A Ratville különös haláltánc, melyet az itt-ott fejét villanásnyira felütő, fanyar, groteszk humor csak még baljósabbá tesz. A Reptében hőse pedig hol táncoló fogalomnak, megtestesült eszmének, hol a kozmosz szívszorító magányra ítéltetett, tárgylemezre emelt teremtményének tűnik.

Idén harminc éves a magyar független táncszcéna egyik pionír műhelye, a Kovács Gerzson Péter (KGP) alapította-vezette TranzDanz. Kevés olyan egységes és szünetmentes életművel találkozhatunk a területen, mint a társulatvezetőé: generációjának emblematikus figuráit sorolva sokféle pályaképen, sorson tekinthetünk végig. Az a fajta konok elszántság és ügyszerető, elkötelezett következetesség, munkaminőség, melyet ő képvisel, alaphangon ritka. Ha KGP koreográfusi munkásságát vizsgáljuk, tisztán kivehető korszakokkal találkozunk nyelvezet, megjelenés, eszmeiség, formák tekintetében is. Őrá is jellemző a bon mot: egész életében egyetlen könyvet ír – azaz munkái motívumok, szálak sokaságával kapcsolódnak, viszonyulnak, sorolódnak egymáshoz. Nyelvezete, eszköztára, eszmeisége jól felismerhető, munkáiban újra meg újra ott vannak a jellegzetes mesterjegyek. A TranzDanz köre folyamatosan alakul, az egyetlen stabil pont benne vezetője, aki remek érzékkel társul, hív meg világába újoncokat (ha úgy tetszik: múzsákat), hogy közösen artikulálják-formálják tovább közös mondandójukat. Végigtekintve az együttes három évtizedén, közreműködők impozáns, sokszínű névsorát szemlézhetjük: a balett, a néptánc és természetesen a modern tánc világából ide származottak, itt megfordultak sorát.

Ratville. Szigetvári Zsolt fotói

A Ratville, a jubiláns együttes bemutatója vállaltan egy alkotás-füzér új tagja: színlapjára megtisztelő módon e szöveg írójának sorait emelték, amelyeket most szerénytelenül csak azért idézek, mert fölöslegesnek tartom ügyeskedőn átszerkesztve ugyanezt leírni ide: „Jó egy évtizede már, hogy Kovács Gerzson Péter figyelme a rá jellemző elemi és őserővel a jelen torz panoptikuma felé fordult. (…) Fanyar iróniával, értéssel, megértéssel veszi kézbe, forgatja, tartja a fény felé napjaink alakjait, tekintet nélkül osztályra, élőhelyre, (társadalmi) súlyra.”

A Ratville e mátrixon belül mozog, világosan megidézve a Bankett, az Örök élet termékek, a Déja Vu, vagy a legutóbbi darab, a Menetfény világát. A játék most négy személyes: a színpadon egy villanásra „tornasorban” is megmutatott négy táncos: mint az orgonasípok. Az egyetlen nő, Gera Anita kaftánszerű, fekete kabátban, vastagtalpú, aranyszínű cipő-szörnyetegben. Alakja egy Otto Dix vásznáról szökött női lidércé (különösen a német expresszionista festő Anita Berber táncosnőről készült remeke ugorhat be róla). A – valamennyi táncosra fölfestett – monokliszerű, szem körüli folttal (mely éles, fekete kontúrt övez) úgy fest, mint egy feltámadt némafilm-alak, kísérteties androgün.

Bora Gábor a legrégibb hős a kvartettben: a három évtizede alakult TranzDanz történetének bő második fele, két utolsó harmada elképzelhetetlen nélküle. Sűrű, indulatból és groteszkből kikevert, izgalmas karaktere gyakran igazi „napjaink hősét” mutat. Tókos Attila néhány előadás során a TranzDanz ikonikus táncosává lett: nemzedékének egyik legkiválóbb magyar táncosa most is megcsillogtatja sokoldalúságát: villanásnyi idő alatt alakul-változik lágy, éteri clownból agresszív ragadozóvá és viszont. A Ratville debütánsa Újvári Milán, aki az első pillanattól kezdve úgy van jelen a darabban, mintha évtizedes munkakapcsolat fűzné az együtteshez. Megannyi hangulatot-érzetet biztos és hiteles módon jelenít meg: feszeng és mélázik, támad és védekezik, fabábszerű tánca, arcjátéka remekül gyarapítja az est során szerzett élményeinket.

