…nincs ebben semmi ördöngösség: részvételen annyit értünk, hogy „mindössze” az élet egyik legalapvetőbb és legkézenfekvőbb kérdésére kell válaszolnunk…

A dráma letölthető INNEN

Nem tudok arról, hogy a(z online) Színház folyóiratban valaha megjelent volna szigorú értelemben vett közösségi/résztvevő színházi előadáshoz kötődő darab szövege. Az első fecske tehát a Lady Lear, a Káva Kulturális Műhely résztvevő színházi előadásának szövegkönyve, melyet a színészek improvizációi alapján Kovács Dániel Ambrus rendező és Róbert Júlia dramaturg írt. S úgy gondolom, hogy ez csak a kezdet, hiszen egyrészt miért ne lehetne a szöveg felől is megközelíteni egy efféle előadást (például segíthet megérteni működési mechanizmusát). Másrészt abban is biztos vagyok, hogy az ilyen és ehhez hasonló műfajok is egyre nagyobb teret fognak nyerni a jövő színházában. Hiszen ténylegesen és mindenestül kihasználják a néző jelenlétében rejlő lehetőségeket – és ez az, ami miatt a színház még mindig versenyképes bármilyen más szórakoztató, edutainment vagy művészeti eseménnyel összevetve.

Andráska Gábor fotója

A Lady Lear a társulatot is kevésbé ismert oldaláról mutatja be: ugyanis ezúttal nem gyerekekhez vagy tinédzserekhez, hanem felnőttekhez szól, és az előadás alkalmából, idegenekből verbuválódott – tehát nem összeszokott – közösség részvételére épít. (Hozzáteszem, még nagyon sok, nyíltan kérdező és együtt gondolkodó előadásra lenne szükség ahhoz, hogy a hivatalos közbeszédből lassan teljesen kiszoruló konstruktív kritika és vita hiányát pótolja.) És nincs ebben semmi ördöngösség: részvételen annyit értünk, hogy „mindössze” az élet egyik legalapvetőbb és legkézenfekvőbb kérdésére kell válaszolnunk, nevezetesen arra, hogy mi legyen az anyánkkal, ha megöregszik, ha megoldandó probléma válik belőle. A Káva előadása kapásból ráébreszt arra, hogy a kérdésre nem lehet általánosságban (csak morális szempontból, csípőből és helyesen) válaszolni: nem mindegy, hogy mennyire szeret(t)em anyámat, nem mindegy, hogy hol tartok az életben és hogy hány testvérem van, nem mindegy, hogy a feleségem épp gyereket vár-e, stb.

A Lady Lear pontosan, aprólékosan vázolja fel a konkrét helyzetet – szemszögeket és szempontokat ad a gondolkodáshoz –, a banális történésekben pedig benne van a hétköznapok tragikuma. Hogy az embert terhesen talán tényleg az zavarja a legjobban, hogy benne marad az ágyneműben egy öregasszony szaga. Hogy az embernek – bénán, világa épp fenekestül felborítva – már tényleg csak az hiányzik, hogy átprogramozzák a tévécsatornákat. Hogy az ember békülékenyen, nyitottan érkezik, előre elhatározza, hogy nem fogja elveszíteni a türelmét, de a másik teljesen más hangulatban, máshol tart – hogy így csak elcsúszni, elbeszélni lehet egymás mellett. Hogy hiába minden jószándék és igyekezet, az ember még azt sem tudja, hogy adja fel a saját anyjára az otthonkát. Ezt az olykor komikumba forduló tragikumot a szöveg önmagában is képes érzekeltetni.

A szereplők az előadás bizonyos pontjain megállnak, és a közönséghez fordulnak: saját szempontjaik összefoglalása után minket kérdeznek arról, hogy mit lehet, mit kellene tenni az adott szituációban. A közönség reakcióit aztán beépítik az előadásba. A Lady Learre tehát még inkább igaz, hogy az idő tetszőleges pontján lezárt szövegkönyv csupán egy változat. Hiszen az a nézők hozzájárulásával válik teljessé.

Facebook Comments