…ez az oroszlán nélküli csoportkép-abszurd éppen úgy és azáltal képes már-már az elviselhetetlenségig nőve működni, hogy a párbeszédmonológok egyben monológ párbeszédekként is funkcionálnak. Ez a fajta válasznélküli válaszreakció húzza széttöredezetté, mérföldnyi hosszúvá a jeleneteket.

A hétköznapiságainkat ízekre kell szednünk ahhoz, hogy létezésük egyáltalán feltűnjön számunkra. A Fekete Ádám rendezte Csoportkép oroszlán nélkül című előadás a Táp Színház, a Trafó és a Füge közös munkájaként kimerevített és végtelen hosszúra nyújtott állóképekre szedve beszél a gyakran elviselhetetlen súlyú hétköznapiságról.
A Trafó színpadterének hátsó traktusában egy emberes méretű, hosszú bárpult (díszlet: Csomor Katerina és Török Adél), előtte kényelmesen elszórtan viaszos vászonnal takart asztalok, jobbra elöl költöztető dobozokkal körbebástyázott ágybetét, rajta fiatal pár (Piti Emőke és Fábián Szabolcs). Ebbe a miliőbe szinte bele van kódolva, hogy ne várjunk fordulatgazdag jelenetlavinát, mert itt pont az a történés, hogy nem történik semmi érdemleges. De a „semmi érdemlegesből” viszont kapunk egy szekérderékra valót. Húzva, nyújtva, mint egy igazán jól dagasztott kelt tésztát. Ám ez a végeérhetetlenség sosem lesz elcsépelt, sztereotip.
Ahogy a vendéglőt üzemeltető párosnak (Csillag Botond és Vasvári Emese) a félszavakból és tőmondatokból egymásra rakodó párbeszéde a vendéghiányról sem lesz az (dramaturg: Laboda Kornél). Ez jó példája annak, hogy Fekete rendezése az abszurd abszurdját szeretné közszemlére állítani. Vasvári Emese a „tépelődve kérdezek, és kérdezve tépelődök” keresetlen modorban előadott abrosz fölötti filozófusa. Fásultan is rácsodálkozó naivsággal ragasztja egymás után a mondatait – észrevehetetlen tipródásából teljes szélességű, elefánttá nagyított dilemmát kreálva. Csillag Botond azzal és úgy szövi terebélyesebbé a tipródást, hogy szinte felelet nélkül hagyja, vagy csak érintőlegesen reagálja le a Vasvári Emese önmaguk körül gyűrűző mondatait.
Mert ez az oroszlán nélküli csoportkép-abszurd éppen úgy és azáltal képes már-már az elviselhetetlenségig nőve működni, hogy a párbeszédmonológok egyben monológ párbeszédekként is funkcionálnak. Ez a fajta válasznélküli válaszreakció húzza széttöredezetté, mérföldnyi hosszúvá a jeleneteket. Ezt nem is lehet már ép ésszel, befogadói türelemmel viselni – gondolhatják egyesek, és illemtudó szaporasággal elhagyják a nézőteret.

tap1

Az alkalmazottakon (Laboda Kornél és Fábián Szabolcs) a tárgyalóterem kulcsát kereső főnök (Hajmási Dávid) jelenetében Hajmási teljes átéléssel monologizáló szó vulkánkitöréseinek jóvoltából önálló entitássá lép elő az elkallódott kulcs. Igazi kulcs- és létkérdéssé válik, így esélyes kihívója a hamleti önmarcangoló tirádáknak. Laboda Kornél megdermedve nézi-hallgatja a grandiózus szófolyamot, mely válasz nélkül teljesen célja vesztett és hatástalan lesz. Olyan az egész, mint valami apokrif apokalipszis, a szürreális fokozása, ami nem akar sosem befejeződni. Persze amikor ez az „eltűnt kulcs” motívum jelenetekkel később mint Hajmási Dávidot kísérő eposzi jelző ismét visszatér, akkor már sokkal inkább önismétlésnek hat, mint termékeny impulzusnak.

tap2

Az előadás markáns mozgatói talán a félelmeink, valamint a menekülésünk az üvegbura alatti létünktől. Attól félünk leginkább, hogy a hétköznapiság maga alá temet, és ledarál minket. A fiatal pár férfitagja (Fábián Szabolcs) is retteg ettől, hisz vélelme szerint annyira láthatatlan, hogy sem a pincér, hovatovább még a szenzoros vécéöblítő sem érzékeli. Fábián egyszerre szürke kispolgár és a saját „létkérdéseit” a végsőkig elvivő, és komolyan vevő szürke eminenciás. Önismétlésként darált mondatai felkiáltójelekként teszik közzé a szánalmas kisembersorsot. Megakadt hanglemezszerű viselkedése nem az unalmat, hanem saját kisemberségünk tudatát fokozza. Mindeközben a pár nőtagja, a várandós kismama (Piti Emőke) kiborít egy kartondoboznyi üveggyöngyöt, hogy aztán a kismamaruhája hatalmas zsebeibe legyen mit egyenként összegyűjtenie. Kitartóan csúszik-mászik, semmit nem siet el, mintha tudná, hogy ezzel a szedegetéssel értelmet lehet adni annak, ami tulajdonképpen tökéletesen érdektelen. Így harcol a várandósság türelmet felőrlő démonjaival.

tap3

Tulajdonképpen egyik jelenettel, egyik szereplővel se történik semmi. Csak hát éppen ez a semmi az, ami apró, jelentéktelen és hétköznapi nüanszaival meg- és betölti az életünk. Persze ez a mindennapiságunk kilátástalan, tágasabb perspektíva nélküli. A maga monotonitásával sokkal inkább bedarál, mintsem erőt adna. Fekete Ádám nem akarja, hogy a rácsodálkozásaink megszépítsék a hétköznapiságainkat. Nem kísérletezik sem idealizálással, sem kuriózumkereséssel. Egyszerűen elemeire szedi azt, ahogyan és amiben élünk. Az abszurdot tovább abszurdizálja, pusztán azzal, hogy a szétboncolással és részekre szedéssel hihetetlenül lelassítja a köznapi világunkat. Ennek szemléléséhez persze egyre kevesebb a türelmünk, pláne hogy a rendezés ritmusa (illetve annak sajnálatos hiánya) még mindezeken túl is játszik a türelmünkkel. Pedig az rohamosan fogy. Holott – oroszlánnal, vagy a nélkül – saját életünk csoportképének megértéséhez leginkább nagy türelemre lenne szükségünk.

Fekete Ádám: Csoportkép oroszlán nélkül (Táp Színház – Füge Produkció)
Író: FEKETE Ádám. Dramaturg: LABODA Kornél. Díszlet, jelmez: CSOMOR Katerina, TÖRÖK Adél. Fény: BREDÁN Máté. Hang: BARTHA Márk. Rendezőasszisztens: SZABÓ Zsófia. Rendező: FEKETE Ádám.
Szereplők: CSILLAG Botond, DÉKÁNY Barnabás, FÁBIÁN Szabolcs, HAJMÁSI Dávid, HEGEDŰS Barbara, LABODA Kornél, PITI Emőke, TARR Judit, SZÉKELY Rozália, VASVÁRI Emese, Ana Vilela DA COSTA.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2015. január 23.

Facebook Comments