Puritánnak, letisztultnak, kietlenül kopárnak hat „előképeivel” összevetve a Ratville: fekete-szürke-fehérbe öltöztetett alakjai egy fekete alapra helyezett, körbeülendő fehér négyzetes síkon játszanak. A monokróm világba csak Gera Anita arany és Újvári Milán ezüst cipője csillog bele. A táncteret mindegyik oldalról négy-négy, magas statívra helyezett, illetve három-három, a földre telepített reflektor keretezi, világítja be. Az állványok miatt kicsit olyan érzésünk támadhat, mintha egy erdő közepi tisztáson, holdfényben táncoló, illékony teremtményeket lesnénk meg a ritkás ágak közül. A táncosok színpadra léptük előtt erős fényű zseblámpával világítanak a nézőtér dobogóinak traverzei közül, fokozva hátborzongató erdei érzetünket.

A hetvenöt perces játék – melyen, anyagából itt-ott kicsípve, úgy tízpercnyi mínusz sokat erősíthetne – megkapó, látomásos keserűséggel tüntet. A ciklus korábbi darabjaihoz képest a mindennapokból vett gesztusbéli, külalaki utalások a Ratville-ban csekélyebb mértékben vannak jelen. A hétköznapok hőbörgő agresszivitásának, üres pózainak helyét nagyrészt valami keserves bábszínház képei népesítik be itt. A rugóra járó bádogjátékok szögletes, monoton mozgása, kezdetleges automaták kattogó nyeklése szívszorítóan emelkedett, lemondó és leverő képet fest elénk. Wondawulf megszokottan eredeti, sokrétű, komoran izgalmas zenéjébe gyakran keveri a szakadó eső sejtelmes dübörgését. Ratville – a képzeletbeli patkányváros lakói egy téren, időn, szabályokon kívüli, zápor mosta árnyékvilágban ismétlik játszmáikat, veszik fel újra és újra bevált, struktúrán-falkán belül elfoglalt helyzetüket hordozó pózaikat, olykor konkrétan is izmaikat feszítve, a semmibe kaffogva. Sápadt, monoklis, sokat grimaszoló arcuk (patkány)koponyát idéz: különös haláltánc ez, melyet az itt-ott fejét villanásnyira felütő, fanyar, groteszk humor csak még baljósabbá tesz.

A füzér korábbi darabjaihoz képest kevésbé található ismerősnek e világ (és hősei köre) a hétköznapjainkból. Annál inkább a (rém)álmainkból, a jövőről szóló, pesszimista fantáziáinkból, képzeletünk baljós dirib-darabjaiból, a valóság és a hallucinációk könnyen összemosódó peremvidékéről. Egy-egy megvillanó tekintet, megránduló végtag, szinte nem is emberi nesz, a fényben pillanatra felvilágló testkontúr, vicsor – megannyi szilánk, mely e komor munkát erősen bevési az emlékezetbe. KGP antropomorf rémjelenései, melyek erős pillanatokban Maguy Marin világhíres MAY B-jének kísérteteit idézik (itt Krasznahorkai László, ott Samuel Beckett világa-művei a „sorvezetők”) nyomasztó bábszínházként ábrázolják a lét sokarcú, árnyékos térfelét. A játék végén egy bűvös örvénylést követő, megkomponált, kedélyeskedő tapsrend pedig biztos kézzel tetőzi be a nyugtalanság élményét.

Reptében címmel mutatta be új, maga táncolta szólóművét Góbi Rita táncos-koreográfus. A hazai kortárs mezőny kiemelkedően sokoldalú, társulásai, eszköztára, stílusa, választott témái tekintetében is bátran kísérletező művésze most embert próbáló helyzetben, egész estés szólóműben mérette meg magát. Bő évtizedes munkássága, alkotói-előadói képességei ismeretében nem fogalmazhatunk egyszerűen úgy, hogy „nagy meglepetést okozva”, ám az élmény mégis előbbi állítás mentén summázható. Az idei Lábán Rudolf-díjra jelölt, a cseh Andrea Miltnerovával közösen készített és előadott, Ellenpontok című duett karakteres, újszerű irány választását mutatta Góbi Rita pályaképében. A hűvös, szikár, indusztriális, futurisztikus tónus, mely a kettőst jellemezte, atmoszférájában a Reptében című szólót is meghatározta.

