A Baltazár Színház az egyetlen magyar társulat, amely Down-szindrómás színészeket foglalkoztat. Legújabb előadásuk, a Nézzünk bizakodva a jövőbe! Örkény-egyperceseket és más szövegeket dramatizál. Adorjáni Panna, Nánay István és Kovács Bálint színikritikusok arról beszélgettek, lehet és kell-e „ugyanúgy” nézni ezt az előadást, mennyire szól az egész a nézőről is, és mi sikerült jobban és mi sikerült kevésbé benne. A beszélgetést szerkesztette Kovács Bálint.

Kovács Bálint: Hogy tetszett az előadás?

Nánay István: Nehéz erre röviden válaszolni. A Nézzünk bizakodva a jövőbe! a többedik előadás, amelyet a Baltazár Színháztól láttam, és ez az előzőeknél is pozitívabb benyomást keltett bennem. Ők leginkább a groteszkben erősek, és ez jól találkozott az Örkény-alapanyaggal. Pontos és jó felütés volt a fejenállás az Arról, hogy mi a groteszk előadása közben. Sok Örkény-összeállítást láttam: nagyon ritkán sikerül a színpadon képbe átfogalmazni azt, ami nyelvben jelenik meg.

Adorjáni Panna: Szerintem is jól állt Örkény a társulatnak, izgalmas perspektívát találtak hozzá. Leginkább az tetszett benne, hogy megjelent az önreflexió, de anélkül, hogy lekezelőnek vagy rájuk aggatottnak éreztem volna a groteszkséget. Bátorság volt abban, ahogyan magukévá tették a szöveget; azt éreztem, nem is Örkényt hallom, hanem egy rajtuk teljesen – a szó legjobb értelmében – átmosott, eredetiként, újként felhangzó szöveget.

K.B.: Adja magát a kérdés: lehet-e, kell-e ugyanúgy nézni az értelmi sérült színészekből álló Baltazár Színház előadását, ahogyan, mondjuk, egy Rómeó és Júlia-bemutatót néznénk valamelyik pesti kőszínházban?

N.I.: Nem hiszem, hogy ugyanúgy lehet nézni. Bevallom, amikor 1991-ben, életemben először láttam Down-szindrómás színészek előadását egy angol együttestől, az oly mértékben megrázott és felkavart, hogy fogalmam sincs, milyen volt az előadás. Nem találtam rajta fogást, mert erősebb volt az empátiám és – vállalom – a sajnálatom annál, hogysem művészi alkotásként tudtam volna nézni. Azóta többször néztem siketek, látássérültek és kerekes székesek színházát is: az ember egy idő után megszokja, hogy másképpen nézi az ilyen produkciókat.

De ha már a Rómeó és Júliát említi: a Baltazár is előadta ezt a darabot, amit a szervezők a kaposvári gyerekszínházi biennálé záró előadásaként tűztek műsorra, gondolom, azért, hogy ne kerüljön más produkciókkal versenyhelyzetbe. Pedig érvényes Rómeó és Júlia volt, legalábbis abban az értelemben, amiről Panna beszélt. Nem biztos, hogy a darabot kellett számon kérni rajtuk, de az esszenciája, a lényege, a mozgatórugói mind a helyén voltak. És az egészet átitatta a saját magánéletük is: akkoriban még sokan vallották, hogy a Down-szindrómások nem képesek párkapcsolatban élni, pedig nagyon erős, harmonikus viszonyok jöttek és jönnek létre köztük.

Nézzünk bizakodva a jövőbe! (Baltazár Színház). Fotó: Bege Nóra

Visszatérve a kérdésére: én nem tudom ugyanúgy nézni az előadásaikat, mint másokat, mert a befogadásomban közrejátszik a szereplők mássága, az, hogy például nem mindenkinek értem a szövegét, vagy bizonyos színpadi megoldásoknál a szituáció redukált megvalósítását érzem. Ugyanakkor ez kissé sarkos fogalmazás, hiszen kőszínházakban is hányszor zavar egyes színészek beszédhibája. Márpedig ha ott végül is ezt elfogadom, akkor itt miért ne tehetném? Különösen, ha olyan jelenlétük, erős kisugárzásuk van a színpadon, ami háttérbe szorítja a technikát.

