Egy biztos: a 2016-os őszi, feszültségektől és botrányoktól sem mentes fesztivál bizonyította, hogy továbbra is az egyik legfontosabb és minden bizonnyal – a szó több értelmében is a legizgalmasabb színházi esemény a Balkánon. És bizonyította azt is, hogy kiirthatatlan erővel él itt az emberség, a megértés, végeredményben az élni akarás, az emberi módon élni akarás vágya.

A Balkánon a kilencvenes évek gyilkos konfliktusai után mára lecsillapodtak az indulatok, lényegében normalizálódott az élet, és vele a színház. Kényes egyensúlyon nyugszik azonban ez a konszolidáció: a felszín alatt továbbra is ott a forrongás, egymásnak feszülnek az érdekek, és gyökeresen mások azok az értékek, melyeket az egyes délszláv közösségek a magukénak vallanak. Szarajevóban az 56. MESS Nemzetközi Színházi Fesztivál arról tett tanúbizonyságot, hogy miközben 2016-ban mindenki reményei szerint már nem kell tartani egy újabb balkáni háborútól, a lelkekért, a szellemi pozíciókért és a dominanciáért tovább folyik a harc, és ennek a „domesztikált” küzdelemnek a színpad is nemegyszer színterévé, esetleg áldozatává válik. Az ebben a feszült közegben működő szarajevói színházi fórum – érthetően – a közelmúlt és a jelen traumáinak színpadi felidézésére fókuszált. És mivel a nem is olyan régen lezajlott konfliktusok igen magasra emelték az emberek ingerküszöbét, az ennek tudatában beválogatott előadásokban gyakran eluralkodik az erős effektusokra, a sokkhatásra épülő, a vélt vagy valós társadalmi igazságokat közvetlen formában tálaló ábrázolásmód.

Először jártam Szarajevóban és láthattam előadásokat ezen a nagy múltú fesztiválon, amely a tragikus társadalmi-politikai feszültségek, konfliktusok közepette is megőrizte integritását, sajátos karakterét. Szarajevó azonban nyilvánvalóan ma is az ellentmondások és ellentétek városa. Itt még nem is olyan régen pár szál cigarettáért vehettél színházjegyet, de pár tucat karton Marlboróért már egy viharvert Volkswagen Golfra is szert tehettél. Itt az Annie Leibovitz fotóival tervezett fesztiválplakátot egyenesen New Yorkból csempészte be az amerikai író-rendező Susan Sontag; itt a „Kelet” és a Nyugat” határát éles csíkkal jelölik az aszfalton. De ugyancsak itt, bár továbbra is legalább négyféleképpen ejtik ki és készítik el a kávét, reményt adhat a jövőre nézve, hogy a háborúra és a békére egyetlen kifejezést használnak, úgyhogy a választás mindenki számára egyértelmű lehet.

Egy biztos: a 2016-os őszi, feszültségektől és botrányoktól sem mentes fesztivál bizonyította, hogy továbbra is az egyik legfontosabb és minden bizonnyal – a szó több értelmében is a legizgalmasabb színházi esemény a Balkánon. És bizonyította azt is, hogy kiirthatatlan erővel él itt az emberség, a megértés, végeredményben az élni akarás, az emberi módon élni akarás vágya. A térség más színházi fórumai, például szlovén és horvát showcase-ek is felmutatják a balkáni színházi élet dinamizmusát, sokszínűségét és nemritkán radikalizmusát. Másutt is kap teret a háborús traumák következményeinek ábrázolása, sokféle hangon szólal meg a figyelmeztetés: emberek, vigyázzatok, legyetek éberebbek! A MESS színházi kínálata azonban kivételes dinamizmussal hirdeti a művészet és a véleménynyilvánítás szabadságának igényét, az esélyegyenlőségre való jogot, és tesz hitet a párbeszéd és az egymás iránti figyelem követelménye mellett. Végeredményben a fesztiválon a 10 nap alatt a főprogramban 16 országból 19 előadás szerepelt.

