…amikor egy szabadtéri színpad vezetője nyári programként rendeli meg a legjobb szórakoztatókat, bizonyára nem feltétlen oktalanság egyszerűen a szórakoztatóiparra gondolni, aminek – mint köztudott – ugyancsak létezik sokféle szintje és színvonala.

„A vidéki és határon túli színházak legjobb szórakoztató előadásait” ígéri a Városmajori Színházi Szemle. Ebből a vidéki és határon túli eléggé pontos fogalomnak tűnik. A legjobb csak látszik definitív jelzőnek, valójában csak a méterrel és másodpercekkel mérhető sportágakban az. Színház esetében csaknem teljesen szubjektív, még ha szeretnénk is, ha mégis lennének bizonyos alapvető szakmai kritériumok. A szórakoztató pedig annyira sokértelmű, hogy végső soron zavaros fogalom. Nem szeretnék különösebben belemélyedni a jelzők dzsungelébe, amelyekkel pontosítani szokás, hogy adott esetben mit is értsünk alatta a nemestől az alpáriig, a színvonalastól a gagyiig. De amikor bizonyos előadások esetében a színháziak tartózkodnak attól, hogy jó szórakozást kívánjanak, inkább mondanak tartalmas színházi élményt, akkor érezhetjük, hogy zavar van a szó használata körül. Hogy félnek tőle, nyilván mert úgy érzik, hogy az emelkedett, a megrázó, az elgondolkodtató, katartikus élmény nem feltétlenül fér bele a jelentéstartományába.
Ám amikor egy szabadtéri színpad vezetője nyári programként rendeli meg a legjobb szórakoztatókat, bizonyára nem feltétlen oktalanság egyszerűen a szórakoztatóiparra gondolni, aminek – mint köztudott – ugyancsak létezik sokféle szintje és színvonala. A városmajori szemle programját nézve, miután a beválogatott előadások nagy részét korábban láttam, úgy éreztem, a háromtagú válogató testület a szórakoztatás legáltalánosabb és legnemesebb értelmezését tartotta szem előtt. Ez különösen feltűnő, ha mind a kilenc produkciót figyelembe vesszük, amelyet jelöltek, s amelyből kettő technikai okok miatt nem volt megvalósítható a Városmajorban. Dolgukat megkönnyítette persze az, hogy manapság nemigen vannak tiszta műfajok, legalábbis a művészi szándékú, művészi igényű színházban. A mai világban annyira nincs helye a magasztosnak, a tisztának, a nemesnek, hogy tiszta tragédia lényegében elképzelhetetlen. Groteszk, torz mozzanatok szövik át az egykori legfennköltebb művek mai előadásait is. Tragikus groteszk, tragikus farce vette át a valódi tragédia helyét is. A legsötétebb, legkétségbeejtőbb történeteken lehet a legtöbbet röhögni. Fájdalmunkban, kínunkban kacagunk. Ezen az alapon rájuk fogható mégis, hogy mulatságosak. De ugyanez a kín és fájdalom többnyire jelen van az igényesebb, sokszor átalakítva, kiforgatva előadott vígjátékokban, operettekben is.
Ha a hagyományos, iskolás poétika felől nézzük, akkor a beválogatott kilenc előadásból A tanítónő csak azért nem tragédia, mert nem hal meg benne senki, egyébként az ország, a nemzet száz évvel ezelőtti és mai tragikus morális állapotáról szól. A Rokonok viszont egyértelműen tragédia, hiszen hőse öngyilkos lesz. Eredetiben a János királyt is tragédiának kellene tekintenünk, a Parasztopera meg úgy horrorisztikus paródia, hogy a mélyén nagyon súlyos családi tragédia rejlik. Az Adáshiba csupa mulatságos jelenetből áll, de mégiscsak arról szól, hogy korunk emberét a személyesen megjelenő isten sem képes kizökkenteni lapos, alantas, értelmetlen életformájából. A Cudar világ cím maga is elárulja, mivé szerette volna a derűsen ironikus operettet, a Mágnás Miskát alakítani a szombathelyi előadás. Az Opera ultima posztmodern stíljáték, ha tetszik paródia, ám azzal a nagyon komolyan vett végkicsengéssel, hogy „ha ilyen az életünk, inkább ne is legyünk”. A 39 lépcsőfokot még nem láttam, így csak a Városmajorban fogom megtudni, mivé lett Pécsett Hitchkock klasszikusa. A nem túl mély, de igényes szórakoztatás kritériumának nagyjából a kaposvári Hippolyt, a lakáj felel meg. Ennél mindössze az zavar, hogy Kaposváron például a Tizenkét dühös embert sokkal erősebb produkciónak gondolom, és arról sem mondható el, hogy teljességgel híján lenne akár a szokványos szórakoztató kvalitásoknak is.
A válogatást összességében tehát méltán ünnepelhetjük, többségében igazolja az egyik válogató, Karsai György nyilatkozatát, miszerint „mindenre nyitottan végeztük a munkánkat, kizárólag a minőség volt a meghatározó”.

