A hetvenöt jelentkezőből megvalósításra, illetve továbbjátszásra kiválasztott pályaművek elsöprő többsége ugyanis a zaklatás, a hatalommal való visszaélés, a lelki és fizikai erőszak, a másik önérdekből történő lealacsonyításának jelenségét dolgozta fel. Mintha a felhozatal erőteljesen azt jelezte volna, hogy mindez milyen intenzíven hatja át és alakítja a célközönség – esetünkben a középiskolás korosztály – életét.

Miért pont most pattant ki a Weinstein-botrány? Miért vártak eddig az áldozatok, hogy névvel vagy anélkül, de nyilvánosság elé vigyék megaláztatásuk történeteit? Lehet-e aktualitása egy olyan témának, amely – köztudottan – mindig is átszőtte a családok, az iskolák és a munkahelyek világát? Mindezekre a kérdésekre nem kereste, nem is kereshette a választ a 2017 tavaszán meghirdetett Tantermi Színházi Projekt pályázat, sőt a tizennyolc díjazott produkciót felvonultató szeptember végi Szemle sem, hiszen a hollywoodi ügy, az internetes szolidaritási hullám és a hazai színházi establishmentet is megrázó történetek nyilvánosságra hozása előtt került rá sor. Mégis, amikor visszatekintek a Polgár Krisztina Emlékalap, az NKA és a Budapesti Önkormányzat által támogatott és a FÜGE szervezésében megvalósult féléves folyamatra, mindennek fényében kevésbé tűnnek meglepőnek a körülöttünk zajló társadalmi jelenségek.

A hetvenöt jelentkezőből megvalósításra, illetve továbbjátszásra kiválasztott pályaművek elsöprő többsége ugyanis a zaklatás, a hatalommal való visszaélés, a lelki és fizikai erőszak, a másik önérdekből történő lealacsonyításának jelenségét dolgozta fel. Mintha a felhozatal erőteljesen azt jelezte volna, hogy mindez milyen intenzíven hatja át és alakítja a célközönség – esetünkben a középiskolás korosztály – életét. Hogy a hierarchikus viszonyok manipulatív használata a mai fiatalok számára úton-útfélen csapdahelyzeteket teremt, amelyekből nemigen lehet elmenekülni: ha valakiben nincsen meg a lázadáshoz szükséges határozottság, akkor számára csak az áldozati lét vagy az (ön)pusztítás marad. Hiszen, ha nem figyelünk egymásra, nem tartunk fenn valódi párbeszédet, és nincsenek eszközeink sem a problémák kezelésére, lehetetlen segítséget kérni (vagy nyújtani) annak, aki kirekesztett vagy elmagányosodott állapotban van.

Vajon milyen megoldást nyújthat ebben a helyzetben a színház? – hangzott el gyakran a folyosói beszélgetésekben, az előadásokat követő rögtönzött vitákon a magát társadalmilag hasznosnak tartó produkciók etikai felelősségét firtató kérdés. Elvárható-e egyáltalán, hogy a színház túllépjen az érzékenyítésen – vagyis a drámai helyzet plasztikus – és az iskolai körülményekből fakadóan közvetlen – ábrázolásán? Véleményem szerint feltétlen, mivel a tantermi színház épp ebből a szempontból különbözik markánsan bármely más színházi élménytől. Megfordul ugyanis a hagyományos házigazda-látogató viszony. A színházba (még ha csoportosan, szervezetten is) saját akaratából megy a fiatal, s az előadás végeztével fizikailag is maga mögött hagyja a fikció létrehozására specializálódott teret, így az ott szerzett élményt kedve szerint teheti zárójelbe vagy viheti tovább. A saját osztálytermében megjelenő előadás viszont az ő hétköznapi tanulási közegében történik meg és hagy nyomot, ezáltal a pedagógia tapasztalás folyamatába íródik bele, s ettől ideális esetben sem a művész, sem a tanár, sem a diák nem tekinthet el. Vagyis ezt a sajátos szituációt pusztán a „könnyen forgalmazható ifjúsági előadások” másodlagos felvevő piacának tekinteni ma már szerintem elégtelen, még akkor is, ha a hazai tantermi kezdeményezés eredeti – 2011-ben megfogalmazott – célkitűzése, miszerint minél több nívós produkció jusson el hátrányos helyzetű iskolákba, továbbra is érvényes.

