A látvány is azt az érzést fokozza, hogy félelmetes árnyak és a tudatalatti erdejében járunk.

Áll a meztelen Királykisasszony a lépcsősor tetején. A mögötte himbálódzó kötelek sűrű erdejére fénycsíkok vetülnek, mint megannyi csillámló penge. Aztán a Királykisasszony alakja egyre kevésbé kivehető, egyre jobban feloldódik a háttérben. Végül teljesen szertefoszlik, belesemmisül a látványba.
Talán ez a megrázó, gyönyörű kép a csúcsa a TÁP Színház előadásának, mely a társulatra jellemző módon a látványra épít. A Babahajó Vajdai Vilmos rendezésében izgalmasan problematikus darab.
Milena Marković szerb kortárs drámaíró darabja egy nő – egy tehetséges festő – életét kíséri végig kislánykorától öregkoráig. A főszereplő minden jelenetben egy ismert mese hősnőjévé lényegül áll: így lesz belőle Alice, amikor a nővérével beszélget, és bejelenti, hogy meg akar szökni, vagy Hófehérke, amikor hét férfival lakik együtt, akik szexuálisan (és a háztartásban is) kihasználják. Itt-ott songok szakítják meg a mesét, az egyszerűbb tanulságokat Brecht modorában és László Attila ütős zenéjével összefoglalva.
A jelenetekben a kiszolgáltatottság dominál: a festőnő – akárcsak a mesehősnők – csak elszenvedi, és nem alakítja a sorsát, viszont – ellentétben a mesehősnőkkel – nem találja meg a boldogságot megmentője, a herceg karjaiban, kapcsolatból kapcsolatba sodródik. Ez a szürreális mese-erdő általánosítja és eltávolítja a szenvedést, nem hagyja, hogy az túlságosan melodramatikussá fajuljon. Ugyanakkor kitágítja a gyermekkor félelmeit: a Babahajóban minden – az egész élet – olyan félelmetes marad, mint a sötét gyerekszoba kiismerhetetlen árnyai.
Az előadásban az is nagy hangsúlyt kap, hogy az ember milyen súlyos, otthonról kapott csomaggal indul az életbe. Az apa főleg a hiányával van jelen (és egy pillanatra felcsillan a pedofil-szál is), az anya pedig a szeretetlenségével és nagyszámú szeretőjével. A festőnőt játszó Gera Marina ennek megfelelően a kiszolgáltatott, passzív nőiséget testesíti meg, nem változik, nem fejlődik jelenetről jelenetre, legfeljebb kislányos ártatlansága kopik el lassan, hogy átadja helyét a maró keserűségnek.
A férfialakok hasonlóan sztereotipikusak, közülük egyértelműen Egger Géza Békája a legemlékezetesebb. Ő a galériatulajdonos avagy kurátor szerepében kuruttyol. Szánalmas, de nem önreflexió nélküli alak, akit kifinomultsága és empátiára való hajlama ellenére az ösztönei vezérelnek: se a legyek, se a szép női lábak láttán nem tudja magát visszafogni. Terhes Sándor (Tudor) azt a férfitípust testesíti meg, amelyik lubickol az agresszióban, emberi mivoltának a látszata sem fontos. Egy másik jelenetben cinikus, vén alkoholista, akit csak azért érdekel a lány, hogy nemisége egy utolsót virágozhasson. Dékány Barnabás Maciboya mamahotelben lakó mama pici fia. Képtelen kiállni a szerelme mellett, képtelen elszakadni a szülőktől (Csillag Botond és Hegedűs Barbara), akik horrorisztikus hevességgel hangoztatják a rendezett polgári család értékeit.

babaha4

Dékány Barnabás és Gera Marina. Fotók: Drucker Dávid.

Mindeközben a főhősnőnek legaktívabb gesztusa a megfigyelés (néha ki is lép a jelenetből, körbejár a színpadon), és szép lassan alkoholista, zakkant öregasszonnyá, gonosz boszorkává érik. És itt mesebeli kerekséggel harap a saját farkába a történet: ismét a Jancsi és Juliskában vagyunk – az előadás elején ezt a mesét olvasta fel az anya. Mindig minden visszatér önmagába, lehetetlen elszakadni attól, ahogy a tudatalatti egykor berendezte az ember életét.
A Novi Sad-i Szerb Nemzeti Színház előadásáról tudható, hogy az utolsó jelenet boszorkáját ugyanaz a színésznő játszotta, mint a többi mesehősnőt, ám Vajdai itt különös „cselhez” folyamodott: a boszorkányt nála Tímár Éva játssza, Gera Marina pedig Juliskát. Az, hogy valamivel tovább tart, míg a nézőnek leesik: a boszorkány és a korábbi jelenetek hősnői egy és ugyanaz a személy, elmélyíti a megdöbbenést. Másrészt színházi szempontból is érdekes a megoldás: Tímár Éva egy teljesen másfajta színészetet visz a színpadra – boszorkányából mintha egy hetvenes évekbeli Mirígy szólna. Ez a fajta színjátszás valaha óriási és tiszteletreméltó teljesítményekre volt képes, de mára meghaladottá vált, akárcsak – és ez el is hangzik – a darabbéli festőnő művészete.