A.P.: A szinopszis azt kérte, hogy ne „ahhoz képest” nézzük az előadást, és én végig erre törekedtem. Arra kellett rájönnöm, hogy minduntalan a saját nézésemre reflektálok: nem tudom ugyanúgy nézni, hiszen a színészek különböznek tőlem, és attól az ideától, amelyet a színészekhez, beszédhez, énekhez, színházhoz kapcsolunk. Ha túl tudok jutni a saját hiúságomon vagy felsőbbrendűségemen, a privilegizált helyzetemen, hogy mennyivel inkább reprezentálva vagyok én a színházban, akkor meg tudom szokni, amit látok, és nem a különbségeket, hanem a hasonlóságokat látom meg köztük és köztem. És el tudom kezdeni nézni az előadást, úgy, ahogyan bármilyen színházhoz viszonyulok, el tudok kezdeni a dramaturgiára, a rendezésre figyelni. És ez engem is felmentett az alól, hogy állandóan egy másik regiszterben legyek. Ez a folyamat sok más előadásban is benne van; ha nem is ebben a formában, de sokszor meg kell küzdeni az új, idegen világgal, amelyet elém tárnak. Szűk látókörűen gondolkodunk a tehetségről, a színjátékról, a színpadi jelenlétről, a színház hagyományairól.

N.I.: Azt mondja, lehetett figyelni a dramaturgiára. Igen, de itt ez nem csupán a szó hagyományos értelmében igaz: a Baltazár előadásaiban minden embernek meg kell adni a szót, hogy mindenki kifejezhesse, amit el akar mondani. És mindenki meg is kapja: van, aki tud mit kezdeni ezzel, mert erősebb egyéniség vagy tehetségesebb, és van, aki inkább csak megpróbál kezdeni valamit a lehetőséggel. Mindenki a maga szintjén teljesíti a feladatát, és ez – a hagyományos színházi előadásokat is figyelembe véve – nem kevés.

K.B.: Amiről beszélünk, hasonlít arra, mintha a civilek színpadi jelenlétéről lenne szó – de a Baltazár évek óta különféle színészi képzésekben részt vevő színészei nem civilek. Ugyanakkor a saját közeg, a saját élettapasztalat beemelése a színpadra itt is, ott is jelen van. Lehet civilségről beszélni az ő előadásaik kapcsán?

A.P.: Szerintem a civilség csak a lélektani realizmus, a színészi játék megcsináltságára épülő színház felől értelmezhető: abban a kontextusban ez felemelő vagy felkavaró szabálysértés tud lenni. A kortárs színházban a performativitás és a teatralitás szorosabban összekapcsolódik, és nem ellentétekként értelmezzük őket. Innen nézve ez egy nagyon személyes, erőteljesen az alkotókra, a játszókra épülő, belőlük indító színház, ahol az első az előadók saját anyaga és anyagisága, és csak ehhez jön hozzá izgalmas nyelvi rétegként az Örkény-szöveg. Tehát nem az érdekel benne, hogy civilek-e vagy sem, hanem azt látom, hogy nagyon személyes színház, amely a kortárs trendek felől is szépen értelmezhető.

N.I.: A civilségnek ezen kívül van egy negatív értelmezése is, és az független a színházi nyelvtől: amikor az előadónak nincs köze a műhöz, és csak saját magát tudja hozni. Semmiképpen sem érzem, hogy itt erről lenne szó. Ha valamiről, akkor inkább a jó értelemben vett amatőrségről, ahol elsődleges az önkifejezés, és másodlagos a létrehozás technikája.

De érdemes az előadás megvalósításáról is szót ejteni. A Baltazár mindig erős látvánnyal dolgozik, hiszen meg kell segíteni a színészileg itt-ott billegő előadásokat. Emellett mindig egyszerű eszközöket használnak, nem annyira a pénzhiány miatt, sokkal inkább azért, mert ez a csapat nem bírja el a hatalmas díszletet és a sok kelléket. A hivatásos színészek egy része retteg a kellékektől, mivel a szöveg és a játék mellett nehéz még azokra is figyelniük. Ehhez képest ebben az előadásban meglepően sok és pontosan használt kellék volt. Másfelől egyszerű, kifejező és szép a központi, fát ábrázoló díszlet, a szigorúan fehér-fekete színvilág, az egyéni jellegzetességeket elfedő jelmezek együttese.