Az idei fesztivál is hagyományosan több tengely mentén szerveződött: a Mini MESS a gyermekeknek, a legfiatalabb korosztálynak kínált előadásokat, a World MESS külföldi előadásokat mutatott be, a MESS Market izgalmas koprodukcióknak, a MESS OFF koncerteknek, kiállításoknak, felolvasásoknak és különböző szakmai fórumoknak adott helyet. Ez évben számos külföldi vendég – színházigazgató és producer – is érkezett az ETC (European Theatre Convention) Szarajevóban első alkalommal megrendezett plenáris ülésére.

Sirály (Katona József Színház). Fotók: Velija Hasanbegović

A fesztivál nemzetközi szekciójában Ascher Tamás, illetve Oskaras Koršunovas Sirályai után néhány kisebb produkciót is bemutattak Csehországból, Szlovákiából, Nagy-Britanniából, Olaszországból és Belgiumból. Az első hétvégén a Pozsonyi Színházi Intézet szervezésében a Kortárs szlovák színház és drámairodalom címmel került sor érdekes előadásra és vitára, a második hétvégén Színház a háborúban – háború a színházban címmel zajlott izgalmas beszélgetés. Az eszmecsere résztvevői azt a kérdést járták körül, hogy a múlt század 90-es éveiben, az ex-Jugoszlávia területén lezajlott háborúk idején milyen társadalmi-politikai kontextusban működött tovább a színházi élet. A nemzetközi programból sikerült még látnom a mexikói Lagartijas tiradas al sol társulat korábban már több fesztivált megjárt (angolul) The Sound of Fire (A tűz hangja) című produkcióját. A három színész által összeállított dokumentumjáték a 60-as évek mexikói eseményeit dolgozza fel. Ekkor fiatal forradalmárok egy csoportja eleve kudarcra ítélt, kétségbeesett kísérletet tett arra, hogy fegyveres felkeléssel változtasson a gyűlölt rendszeren. Néhány évtized múltán a hajdani gerillák gyermekei próbálják kinyomozni szüleik harcának mozgatórugóit. A műfaját tekintve tényfeltáró darab szinte kizárólag tanúvallomásokra, archív filmekre és modellezett helyzetekre épül. Azt feltételezi, hogy mindannyiunkban él a kíváncsiság a bennünket megelőző generáció törekvései iránt, függetlenül attól, hogy egyetértünk nézeteikkel, vagy tagadjuk azokat. Az előadás oda konkludál, hogy bár nem igaz, hogy a világ az idő múlásával automatikusan jobbá válik, de ugyanolyan naivitás azt gondolni, hogy a múlt eleve jobb volt, mint amilyen a jelen.

A brüsszeli Kaaitheater produkciója, a Forecasting – amely nem éppen friss, 2011-ben készült – már a mai, internettel átitatott világunkat próbálja értelmezni. A performerek, a horvát Barbara Matijević és az olasz Giuseppe Chico közel egyórás, kissé didaktikus show-t adtak elő, amely a kis formációk kategóriájában üde pillanatokat jelentett. Chico látszólag találomra kiválasztott YouTube-os amatőrvideó-részleteket vetít ki a vászonra annak illusztrálására, hogy milyen képet rajzol rólunk és világunkról a mára mindenki számára elérhető internet. Matijević mindehhez laptopjával kapcsolódik a színpadon. Kettőjüket sajátos koreográfia köti össze, melynek során a test titokzatos módon, a világhálóval kapcsolatba lépve átlényegül. A két művész azokról a technológiai újdonságokról gondolkodtat el, amelyek alapjában változtatják meg a világhoz, a tárgyakhoz, a testekhez és azok értékeléséhez való viszonyunkat. Annak az öntörvényű, a virtuális és reális valóságot egyszerre megidéző, alapvetően a média világára épülő társadalomnak a jelenségeivel szembesít bennünket, amely mára már saját fizikai valóságának felszámolásán dolgozik.