taniton

A tanítónő / fotó: Éder Vera

A szemle előadásait vizsgáló kritikusnak lényegében két feladata marad: az egyik, hogy miképpen működnek az előadások a Városmajorban, a másik, hogy mit szól a közönség a hangsúlyosan minőségi szempont csaknem következetes érvényesítéséhez. Hát az a két előadás, amelyet eddig láttam, a kassza szempontjából aligha nevezhető sikernek. Szemre legfeljebb félháznyi publikum volt kíváncsi A tanítónőre, az Opera ultimára még annyi sem. A jelenlévők viszont lelkesen fogadták mindkét előadást, már persze amennyire ez egy félig üres nézőtéren egyáltalán lehetséges, bár mindkét alkalommal akadtak a szünetben csalódottan távozók. Nyilvánvaló, hogy csak többéves következetes munkával lehet elérni, hogy a szemle megtalálja a maga közönségét a Városmajorban úgy, hogy nem enged a minőségi igényéből.
Mindazonáltal a válogatás azt is igazolja, hogy a legjobb a jónak nem a felsőfoka, hanem csak viszonyító alakja. Azt meg már említettem, hogy önmagában is alapvetően szubjektív. Mindkét előadással kapcsolatban voltak fenntartásaim első látásra. A Városmajorban másként láttam őket, de fenntartások azért maradtak. Vagy éppen újak születtek. Nem könnyű persze már azt sem eldönteni, hogy második látásra mi változik eleve a nézőben attól, hogy sok mindet előre tud, vár, sejt, és mi a megváltozott körülményektől. Azon magam is meglepődtem, hogy A tanítónőt sokkal jobban tudtam most élvezni, mint a miskolci bemutatón. Ennek egyik, eléggé szokványos magyarázata lehet, hogy tavaly október óta beérett a produkció, csiszolódtak és összecsiszolódtak az alakítások, illetve hozzácsiszolódott a játék a közönséghez. A színészek már nemcsak a rendezői instrukciókat, de a közönség reakcióit, elvárásait is ösztönösen követik. De jót tehetett az összhatásnak, hogy érzésem szerint a Városmajorban kisebb a tér mélysége és magassága, így koncentráltabb a játék és hatása, mint Miskolcon. Lovas Rozi finom és érzékeny, mélyen értett és átérzett alakítása a címszerepben most is lenyűgözött, Szőcs Artúr ifjú Nagy Istvánját pedig szinte el tudtam fogadni. Az üres lelkű bájgúnár helyett, akinek Miskolcon láttam, most egy spleenes, kiábrándultságával küzdő fiatalembert láttam, aki inkább gyengeségből, mintsem erőből vállalja a falu bikája rámért szerepét. Sajnos azonban éppen csak abban a nagyon fontos pillanatban éreztem hamisnak és teátrálisan külsődlegesnek, amikor Flóra a szenvedélyességéért kezd lelkesülni. Fontos, említésre méltó változás még, hogy megjelent a színpadon Zayzon Zsolt, aki a bemutatón még mellettem ült. Gyuriska Jánost helyettesítette a szolgabíró szerepében. Gyuriska kitűnő volt, telibe találta a szerep. De attól, hogy Zayzon Zsolt egészen más, lágyabb, bizonytalankodásra hajlamosabb alkat, sokkal bonyolultabb lett a figura. Nem a természettől, hanem szinte természete ellenére, mintegy társadalmi produktumként lett ez az ember ilyen gátlástalanul romlott, amorális lénnyé.
Most sem tudtam viszont megbékélni Rusznyák Gábor nagyigényű rendezésének stiláris kettősségével. Azzal, hogy az alapvetően realisztikus, helyenként karikírozó játékot jelzésszerű, szimbolikus elemekkel tűzdeli meg, és most sem éreztem a kétféle stílust szervesen összeillőnek.

