Napról napra

„Az igazság odaát van”, hirdette az idei dráMA mottója. Kézenfekvő ugyan arra gondolni, hogy a (kissé) magabiztosan hangzó jelszót a népszerű amerikai sci-fi sorozat, az X-akták szlogenje sugallta, de én szeretném azért hinni, hogy mégiscsak Székely Csaba Az igazság gyertyái című darabja az inspirációs forrás. Nem csak azért, mert a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház által […]

Szenvedélyekkel teli két előadást láttam a mai Magyarország területének elsőként alapított magyar nyelvű kőszínházában, a 200. jubileumi évadát élő miskolci színházban. Sok tehetséges ember megfeszített munkájának köszönhető, hogy az utóbbi években a vidéki színházművészet zászlóshajójává lett ez az intézmény. Különösen becsülendő az a mindinkább erősödő törekvésük, amellyel az ifjúságot próbálják hatókörükbe vonzani. Most újfent tapasztalhattam: […]

Az elmúlt években egymást követték az Ibsen-bemutatók a Miskolci Nemzeti Színház stúdiójában, a Játékszínben. Kevéssel a pandémia előtt Rusznyák Gábor a Vadkacsából készített eredeti, mai, „újragondolt” verziót, amelyet két évaddal ezelőtt Béres Attila kortársi környezetbe ültetett, de a játékkonvencióktól alapvetően el nem rugaszkodó Babaház-rendezése követett. A Hedda Gablert ismét Rusznyák Gábor értelmezésében láthatjuk – és […]

Szálinger Balázs drámái többnyire mítoszokból (Kalevala, Oidipusz gyermekei) vagy a régmúltból (a Caesar ifjúkorában játszódó Köztársaság) merítenek témát. Ritkán helyezi a mába a történeteit (ilyen kivétel a Becsvölgye), jobban érzi magát a múltban, és a drámán kívül is olyan, mára irodalomtörténetté vált műfajokban, mint az eposz. A Kályha Kati azonban mindössze száz évet ugrik vissza […]

Színházkísérletek politikára kis- és nagyszínpadon – ez lehetne az alcíme annak a tanulmánynak, amely a Miskolci Nemzeti Színház friss bemutatóinak igen vaskos közéleti vonásait helyezné előterébe. Merthogy Woland és Tartuffe mellett felsorakozik itt a teljes magyar elit, sőt még a kocka is fordul egyet: kivételesen ők húzzák a rövidebbet.

Paradox módon Rusznyák Gábor közelebb jutott volna az Édes Annához, ha jobban eltávolodik tőle.

Az alaphangot tekintve beszédes felütés, hogy valahányan (jó, csak ketten, de több alakban) kijönnek a színpadra, elfogja őket a hányinger. A színházat bezárják, mert mindenkinek hányingere van. Szóval irány a kabaré – kérdezem vagy ujjongva mondom?

Rusznyák munkája tehát (…) a Mohácsival való szellemi összehangolódás, kritikai közelség jegyében, de öntörvényű verzióban valósult meg.

A látott előadások alapján úgy érzem, az igazgatóváltást munkahelyi, igazgatási, hivatali, szakszervezeti ügynek tekinthetjük, esztétikai, művészi kérdések nemigen játszottak benne szerepet.

Bármennyire is félreviszi a szerteágazó, sokszor felesleges kitérőket tevő mesélés az előadást, a rendező, Rusznyák Gábor sokféle ötletet tartogat, hogy életre hívja a történetet.

…amikor egy szabadtéri színpad vezetője nyári programként rendeli meg a legjobb szórakoztatókat, bizonyára nem feltétlen oktalanság egyszerűen a szórakoztatóiparra gondolni, aminek – mint köztudott – ugyancsak létezik sokféle szintje és színvonala.

Az előadás ékesen igazolja a szöveg koncepciózus rövidségét: az 1974-es Végkifejletben megjelent Urbi et orbigondolatban minden bizonnyal a már megismert wilsoni típusú színházba készült, amelyben – látvánnyal és hanggal kiegészülve – ennyi szöveg még egy jóval hosszabb előadásra is elegendő volna.