A látvány is azt az érzést fokozza, hogy félelmetes árnyak és a tudatalatti erdejében járunk. A színpad hátsó felében kötelek himbálóznak sűrűn egymás mellett, a rájuk vetülő fények (fénytervező: Mocsár Zsófia) rendkívül sejtelmesek, szépek és játékosak. A színpad jobb oldalát Jancsi és Juliska hatalmas, fából készült bábfigurája árnyékolja be. A szemükre furcsán mozgó szemgolyók vetítődnek. Az egész nagyon szürreális és groteszk, nyomasztó, olykor felszabadítóan szép, mint egy műalkotás.
A látvánnyal kapcsolatban maradt egy kis hiányérzetem: valahogy úgy képzeltem, hogy ez a táj főleg a lányban létezik (hiszen szóbeli utalás is van arra, hogy az ő képzelete teremti meg, talán egyfajta önterápiaként a mesékkel körített világot), ehhez képest a látvány mintha független maradna a teremtő akarattól. Mint ahogy a főhősnő is elsősorban kiszolgáltatott, törékeny nőként mutatkozik meg, és sosem (kivéve talán az utolsó jelenetet) alkotó, konok művészként. Emiatt a kiegyensúlyozatlanság miatt tűnik olykor hiteltelennek a festőnő alakja, annak ellenére, hogy a mesékben a túlzás megengedett.

babaha6

Egger Géza és Gera Marina

Nem csak a látvány hangsúlyossága, hanem a metaszínházi játékok is jellemzően TÁP színházassá teszik a Babahajót. Az előadás például a fináléval kezdődik, amiben minden fontos tanulságot elénekelnek a szereplők. A szereplők nyelve olykor „beakad” egy-egy szóba, Tudor az agyat, Medvepapa a hosszút ismételgeti a végtelenségig. Az előadás a nézőtéri köhögések különös mechanizmusára is reflektál. Az egyik jelenet olvasópróbaként kezdődik: a színészek kilépnek a szerepükből, és mint színészek vannak jelen, akik épp most ismerkednek a szövegükkel, olykor szinte hitetlenkedve olvasva fel a sorokat. (A jelenet közepére, szinte észrevétlenül változnak vissza a saját szerepükké.) Ezek a TÁP-os motívumok egyébként kissé furcsán hatnak ebben az előadásban, de talán az a szokatlan, hogy a társulat ezúttal olyan szöveggel dolgozott, ami komolyan veszi önmagát.
Az utolsó jelenetben megmozdul az egyik báb: Juliska behajlítja az alkarját. A gesztus sok mindent jelenthet: talán a boszorkányt löki be a kemencébe. Talán a gyermekét tartja a karjában. Talán csak széttárja a kezét. Vagy talán kér valamit – tőlünk, nézőktől.

Milena Marković: Babahajó (TÁP Színház)
Fordította, átírta: Fekete Ádám, Sándor Júlia. Dramaturg: Sándor Júlia. Dalszövegek: Máthé Zsolt. Díszlet: Juhász Nóra. Jelmez: Pócsik Lujza. Fénytervező: Mocsár Zsófia. Zeneszerző: László Attila. Zene, hang: Bartha Márk, Kristóf Márton. Video: Juhász András. VJ: Szabados Luca, Szapu Dániel. Koreográfia: Takátsy Péter. Bábkészítő: Horváth Márk. Műszaki vezető, fény: Bredán Máté. Konzultáns: Szenteczki Zita. Produkciós vezető: Imely Zoltán. Produkciós munkatárs: Zágoni Nóra. Rendező: Vajdai Vilmos.
Szereplők: Gera Marina, Tímár Éva, Terhes Sándor, Dékány Barnabás, Gera Marina, Gergely Katalin, Csillag Botond, Hegedűs Barbara, Egger Géza.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2015. szeptember 10.

Facebook Comments