operaultima_mikuscsaba

Opera ultima / fotó: Mikus Csaba

Az Opera ultima, az Újvidéki Színház előadása, ha lehet, még távolabb áll a városmajori törzsközönség feltehető elvárásaitól. Az meg nem tudható, vajon a POSZT-on elnyert négy díj, köztük a legjobb előadásé is, ha néhány nappal korábban érkezik, mennyire mozgatta volna meg a főváros újszerű színházművészetre vágyó lelkeit, főképp miután a produkció már látható volt a Nemzeti Színházban is. Én nem ott és nem is eredeti helyszínén, hanem éppen a POSZT-on láttam, néhány nappal korábban. Bár részleteiben nemigen vettem észre változást, összhatásában sokkal gyengébbnek éreztem a városmajori előadást. Pontosabban Gyarmati Ágnes pompás szövege, Kokan Mladenovic sokszínű és -rétű rendezése és Irena Popovic harcosan szóló zenéje hatásának gyengülését érzékeltem. Pécsett a brechtien osztályharcos második rész kétségbeesett befejezése zengett, zúgott, szinte szétvetette a termet, hatalmas ünneplést, dörgő tapsot váltott ki. A Városmajorban mintha a szabad tér, a nézőteret övező sövények éppúgy elnyelték volna a záró kórust, mint a tapsot. Mindkettő egy szokványos színházi est szokványos befejezéseként szólt. Jobban érzékeltem viszont a két rész, a Rossini-opera paródiájaképpen előadott Sevillai borbély-zanza és a Beaumarchais Figaro házasságába Brecht-paródiának álcázva oltott „osztály elleni izgatás” összetartozását. Pécsett első látásra-hallásra valami többet vártam az operaparódiától, mint amit nyújtott. Figaro a színházi és társadalmi viszonyokat remekül és pontosan jellemző monológja után a mégoly ötletes és színvonalas stíljátéknál lényegibb, tartalmibb folytatást vártam volna. A csalódottság megakadályozott abban, hogy a folytatást a második részben találjam meg. A Városmajorban már nem csalódhattam, minthogy nem is vártam semmi különösebbet. Igaz, kicsit előbb is untam el a rengeteg ötletes, de mégis öncélúnak, sokszor túlságosan vaskosnak érzett szépség élvezetét. Jobban érzékeltem viszont, hogy a második rész fekete humorához, lázas, szenvedélyes haragvásához elengedhetetlen az első rész fehér, habos, rokokós bohóckodása. Többet láttam meg a Rosinát játszó Elor Emina bravúros színészetéből, roppant gazdag, sokszor idegborzoló parodizáló-készségéből, Balázs Áron Figaro-alakításának kettősségéből, színéből és visszájából, önreflektáló iróniájából, Szabó Eduárd kopasz Almavivájának önleleplező humorából is.
A városmajori szemlét tavaly, amikor először értékelte szakmai zsűri a produkciókat, meglehetősen üres reklámötletnek véltem, a Budapesti Nyári Fesztivál nagyobb dobozában egy kisebb csomagnak, amelyet külön is lehet hirdetni. Most érdeklődésre és szurkolásra érdemes kezdeménynek látom. Várom a további előadásokat. És még inkább a jövő nyári folytatást.

Városmajori Szabadtéri Színpad, 2014. június 17.
Budapesti Nyári Fesztivál

 

Facebook Comments