Az ilyen irodalmi összeállítások kényes pontja, hogy a szerkesztőnek sikerül-e összefűzni az epizódokat. Itt nem észleltem olyan vezérfonalat, amely révén az egyik egypercesből szigorúan következne a másik. Mégis kitapintható egyfajta szerkesztés, bár az az ív, ahogyan az Arról, hogy mi a groteszktől eljutnak az utolsó, magyar zászlós képhez, talán rejtettebb.

A.P.: Nehéz a rendezésről reflektáltan beszélni a létrehozás körülményeinek ismerete nélkül, de a színészi munkát figyelve én arra jutottam, hogy ez a csapat talán sokkal többre is képes, mint amit a rendezés rájuk bízott. És ezt nem a munka mennyiségére értem, inkább az egész előadás koncepciójára, struktúrájára. Jól esett volna, ha ebben nagyobb lett volna a rendező bátorsága, hiszen a színészek százötven százalékon dolgoztak, amit a rendezésen, a rendezői invenciókon viszont nem éreztem. Noha tényleg izgalmas a szövegek nem evidens láncolatként történő egymás mellé rendelése, és az ennek mélyén rejlő, finom dramaturgia. Hiányérzetem inkább azzal kapcsolatban volt, ahogyan arról gondolkodtak, hogyan lehet ezekkel az emberekkel színházat csinálni.

K.B.: Jónak tartják, ahogyan a két „külsős” színész, Kováts Kriszta és Müller Péter Sziámi megjelent a társulat tagjai között? Bennem motoszkált a gondolat, hogy az ő jelenlétük módja vajon nem infantilizálja-e az egyébként szintén felnőtt korú, sérült színészeket.

N.I.: Nehéz ezt a társulatot egyedül hagyni – bár volt olyan előadásuk, amikor nem volt a színpadon „felnőtt” színész –, de pontosan meg kell találni, hogyan lehet őket beépíteni az előadásba. Ez most hol jobban, hol kevésbé jól sikerült. Kováts Kriszta rendező felfedezte Örkény írói és valós leveleit, amelyekkel elsősorban Müller Péter Sziámi amolyan apukaként mindig megszólít valakit a társulatból: így a játszók minden egyes levéllel egy-egy szeretetbombát kapnak. Ez nem csak technikai értelemben szép ötlet.

A.P.: Örkény leveleinek elmondásakor mindig megjelent a különbség aközött, hogy ki az apa, a levélíró, és ki a gyerek, aki megkapja a levelet. Ők ketten szülőkként fogták közre az előadást, de én úgy éreztem, a színészeknek nincs szükségük szülőfigurákra. Azt nem tudom, az előadás létrehozása hogyan zajlott, de a dramaturgiában én talán nem jelöltem volna ilyen expliciten a különbséget. Izgalmas lett volna, ha felcserélik ezeket a szerepeket, és a groteszkség úgy is megjelenik, hogy ők is a „gyerekek” között szerepelnek.

K.B.: Elvárjuk a Baltazár Színháztól, hogy az előadásaikban reflektáljanak a társulat sajátosságára? És mennyire volt alkalmas az Örkény-szöveg ennek megjelenítésére?

N.I.: Ha nem is túl sokszor, de reflektálnak erre. Nem is tudom, hányszor láttam színpadon A legmerészebb álmaink is megvalósíthatók! című egypercest [amelyben tizenkét háromlábú kutya húz egy autót – K. B.], de még sosem találkoztam azzal, hogy a teljes szereplőközösséget bekapcsolják a játékba, ugyanakkor ennyire látszódjék, hogy minden „kutya” önálló individuum – miközben sosem gondolunk bele, hogy egy szekeret húzó fogatban is más és más minden ló. Ahogyan minden Down-szindrómás emberben mást és mást jelent a sérülés. Vagy ott van a kiszáradó, hátrányos helyzetű pocsolyáról szóló jelenet (Egy pocsolya emlékiratai), amely nem szokott bekerülni a válogatásokba.

A.P.: Számomra azok a jelenetek vagy megoldások voltak a legizgalmasabbak, amikor az ő másságuk behozott egy olyan esztétikát, amely kimozdított a komfortzónámból. Erősek voltak például az énekes jelenetek: ezekben nagyon éreztem a másféle minőséget. Erre gondoltam, amikor azt mondtam, lehetett volna még invenciózusabb az előadás: lehetett volna több olyan jelenet, amelyben a másság nem különbségként jelenik meg, hanem nyitásként egy más típusú esztétika irányába.

Facebook Comments