A ljubljanai Nemzeti Színház Jarry szellemében fogant szürrealista Übü királya a megszokott sablonokon túl újat is tudott hozni az előadásba. Az együttes az eredeti darab motívumait felhasználva sajátosan új szöveget alkotott. Itt minden a feje tetejére áll: pörögnek, gúnyolódnak, sokkolnak és nevettetnek a színészek. A szünetben nem engedik ki a nézőket, és a türelmüket is próbára téve koncert jelleggel népszerű balkáni slágereket és popszámokat adnak elő. A második részben szóba kerül a színészek magánélete, karrierje, szó esik Szlovénia modernizációjáról, majd arról is, hogy Európa nem pusztulást, hanem jobb jövőt ígér. A karneváli hangulatban, mire észbe kapnánk, már szinte együtt bulizunk a művészekkel. Ahogy Jarry annak idején túllépett a színházi konvenciókon, a rendező, Jernej Lorenci és kilenctagú színészcsapata is szakít a hagyományokkal, és azt igyekszik megmutatni, hogy mit jelent ma Übü módra élni. Hogy ki a valódi Übü, az előadás végén tudhatjuk csak meg, amikor Jernej Lorenci mint meztelen király egy bekeretezett óriás fotón ránk, a nézőkre mutat. Jernej Šugmant, az Übüt alakító színészt – aki a mesterség eszközeit virtuóz módon mutatja fel – a zsűri a legjobb színésznek járó díjjal jutalmazta.

A fiatal belgrádi drámaírónő, Tanje Šljivar díjnyertes szövegét a Mi smo oni na koje su nas roditelji upozoravali (Mi vagyunk azok, akikre a szüleink figyelmeztettek) a zenicai Nemzeti Színházban vitte színre az ugyancsak fiatal, szerb Mirjana Karanović, akit leginkább az a kérdés foglalkoztat, hogy vajon lehetséges-e egyetlen éjszaka alatt elmesélni egy itteni élet történetét egy külföldinek. Ivica Buljan a zágrábi Nemzeti Színház Tri Zime (Három tél) című előadását rendezte. Tena Štivičić drámájának alapjául családjának megpróbáltatásokkal teli története szolgált. Dédanyja a királyi Jugoszláviában törvénytelen gyerekként született. Édesanyja 1945 telén férjével és újszülött kislányával a kommunista párt segítségével beköltözött egy a kommunisták elől a háború után elmenekült család villájába, ahol, mint kiderül, ketten is bujkálnak. 1990 telén a Kos család ugyanebben a házban egy temetés után találkozik. A polgárháború előestéjén felszakadnak a régi sebek, felszínre törnek az egykori sérelmek. 2011 telén a házban esküvőre készülnek, és ennek alkalmával a Kos család ismét összegyűlik. Világossá válik, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozás reményének felcsillanásával lezárul a család életének eddigi korszaka, és ezután már csak a ház őrzi tovább az elmúlt idők ideológiáit, harcait, tragédiáit és emlékeit.

A MESS Marketet, amely a fesztivál három utolsó napján a BIH és a régió színházainak legjobbnak ítélt produkcióit mutatta be, október 7-én nyitották meg. A nyolc előadás és a teljes kínálat végeredményben azt bizonyította, hogy a volt Jugoszlávia területe a maga 20 milliós lakosságával továbbra is érdemi művészeti piacot kínál, ahol a kommunikációt minden korábbi és jelenlegi konfliktus ellenére megkönnyíti a sok évszázados együttélés és a nyelvek rokonsága. A Market a fiatal művészekre is fókuszált. A Scena MESS bemutatta azokat a lehetőségeket, amelyek segítettek a fiatal alkotóknak koprodukciós partnereket találni, és ezzel hozzájárult karrierjük fejlesztéséhez.