Reptében. Piti Marcell fotói

Góbi Rita mestermű minőségű új produkciójában biztos kézzel, kiérlelt szerkezetben mutatta meg egyedi, folyamatosan formálódó tudását, táncosi jelenlétének, karakterének leglényegét. A játék feszességéről nekem egyenesen az inka indiánok kötőanyag nélküli építkezésének technológiája jutott az eszembe: a tökéletesen összecsiszolt kőtömbök olyan precízen illeszkednek egymáshoz, hogy közéjük egy kés pengéjét sem lehet betolni. Az ötven perces táncműben egy különös, illékony, kozmikus figura hasonlíthatatlan létét-lényét tanulmányozhatjuk minimalista színházi térben és ugyancsak minimalista, kiváló hangi környezetben (a mű zeneszerzője: Szegő Dávid). A Reptében hőse hol táncoló fogalomnak, megtestesült eszmének, hol a kozmosz szívszorító magányra ítéltetett, tárgylemezre emelt teremtményének tűnik. E női kis herceg azonban tökéletesen egyedül van. Olyannyira, hogy mozdulatait figyelve olykor egészen zavarba jöhetünk, szinte kukkolónak érezhetjük magunkat, aki valami olyat lát, amit nem volna lehetséges vagy szabad.

Góbi Rita színpadának fekete padlóján egy hegyével a nézőtér felé bökő, kettős, fehér V-alakzat, mely csak a szóló legvégén egészül ki egy a szemközti falra vetített átlóval, hogy a határvonal „térbe” kerüljön így, immár három oldalról közre fogva, bezárva a táncosnőt. A vállait szabadon hagyó, szűk, fekete dresszbe öltözött (jelmez: Sinkovics Judit) Góbi haja feszes gombócba fogva feje tetején: szikár, lefegyverző pontossággal mozgó alakjáról, dermedt, nagy összpontosítást eláruló arcáról, kifejező tekintetéről nincs, ami a figyelmet elterelné.

A játék nagyszerűen felépített és egymás mellé rendelt szakaszaiban a sokat tudó test szokatlan és drámai mozgás-asszóiban gyönyörködhetünk. Góbi Rita hasonlíthatatlan lénye-karaktere e szólóban nagyszerűen mutatkozik, többszöröződik meg előttünk: a gyereklányos finomság, a szikár, a villanó androgün él, a szigorú pontosság, a finom líra különös kevercsét látjuk itt remek arányérzékkel komponálva, a talányos és a magától értetődő sűrű szövetében. A táncos szokatlanságában emlékezetes mozdulataival (milyen ritkán meri-tudja az ember őszinte szívvel leírni ezt a szókapcsolatot) talányos karaktert kelt életre, valamiféle egyszerre törékeny és kikezdhetetlen cyber-gólemet, akinek minden egyes porcikája önmagában is mesél – és jut is mindegyikre egy-egy hangsúlyos szakasz. Alakja olykor szinte kilépni látszik az emberi jelleg keretei közül: precízen funkcionáló berendezést, rendkívüli állóképességű, különös érzelmek foszlányait produkálni képes konstrukciót látunk, játékában a mechanika líráját.

Pavla Beranová kiváló fényei olykor kozmikussá tágítják a játék meghitt terét, máskor szinte kagylóhéjként zárják rá azt a magányos alakra. A táncos meztelen hátának izom-hullámzását, porcikái finom mozgását, alakulásait, olykor egészen lélegzetelállító metamorfózisát finom és végtelenül intim súrlófények láttatják a határtalan sötétben derengve. Máskor a kivilágló háttér előtt fekete sziluettként látjuk őt, aki kifinomult mozdulataival szinte felolvad a fényben: tagjai elmosódnak, elsorvadnak, emberi alakja pillanatok alatt meghökkentő átváltozásokon megy keresztül. E kivételes szépségű kontúrjáték része az is, ahogyan a test közrezárta, kirajzolta negatív formák válnak hangsúlyossá (nevezetes, ide illő példa Csontváry Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban című képe fehér ruhás táncosainak gyönyörű füzére: összekapaszkodó alakjuk közt Mária-figurák képei vehetők ki).

Góbi Rita nagyerejű szólóművében finom asszociációkkal él: így nem nehéz felfedezni alkotásában A hattyú halála futurisztikus hangvételű megidézését, afféle science-fiction remake-ét: a lágy és lírai hangvilág helyett Szegő Dávid éles és pendülő, repetitív robotikai zörejzenéjére. A búcsúzásként még felemelkedő kar – a halódó hattyú feje – mint utolsó rádiójel, elhaló űrbéli jeladás látható.

Mi? TranzDanz: Ratville
Hol? MOM Kulturális Központ
Kik? Koreográfus, látványtervező: Kovács Gerzson Péter. Zene: Wondawulf. Táncosok: Bora Gábor, Gera Anita, Tókos Attila, Újvári Milán.

Mi? Góbi Rita Társulat: Reptében
Hol? Bethlen Téri Színház
Kik? Tánc és koreográfia: Góbi Rita. Zene: Szegő Dávid. Fény: Pavla Beranová. Jelmez: Sinkovics Judit.

Facebook Comments