Az alábbiakban górcső alá vett három szólóprodukció esztétikai értelemben gyökeresen más, ám a szándék közös: a személyesség, sőt, a vallomásosság.

Úgy tudom, Major Tamás foga kerítésin szökkent ki hajdanán: „Egy darabot bármikor összehoz, egy jelenetet soha”. A bonmot nem csupán számos színházi rendezőre, hanem a nemzetközi tánc- és balettszcéna jó néhány szereplőjére is áll; bőven vannak, akiktől egy épkézláb epizódra nem futja, de bármikor megtáncosítják az Ulyssest vagy a Háború és békét, gondolván, így egyazon szellemi talapzatra kerülnek a panteoni szerzővel és a klasszikussal, amely majd fölemeli magához őket. Részint az ilyen nagybüdzséjű, legalább kétfelvonásos tévképzetek miatt vagyok a szóló/duó híve, amely műfaj egyszerre leplezi le a pózokat, a mesterkéltséget, a sumákságot, a sallangokat, pőrén mutatva meg az előadó(ka)t és az alkotót – a kettő igen sokszor ugyanaz. Az alábbiakban górcső alá vett három szólóprodukció esztétikai értelemben gyökeresen más, ám a szándék közös: a személyesség, sőt a vallomásosság.

A get ahold of it a Trafó és a Műhely Alapítvány Antré-sorozatának időben ezt megelőző előadását, az AVOEC Performance RMQS (Raising My Queer Self – Felnevelni queer önmagamat) című, mozgáskímélő kettősét juttatta eszembe. A brazil Luiza Moraes és az amerikai Lori Baldwin polkorrekt lagymatagságát főleg a személytelenség, a radikalitás hiánya és a kimódoltság miatt marasztaltam el egy másik cikkemben. Szeri Viktor destruktív munkája egyszerre tekinthető az RMQS pár- és ellendarabjának. Már az egyik fő látványelemével (fémláncon függő rózsaszín flamingó) direkten utal az LMBTQIA-közösségre és -szubkultúrára, másrészről ‒ ellentétben a hagymázas RMQS-szel ‒ valóban identitásdarab.

get a hold of it. Szeri Viktor

A negyvenperces performansz nem marad adós a radikalitással, csakhogy nem világos, mindebben mennyi az (ön)irónia, tehát a távolságtartás; vagy netán egy – éppen annyira alapos, mint iskolás – stílusgyakorlatot néztem, mely magá(ba)n hordozza egy esztétikai fogalom minden vízjelét? Bárhogyan is: az Antré-sorozat több mint negyvenfős, többségében külföldi fiatalokból és a program résztvevőiből álló publikuma számára a camp nyilvánvalóan jól ismert jelenség, így az opus ‒ hasonlóképpen az RMQS-hez ‒ elkerülhetetlenül belterjessé válik, az eleve rendkívül szűk jelentéstartományon belül is. Problematikus továbbá, hogy azoknak, akik előtt a camp még föltáratlan terület, a mű könnyen átcsaphat önnön paródiájába. Merthogy a melodramatikus szólóban a szakításba és szerelmi bánatába már-már beleőrülő, hisztérikus ifjú fahusánggal veri szét a pink flamingót, fóliazsákból előráncigált plüssállatokat ölelget-hajigál, aztán szétcincál és ketchuppal önt le egy Teddy mackót. Sír, tombol, mintha tudatmódosító szer hatása alatt állna (ismert, a szerelem az), hogy majd a kétségbeesett „Oh, my God!”-tól eljusson a tárgyilagos „It’s over”-ig, és végül ‒ mint a videófelvétel mutatja ‒ átélje az érzéki örömöket immár egy vele azonos neművel, lírai gitárfutamra. Azaz: a get ahold of it zsigerileg mesterkélt, affektált, és amennyire szélsőséges, túlzó, banális, bornírt, annyira harsány és „rossz ízlésű”, merthogy a campnek ez mind-mind elidegeníthetetlen sajátja. Csakhogy a modorosságok és a külsőségek elnyomják az előadót, miként maga a mozgásanyag is karakter nélkülinek, jellegtelennek tűnik. Szeri szolgai módon alárendeli magát egy a frissességét, újszerűségét jó ideje elveszítő és egyre inkább uniformizált, a kortárs elitkultúrát (így az operát is) is meghódító stílusirányzatnak; ezért (is), hogy előttem végig rejtve marad az egyénisége, főleg a saját hangja.

Mádi László az InSoundOutban. Fotó Dusa Gábor.

A Közép-Európa Táncszínház (KET) 2015-ben útjára indított K-Arcok szólósorozata keretében ezúttal Jakab Zsanett és Mádi László társulati tag sajátos portréját rajzolta meg a két vendég-alkotó. Mészáros Máté ‒ a belga Ultima Vez egykori tagja ‒ Mádi sounddizájnjára készített első szólódarabját nézve mintha egy high-tech zen-buddhista templomba csöppentünk volna. Az InSoundOutban a mozgás ‒ vagy inkább a többségében lassúdad mozdulatok sorozata ‒ minimalista, az előadó a sötétben világító gumizsinórokat mozgat kezdetben laza lelki tartással, melyek közül többet a földön törökülésben ülő KET-kollégákhoz rögzít. A jól szerkesztett monodarabban harmonikus egységet alkot a látvány, a zene (amely laptopról szól, és egy zsinórhoz rögzített, fényforrással ellátott mikrofon ad ki rezonáns hangokat), miközben különös feszültséggel tölti meg a produkciót, ahogyan a szólista egyre inkább egy hálózat (network) és/vagy mátrix kellős közepén találja magát, amely ‒ olybá tűnik ‒ inkább őt mozgatja, mint fordítva. A tar férfi egyre próbálja visszaszerezni a kezéből kicsúszott irányítást a (mintha) önálló életet élő, zabolátlan zsinórrengeteg felett, amit suttogóként igyekszik megszelídíteni, és minden egyes szálat idomítva újra uralma alá hajtani. Ellentétben a get ahold of ittal, a kiérlelt performansz értelmezési tartománya széles, a koncepció eredeti, és izgalmas a mű szakrális mögöttese is. A tánctudása helyett a testtudatát megmutató Mádi egy interjúban úgy fogalmazott, hogy a darabban médiumnak tekinti magát, magam ennél többnek látom őt, már csak azért is, mert alkotótársként nyilvánvalóan markánsan magán viseli a produkció az ujjlenyomatát.