Hazafiak. Belgrádi Nemzeti Színház

Urbán András két produkcióval is képviseltette magát a Marketen. A rendezőt a Belgrádi Nemzeti Színház Hazafiak, valamint a Scena MESS-szel koprodukcióban létrehozott What is Europe? című előadásban is a képmutatás témája foglalkoztatja. Ez utóbbit, melyet Urbán András Végel László Bűnhődés című naplóregényéből készített, nagy öröm volt látni. A produkció, amely elsősorban a közép-kelet-európai hontalanokról, a kisebbségekről, a Balkán sorstalanjairól szól, megrázóan őszinte, mert szól minden szegény ember megalázottságáról éppúgy, mint az Egyesült Európához fűzött illúziók szétporladásáról. A díszlet nélküli, lecsupaszított színpadon a „jugónosztalgia” is megjelenik, egy kifelé tartó generáció érzelmeivel, traumáival, filozófiai, politikai illúzióival együtt, mely erősen emlékeztet Csehszlovákia kettéválásának egy nemzedékben bennragadt emlékképeire.

Az utolsó nap kirobbant „Frljić-botrány” kicsit háttérbe szorította a fesztivál korábbi színházi eseményeinek, képeinek és benyomásainak jelentőségét, másfelől azonban bepillantást is engedett a konszolidált felszín alatt húzódó zsigeri indulatokba. Először csak különböző, nemegyszer valótlan hírek vagy inkább híresztelések zavarták meg a fesztivál addig szakmai keretek között zajló menetét, és ejtették zavarba azokat nézőket, akik Oliver Frljić horvát színházi rendező – aki egyébként 1976-ban, a mai Bosznia és Hercegovina területén fekvő Travnikban született – Naše nasilje i vaše nasilje (A mi erőszakunk és a ti erőszakotok) című, botrányosnak bizonyult előadását készültek megtekinteni.

A tulajdonképpeni botrány Bosznia és Hercegovina bíborosának nyilatkozatával kezdődött. Az egyházi méltóság felháborodott közleményben támadta meg az előadást, elfogadhatatlannak ítélve annak számos elemét. Mindenekelőtt azt hangsúlyozta, hogy a színpadon zajló események nem egyeztethetők össze sem a vallásos világnézet legalapvetőbb értékeivel, sem pedig az emberi méltóság elemi normáival. Kijelentette: ennek a bemutatónak nincs helye Szarajevóban, és az előadás betiltását követelte. A horvát Művészeti Szövetség helyi tagozata azon nyomban fel is jelentette az ügyészségen az előadást. A fesztivál vezetősége a kialakult helyzetben megpróbált úgy lavírozni, hogy a művészi szabadságon a lehető legkisebb csorba essen, de a hatóságok felé is jelezze: figyelembe vette a tiltakozásokat. Nyilatkozatot adott ki, hogy megtartják az előadást, de azt csak a zsűri tagjai tekinthetik meg. Később ezt úgy enyhítette, hogy a külföldi vendégek, a szponzorok és az újságírók is jelen lehetnek. Az előadás kezdetére pedig – a közben elhangzott különféle fenyegetések miatt csak saját felelősségükre – a legelszántabb nézők is bejutottak a nézőtérre. Kitartásukat a zsűri különdíjjal jutalmazta.

