A magyar színház válságban van. (…) Meggyőződésem, hitem szerint ugyanis az itt és most bennünket körülvevő világra és társadalmi folyamatokra való reagálás épp olyan fundamentális feladata kell, hogy legyen a színháznak, mint amilyen a jó esztétikai megvalósításra való törekvés és a művészi színvonal magasan tartása.

A szerző korábbi cikksorozatunkra (Tompa Andrea: Miért nem szavazok már a Színikritikusok Díjára és Akikről nem beszélünk: megszólalnak azok, akik idén nem szavaztak a kritikusok díjára) reagál alábbi írásával. (A Szerk.)

A magyar színház válságban van. Az országban egyre több az olyan intézkedés, amely eltávolít bennünket attól a demokratikus berendezkedéstől, amelyet huszonhét éve egyre csak erősítenie kellene a mindenkori hatalomnak. Ehelyett gyakorlatilag minden hátrányos helyzetű csoportot újabb és újabb kedvezőtlen intézkedésekkel – vagy legalábbis a kedvező intézkedések teljes elmaradásával – sújtanak. Mi ebben a helyzetben a színház – szerintem egyértelmű – feladata? Hogy egyre többet foglalkozzon az újonnan felmerülő vagy évek óta súlyosbodó társadalmi kérdésekkel, hogy elgondolkodtassa a közönséget mindarról, amiben él, hogy érzékenyítsen, és empátiára késztessen bennünket, hogy ezáltal – ha közvetve is, de – elősegítse a dolgok visszatérését a humánus, morálisan és (emberi) jogilag elfogadható keretek közé. Meggyőződésem, hitem szerint ugyanis az itt és most bennünket körülvevő világra és társadalmi folyamatokra való reagálás épp olyan fundamentális feladata kell, hogy legyen a színháznak, mint amilyen a jó esztétikai megvalósításra való törekvés és a művészi színvonal magasan tartása.

Ehhez képest hogyan reagál a magyar színház a fenti folyamatokra? Évről évre egyre kevesebb kockázatvállalással, a társadalmi témákat kiszűrő szemellenző felvételével, egyre több szórakoztatással, nem kevés esetben egyenesen a politikához dörgölőzéssel, a klasszikusokhoz való visszatéréssel és a lélektan felé fordulással. Félreértés ne essék, utóbbi kettő is roppant fontos; a hangsúly az egyensúly felbomlásán van: akkor van baj, ha mindezek szinte teljesen átveszik az uralmat az aktuális problémákra való jelen idejű, valós és markáns reflexió elől; ha a mai politikai folyamatokhoz szinte senkinek esze ágában sincs közelebb kerülni, mint amennyit egy nem különösebben újszerűen értelmezett III. Richárd vagy Macbeth önmagában jelenteni tud. Úgy érzem, az elmúlt két-három évben korábban mind a kőszínházakban, mind a függetlenek között több volt a bennünket itt és most körülvevő valóságról közvetlenül szóló előadás; ma vagy az itt és most, vagy a valóság, vagy a közvetlenség marad el egyre inkább.

Krétakör: A harag napja. Fotó: Molnár Ágnes Éva

És ma baj van. A társadalomkritikára eleve leginkább nyitott közönséget elérő színházak – a belvárosi művészszínházak – csak elvétve foglalkoznak súlyos kérdésekkel, azok az intézmények pedig, ahol talán még fontosabb lenne a rákérdezés a jelenkori helyzetre – a vidéki színházak nagyobb része, amelyek közönsége pedig nem válogathat a függetlenek vagy több színház közül –, nem kívánnak élni a lehetőségükkel. És úgy érzem, ez az állapot mostanra kihatott a művészi színvonalra is. Meglátásom szerint egyre kevesebb az olyan előadás, amelyből nemcsak az érződik, hogy alkotói valami számukra tényleg fontosat akartak elmondani vele, hanem az is, hogy ezt újszerű, a szó igazi értelmében kortárs formában tették, egy kiváló színpadi szöveg segítségével, különleges, szokatlan vagy magával ragadó erejű rendezői gondolatok alapján, ráadásul úgy, hogy a produkció az adott alkotó pályáján is előrelépést jelentsen. Sokszor érzem úgy, hogy bár egy-egy rendező arra törekszik, hogy abszolút releváns társadalmi kérdéseket közelítsen meg a színház eszközeivel, a végeredmény mégsem éri el a kívánt hatást a közhelyesség, a sikerületlen színpadi szöveg vagy a választott dráma és a társadalmi folyamat túlzott távolsága vagy a túl általános felvetések miatt.