InSoundOut

„Molnár Csaba védjegye (…) a szakralitásba oltott popkultúra” ‒ írták a Trafó ismertetőjében Az ökör kapcsán, és mindez maradéktalanul érvényes a táncos-koreográfus első olyan szólóművére is, melyet más előadónak készített. (Tudomásom szerint Molnár magának már koreografált szólót.) A YouTube-koreográfusok és az utánzók korában önmagában üdvös, hogy egy hazai (kortárs) mozgáskomponistának van saját világa, míg az előbbi, gyakran igen frekventált (értsd: túlfoglalkoztatott, túltámogatott) pályatársaknak legföljebb az a védjegyük, hogy másolnak és lopnak.

Jakab Zsanett a LILITH-ben

A LILITH már az első pillanatokban fölidézte bennem az átváltozó-művészként is párja nincs Ladányi Andrea két szólóját: a Jorma Uotinen-féle Alice B-t 2005-ből és Ivo Dimcsevtől a 2007-es Thank you-t. A metamorfózisra és a szerepjátékokra épülő szólók egyik ismertetőjegye, hogy noha rejtve marad(hat) a szólista személyisége, ez kínálja a legnagyobb lehetőséget az előadóművészi képességek megmutatására. A kulturális hivatkozásokkal gazdagon átszőtt darab címe a sumer eredetű női démon, az 1970-es évektől feminista szimbólummá lett Lilithre utal, aki ugyanúgy ismert az érzékiség, a szenvedély, a szexualitás és az anyaság istennője/védelmezőjeként, mint Ádám első, öntudatos párjaként.

Jakab Zsanett a japán (pop)kultúra – így a J-horror ‒ egyik kultikus figurája, a két világ között rekedt túlvilági lány/asszony, a bosszúszomjas júrei mellett fölvillantja ‒ többek között ‒ egy erotikus robot, egy szájberdomina, egy decens menyasszony, a kristályfehér isteni fénnyel beragyogott Szűz Mária, egy transzba esett dervis,  a csecsemőt ringató anya és egy terrorista alakját. A konzumszexualitást, a profán érzékiséget hangsúlyozza a fekete, magas sarkú lakkcsizma, és hogy a szintén fekete, rövid ujjú dressz hátsó része lakkból készült. Az egyik legszellemesebb jelenetben, amikor a szemébe lógó, fekete paróka (júrei-ismertetőjegy) már lekerül a szőke haját kibontó táncos fejéről, mintha szörny-álarcot viselne; először a jobb, aztán a bal profilját látjuk, melyre szemet, orrot, szájat festettek. Maga az arcfestés és a folyamatosan a fejét forgató, a publikummal szemben táncoló, grimaszoló-vicsorgó Jakab ábrázata Picassónak az 1930-as évek végén, a Dora Maar-korszakban festett, széttöredezett, maszkszerű női portréira emlékeztet (például: az 1939-es Nő kék kalapban piros szalaggal). Túl az érzéki csalódással is szolgáló, groteszk látványon és a külsőségeken: a tárgyalt három szóló közül fölényesen Molnáré a legtechnikásabb, „legtáncosabb” munka. A táncosként is kiválóan teljesítő, komoly fizikai állóképességről tanúskodó Jakabot, miután kibújt egy fehér, elasztikus, hálós felsőből (báb-állapot), hosszú percekig csak spárgában, a földön mozogva-kúszva látjuk.

LILITH

Összességében: Molnár és Jakab együttműködését példaértékűnek vélem, a táncos magas nívón tolmácsol egy érzékeny, ironikus, emancipált művet, amely minden elemében (előadásmód, zene, látvány, dramaturgia) minőségi. Megkockáztatom, a LILITH fontos állomás (lesz) Jakab Zsanett pályáján, már csak azért is, mert egy ilyen, mismásolást nem tűrő, mélyebb intellektuális tartalmú, sokrétegű szólót előadni (benne a születéssel, elmúlással) erőpróba.  Ellentétben Szeri Viktor esztétizáló és az elmúlt század szubkulturális világába tett, zsákutcás időutazásával, a KET kortárs estje ‒ nem pusztán két jó darabbal, hanem megannyi jó jelenettel ‒ nem csak színvonalas, hanem XXI. századi is.

Hol? Trafó
Mi? get ahold of it (Antré 6 – A Trafó és a Műhely Alapítvány közös programsorozata)
Kik? Alkotó, előadó: Szeri Viktor. Mentor: Bogyó Virág. Fény/videó: Vincze Alina

Hol? Bethlen Téri Színház
Mi? InSoundOut (K-Arcok)
Kik? Alkotó-előadó: Mádi László. Jelmez: Kalicz Klára. Díszlet: Mészáros Máté. Fény: Fogarasi Zoltán. Szakmai konzultáns: Mikó Dávid. Koreográfus: Mészáros Máté

Mi? Bethlen Téri Színház
Mi? LILITH (K-Arcok)
Kik? Előadó: Jakab Zsanett. Fény: Fogarasi Zoltán. Koreográfus: Molnár Csaba

 

Facebook Comments