Mert különben rengeteget fejlődött, alakult a terület azóta, hogy 2007-ben a Krétakörben úgy határoztunk, hogy Schilling Árpád háromszereplős Hamlet-feldolgozását középiskolákban fogjuk játszani (a szerző ekkoriban a Krétakör ügyvezető igazgatója volt – a szerk.), s köré a feldolgozást, megértést elősegítő eszközöket fejlesztünk. A feszes dramaturgiai váz, az eszköztelen játékstílus, az üres tér belakásának módszertana már korábban kialakult az alkotói műhelyben, s a rendező új közönség iránti heves vágyakozása révén talált természetes közegére a tantermekben. A szívélyes fogadtatást a klasszikus cím és az előadók minősége iránti bizalmon túl elősegítette, hogy Schilling a felnőtté válás drámáját állította olvasatának fókuszába, és kifejezetten apellált az akkoriban az újdonság izgalmát hordozó internetes böngészés átklikkelős gondolatszövésére – a 15-20 évesek pedig mindkettőre valóban könnyen és érzékenyen rezonáltak. Az együttgondolkodás kiterjesztése érdekében feldolgozó beszélgetést ajánlottunk (ezeket először a rendező vezette, majd fokozatosan a színészek is beletanultak az érzékeny moderálásba), a mű és a krétakörös feldolgozás inspirációinak gazdag forrásvidékét feltérképező honlapot építettünk, pályázatot hirdettünk diákoknak és tanároknak, recenzióikat nyomtatásban is megjelentettük. Mai tudásunk alapján persze rafináltabb megoldásokkal is élhettünk volna, de első kísérletként, s mindvégig a felfedezés őszinte izgalmától hajtva, ezek az eszközök is jól szolgálták a kölcsönös megismerés és tanulás céljait.

A hamlet.ws hatására életre hívott első Szemlére közel 200 pályázó küldte be tervezetét (a szerző akkor Nánay István és Vekerdy Tamás társaságában volt a zsűri tagja – a szerk.), ami egyszerre mutatta a terület iránti felfokozott érdeklődést és a megközelítésmódok már-már összeegyeztethetetlen változatosságát. A válogatáskor kifejezetten a színházi produktum minősége volt meghatározó, s a társulatok részéről elegendő volt a pedagógiai szándék felmutatása, annak módszertanát és minőségét a zsűri kevésbé volt képes megítélni. Ez keltett némi felzúdulást a színházi nevelési terület – akkor szándékosan mellőzött – professzionális képviselői részéről, így a második kiadásra mind a zsűri összetételében, mind a Szemle programjában kiegyenlítődött a színházi és a drámás képviselet, szinte kizárólag független társulatok kaptak lehetőséget a bemutatkozásra, akiknek ez a mozgásterük bővítését és szakmai munkájuk elismerését is jelentette. Ezt követően kimaradt egy év, s mire a következő seregszemle – immár a Jurányi Házban – megrendezésre került, megtörtént az utóbbi évtized legjelentősebb hazai színházi fejleménye, a színházi nevelési programok elterjedése, feltérképezése és fogalmi rendszerbe helyezése. A nagyszabású munkát az NKA megbízásából az InSite Drama végezte el, s a Cziboly-Bethlenfalvy szerzőpáros munkája – azon túl, hogy inspirálóan széles pillanatfelvételt készített az akkori kínálatról – a mai napig elemzési és kategorizálási kritériumok sokaságát kínálja megfontolásra. Ettől a folyamattól nem függetlenül a 2014-es Szemle kiírásában hangsúlyosabb szerepet kapott az az igény, hogy a színházi és a feldolgozó részek komplex pedagógiai szándéktól vezérelt és szakember által megvalósított módon épüljenek egymásra, aminek a következtében az úgynevezett TIE előadások kerültek előtérbe. Idén pedig ismét a színházi minőség volt a bírálat elsődleges szempontja, amit természetesen kiegészített a megfelelő feldolgozási formák alkalmazása.

A fentiek alapján úgy is érezhetnénk, hogy hat év alatt körbeértünk, nem történt valódi elmozdulás, ám aki látta az idei programot, tanúsíthatja: ez ebben a formában egyáltalán nem igaz. Azt már a korábban hivatkozott kutatás is megerősítette, hogy az előadás és a színészi játék minősége a színházi nevelési program legerősebb hatáseleme. Emiatt örvendetes, hogy idén is újabb fontos csapatokat, tehetséges alkotókat vonzott a bemutatkozás lehetősége a K2-től a Dollárpapán át Horváth Kristófig és Varsányi Péterig. Éles szituációk, feszes dramaturgia és hiteles színészi játék jellemezte a legjobban sikerült produkciókat, s ilyenek szép számmal akadtak a már futó, korábban továbbjátszási támogatást nyert projektek között is. (Igazolja a Szemle presztízsét, hogy bár nem volt számukra előírva, ez utóbbiak is be akartak mutatkozni, így a három nap alatt műsorra tűzött 16 előadás valódi keresztmetszetét nyújtotta a tantermi kínálatnak.) Feltűnő volt az a természetesség, amivel a műfajban kezdő és már tapasztaltabb színész-drámatanárok is váltogatták szerepeiket, ahogy a jelenetből vagy azokból kiváltva megszólították, bevonták a résztvevőket. Akár adottság, akár sokéves munkával szerzett rutin eredménye: a fellépők többsége könnyedén és hatékonyan vonta be a történetbe a közönséget (általában szervezett, korosztályos diákcsoportokkal játszottak), és nyitotta meg feléjük a szituációkat, amikor a történet a feldolgozási pontokhoz ért.