Egyike vagyok azoknak a színházi újságíróknak, akiknek – az előttem megszólalók nagy részével ellentétben – lehetősége van megnézni a kritikusdíjra való szavazáshoz minimálisan szükségesnél jóval több előadást, és néha – bár nyilvánvalóan nem elégszer – még vidékre, határon túlra vagy fesztiválokra is el tudok utazni. Engem nem ez tartana vissza a szavazástól, hanem az, hogy a fent leírtak miatt az évadom tavaly is, idén is leginkább azzal telt, hogy egyre nagyobb kiábrándultsággal és elkeseredéssel kerestem a tűt a szénakazalban, azaz azokat a bemutatókat, amelyekre nem jellemző a fentebb kifejtett hiány. És ez a kedveszegettség az, ami miatt már majdnem úgy érzem, hiába maradt ez a Színházi Kritikusok Céhének egyik utolsó lehetősége a hangja hallatására, talán mégsem kéne szavaznom a kritikusok díjára. Mert nem akarom, hogy az én szavazataim is azt a véleményt erősítsék, amit amúgy általánosnak érzek a szakmában: hogy nincs semmi baj.

Szabó Emília a Sirályban

Akkor miért szavaztam mégis? Mert végül mindig arra jutok, hogy a kiábrándító jelenségek miatti demonstrálásnál fontosabb, hogy minden lehetséges módon kifejezzem, mennyire jelentősnek tartom azon műhelyek, alkotók működését, akik a jelen körülmények között is képesek olyat létrehozni, ami miatt mégiscsak van értelme színházba járni. Mert végül mindig, minden évadban találok olyan bemutatókat vagy művészeket, akik miatt a lelkesedésem nagyobb súllyal esik latba, mint a letörtségem.

Például amikor látok egy olyan előadást, mint a Bohócok a Láthatáron Csoport és a K.V. Társulat minimális erőforrásból létrehozott, minimális közönség által észrevett csodája, a Kiállok érted, amely érintettek közreműködésével, az érintetteknek is beszél a gyermekprostitúció eddig szinte láthatatlan tabutémájáról művészi értelemben is nagyszerű forma segítségével Az alkotók ráadásul felismerték a színház lehetőségeit, és nem álltak meg sem az „egyszerű” előadásjátszásnál, de még a gyerekotthonok folyamatos látogatásánál sem, hanem a társadalmi folyamatokba a lehető legkonkrétabban is beleszólni szándékozó, tudományos konferenciát is szerveztek a téma köré.

Vagy a Forte bemutatja A te országodat, újszerű, kortárs, magas szintű művészi kivitelezéssel beszélve a rendszerváltásról és a magyar társadalom mai helyzetéről, örökségéről. Amikor Tenki Réka a színészet hihetetlenül magas fokát éri el, ráadásul egy olyan monodrámában, az Egyasszonyban, ami aktuális, fájdalmas tabutémáknak megy neki: a magyar egészségügy helyzetének és az oda beágyazott, speciális korrupciónak, a családon belüli erőszaknak, az áldozattá válás lélektanának – hasonlóan Schilling Árpád előadásához, A harag napjához, de említhetnénk a Nézőművészeti Kft. Soha, senkinek című produkcióját is.

Amikor szembejön velem egy-egy olyan színész, akinek muszáj, úgy érzem, egyenesen kötelező megemlékezni a fejlődéséről, totális odaadásáról, szakmai tudásáról: Szabó Emília és Schruff Milán Tatabányán, Ullmann Mónika és Simkó Katalin Miskolcon, a kecskeméti Nagy Viktor és Zsótér Sándor nem egy színésze, és még sorolhatnám – sokan ott vannak a szavazólapomon, a Színház októberi számában.

Nem tudom, hogy igazam van-e, de talán ezek a reményt adó jelenségek mindennél fontosabbak a mai magyar színházban. Annyira biztosan, hogy megérje akár csak miattuk is szavazni a kritikusdíjra. De akárhogy is, ők csak kisebbíteni tudják a problémát, orvosolni nem.