A mi erőszakunk és ti erőszakotok

Hogy milyen is volt ez az annyi indulatot kiváltó előadás? Oliver Frljić a rijekai Nemzeti Színház, a ljubljanai Mladinsko Színház és a berlini HAU koprodukciójában készült rendezése korábban már Berlinben, Bécsben is botrányt kavart, és valódi sokként hatott a lengyelországi Bydgoszczban. A rendező Peter Weiss esszéjét, A szembenállás esztétikáját használta sorvezetőnek. Habár a könyv a 30-as évek végéről szól, Frljić számára nyilvánvaló a jelen állapotokkal való analógia: a mai Európában végbemenő változások – elsősorban a menekültek tömegének megjelenése – nyomán egyre gyorsabban haladunk egy új típusú fasizmus felé. Azt sugallja, hogy amíg mi színházzal szórakozunk, addig másutt bombák hullanak, emberek éheznek, menekülnek és pusztulnak el. Azonban természetesen nem ez a mára talán már megszokott világkép és üzenet váltotta ki az ellenérzéseket. A színpadra kijön kilenc horvát és szlovén színész mint kilenc menekült. Rövid monológjaikból megtudjuk a nevüket, életkorukat, nemzetiségüket, és azt is, hogyan kerültek be a darabba. Kezdetben úgy véljük, igazat mondanak. De valami sántít ezekben a történetekben. A szereplők egyre nevetségesebbé, a helyzet egyre abszurdabbá válik, míg rájövünk, hogy a rendező csak próbára tesz minket, hogy ez a helyzet nem más, mint szemfényvesztés. A Frljić szerinti valóság akkor kezdődik, amikor a kilenc menekült teljesen meztelenül, testén arab felirattal visszatér a színpadra, és felcsendül a Stille Nacht: Jézus születésének ünnepén mindenki békésen átöleli, csókolgatja egymást… A meztelenség a színpadon ma már keveseket sokkol, de az, ha egy hidzsábos, amúgy meztelen muzulmán nő a vaginájából húzza elő a bosnyák zászlót, enyhén szólva is provokálóan hat, nem beszélve arról, amikor Jézus Krisztus leszáll a keresztről, és megerőszakolja a muszlim nőt. Akinek még ez is kevés, azok számára a narancssárga overallos, erőszakot hirdető hardcore punkok lerombolnak egy zöld benzinkannákból épített falat. (Egyesek szerint a szerb–horvát háború egy horvát és egy szerb klubcsapat focimérkőzése utáni szurkolói összecsapással kezdődött.) Frljić tehát nyilvánvalóan provokálja a nézőt. Az érzelmeinkre akar hatni, bűntudatot akar ébreszteni bennünk, hogy átéljük a valódinak ítélt problémák lényegét. A színház eszközeivel, erős jelekkel, jelzésekkel, fikciós keretben ösztönözi a nézőt a globális kérdésekről való gondolkodásra. Szándéka szerint nem a vallási öntudatot vagy a nemzeti szimbólumokat gúnyolja, aminek természetesen nem sok értelme és tere lenne. Azt akarja, hogy a néző ráébredjen: amit lát, az a bűn. Ennek érdekében választja Frljić a legradikálisabbnak vélt eszközöket. Azt hirdetik a meztelen testekre hennával festett feliratok, hogy van „a mi erőszakunk és a ti erőszakotok”, hogy „az arabot nyelvként használd, és ne fegyverként, amikor Európába lépsz”. Az előadás azt is nyilvánvalóvá teszi: lehetett volna egy arabok által megerőszakolt európai nő is az áldozat – akár.

A botrány utóéletéről már az interneten lehetett tájékozódni. A MESS október 26-án kiadott a honlapján egy közleményt arról, hogy pert indít rágalmazás és fenyegetés miatt. Az alkotmányos művészi szabadság jogára, amely alapvető értéke minden demokratikus társadalomnak, illetve az alaptalan rágalmakra hivatkozva nyújtott be a fesztivál az ügyészségre panaszt, és várható, hogy az illetékes hatóságok lefolytatják a megfelelő vizsgálatokat.

A szervezők november elején nyilvános fórumot tartottak A művészi önkifejezés szabadsága címmel. A résztvevők megvitatták azokat a kérdéseket, amelyeket a téma kapcsán relevánsnak éreztek a mai Bosznia-Hercegovinában. Most mindannyian abban bízunk, hogy a fesztivál megmarad annak, aminek megismertük: továbbra is érdekes, dinamikus, sokszínű, provokatív előadásokkal tarkítottan izgalmas, de egyben biztonságos helyszín lesz a színházművészet számára.

Facebook Comments