A külső szemlélőnek azonban gyakran támadt hiányérzete ezeken a pontokon, annak ellenére, hogy a csapatok a legkülönfélébb stratégiákat és eszközöket alkalmazták. Voltak, akik a jelenetsorba ékeltek interaktív, a fiataloknak megnyilvánulási lehetőséget nyújtó szakaszokat, mások pedig a színházi rész után invitálták a közönségüket közös gondolkozásra. Mindkét esetben tapasztalható volt a performatív részben felhalmozott lendület elvesztése, ami több okra is visszavezethető, s véleményem szerint valamennyi az alkotók felelősségi körébe tartozik. A résztvevő diákok ugyanis – legalább is azok, akiket a Jurányiba hoztak a szervezők és minden bizonnyal a színházi nevelés felé elkötelezett tanáraik – maximális figyelemmel követték az előadásokat, jelenlétük, reakcióik intenzitása pontosan visszajelezte a bevonási szándék erejét. Megszólalásaikból, szerepbe lépéseikből kiviláglott, hogy „vágják a témát”, van véleményük, amit könnyen meg is osztanak, artikulálnak. Feltéve, hogy valódi érdeklődést, bizalmat érzékelnek, s azt tapasztalják, hogy közreműködésüknek valódi tétje van, s nem csupán kellékei (jobb esetben alanyai) a társulatok által kitalált nevelési folyamatnak.

A sikeres interakciót tapasztalatom szerint három tényező gátolja. Az egyik a megszólítás körülményessége, túlzott óvatoskodása (ami ráadásul éles kontrasztban áll a színházi jelenetek sokszor éles, direkt fogalmazásával). Az előadás előtti magyarázó körítés vagy a nyitásokban használt, feltételes módban fogalmazó kérdés, feladatmeghatározás egyaránt gyengíti a résztvevők felfedező attitűdjét, amely a helyzet megértésére, fokozatos kibontására és saját érdemi pozíciójuk aktív kialakítására irányul. A másik az alapszintű drámás konvenciók rutinszerű alkalmazása. A kiscsoportos gyűjtés, a forrószék, az állókép-alkotás, a gondolat-kihangosítás mind kézenfekvő eszköz az ismeretlen osztály gyors és kockázatmentes megmozdításához. Ami az előnyük, az a hátrányuk is: ritkán eredményeznek valódi izgalmat, s egy tapasztaltabb csoport esetében könnyen leválnak a témáról, öncélúvá, önmagában megoldható feladattá válnak. Érzésem szerint a színházi anyagba, szituációba dramaturgiailag beágyazott, a tanulási célhoz szorosabban illeszkedő, invenciózusabb drámás formák kitalálása és bevezetése erősítheti a bevonódást és segíthet összecsiszolni a most még élesen elváló részeket. S végül nem tekinthetünk el a témaválasztás következményeitől. A tabuk feszegetésével ezek a produkciók jó szolgálatot tehetnek azoknak az iskoláknak, tanároknak, akik ugyan szeretnének beszélni a diákjaikkal ezekről a témákról, de nem tudják, miként kezdjenek hozzá. A problémák felvillantása, az érzékenységek megkapargatása kellően kompetens utánkövetés nélkül akár kontraproduktív is lehet, s minél súlyosabb a téma, annál nagyobb az előadók felelőssége. Feltételezhetően minden közösségben van olyan fiatal, akit akár közvetlenül vagy áttételes tapasztalat révén érint az előadás fókuszában álló jelenség, amiről nemcsak a társak előtt beszélni, de még nyilvánosságban hallgatni is fájdalmas lehet. Az alkotók morális felkészültségét minősíti, hogy mennyire tudják saját kompetenciakörükön belül tartani a szituációt, milyen kihívások elé állítják a fiatalokat, s miként kezelik reakcióikat.

Az idei tantermi színházi projekt felszínre hozta társadalmi traumáink jelentős részét, rávilágított az erőszak egyre gátlástalanabb alkalmazásának módozataira, s hozott néhány egészen plasztikus példát arra, hogy miként érinti mindez a gimnazista korosztályt. Legsikerültebb pillanataiban példát mutatott a mély, valódi empátiából; színháziak és fiatalok közösséget alkottak súlyos problémáik felvetésében. Innen vezethet út a megoldások felé, amihez mindkét félnek további szakmai és módszertani támogatásra lesz szüksége.

Facebook Comments