játszhatunk bármit, ha egy színész embersége kevés egy szerepben, az meglátszik – a színpadra hús-vér muníció kell. Ami nyilván nem jelenti azt, hogy a legbecsületesebb ember a legjobb színész. És szörnyen nehéz kikerülni a rutint, miközben folyamatosan dolgozni kell – hiszen a színész a munka által erősödik. Azt például észre kellene vennie a kritikusnak, ha egy színész jó színvonalon is akár, de rutinból dolgozik többedszerre. És azt ki kellene mondania, mert sértődés ide vagy oda, azzal esetleg segíthet neki. Engem például az rettenetesen bánt, ha meglátom a színészeken, hogy „nesztek, csípőből letoljuk”. A fásultság rémesen nehéz ügy, és nyilván ugyanezzel kell megküzdenie egy kritikusnak is – el tudom képzelni: valaki egyszer csak úgy üli végig már a többedik előadást, hogy unja, amiből képtelenség eleven módon dolgoznia.
– Mi lehet a megoldás?
– Nem tudom, úgy szeretném, ha az a szabadságérzet, amit néhány munkában már megélhettem, egész életemben megmaradna. S ha majd beleöregszünk az életünkbe, akkor jönnek a fiatalok, akik felráznak minket, és azok is újra megmozdulnak, akik már egészen elgémberedtek.

A sorozat korábbi beszélgetései: Tasnádi István és Pelsőczy Réka (2013. január), Novák Eszter és Goda Gábor (február), Söptei Andrea és Gáspár Ildikó (március), Térey János és Balog József (április).

 

Facebook Comments