Az Öröm és boldogság című előadás olyan témát választ, amely nem számít komfortosnak a marosvásárhelyi színháznéző számára. A város alternatív szcénáján nemrég megjelenő 3G Színház diskurzusteremtőnek számít ezzel a választással, ugyanis az LMBTQ társadalom eddig ismeretlen képviselőit, erdélyi meleg férfiak és nők láthatatlan világát lépteti színre.

A színház alapítói, Ándi Gherghe színész-rendező, Benedek Botond színész és Székely Csaba drámaíró kőszínházi környezetben jártas alkotók. Ennek ellenére hozták létre saját színházukat, ami arra enged következtetni, hogy nem találták meg hangjukat ebben a közegben. Független vagy alternatív színházaink alkotóit ne úgy képzeljük azonban, hogy tökéletesen leválnak a kőszínházi struktúráról. Marosvásárhely esetében ugyanis ezt a két közeget sokkal inkább átjárható zónáknak, mintsem két különálló terepnek lehet tekinteni. Függetlenként – azért mégis úgy tűnik – merészebb dolgokról tudnak beszélni.

Fotók: Bristena

A független színházak szám szerint többségben vannak a városban, működésük viszont annyira rapszodikus, hogy nem igazán tekinthetünk rájuk elnyomókként. Ezek a színházak pedig nemcsak a játszóhelyeiken – a Mészárosok Bástyája a 74-es színház bázisa, de a Yorickot is befogadta már – osztoznak a 3G Színházzal, hanem feltételezem, hogy közönségeiken is. Számomra egyelőre nem pontosan körvonalazható, hogy ki is a közönsége az új színháznak, de azt látom, hogy az Öröm és boldogságra korosztálytól függetlenül voltak kíváncsiak az első játszási alkalmakon.

A rendező-színész-drámaíró alapállás kézenfekvőnek tűnik, az első, a házasság témáját körüljáró előadásukat meghívott rendezővel, Leta Popescuval és Alexa Băcanu szövegéből hozták létre Neverland címmel. Saját társulattal nem rendelkező színház lévén meghívott művészekkel dolgoznak. Az Öröm és boldogság színészei több frontról érkeznek, Szász Réka például a Râmnicu Vâlcea-i Anton Pann Színházban játszik, Orbán Levente egészen széles körben mozog, ugyanis a sepsiszentgyörgyi M Studio mozgásszínházi produkcióin kívül a kézdivásárhelyi Városi Színházban is játszik, de az idén bemutatott Kojot című akció-drámában is láthattuk. Badics Petra és Kovács Károly a vásárhelyi közönség számára ismerős szabadúszó színészek. A társaságot tovább színezi Fodor Piroska, a Tompa Miklós Társulat színésze és Nagy István, akit a GrupenHecc kabaréműsoraiból, a Gaga Rádióból ismerhetnek legtöbben. Ez a sokszínűség pedig remek lehetőség arra, hogy a más közegben ismert színészek más-más közegben mozgó közönséget vonzzanak be. Idei előadásaikat a Nemzeti Kulturális Alap (AFCN) és a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal által támogatott Szociális terápia kortárs színházon keresztül című projekt keretében hozták létre.

A helyi román-magyar viszony, illetve a nyelvi-etnikai kisebbség-többség, nacionalizmus témái átjárást teremtenek Ándi Gherghe és Székely Csaba munkái között, ennek az évek során alakuló közös érdeklődési területnek lenyomataként is olvasható a 3G-társulás. Itt fontosnak tartom kiemelni, hogy míg az etnikai szembenállások, a kisebbség-többség témája népszerű lett az elmúlt években Marosvásárhelyen – erős lenne lerágott csontnak neveznem, de – jelentős számú alkotót megmozgatott már a téma. Először a Gianina Cărbunariu rendezte 20/20-ban, majd 2014-ben Alina Nelega és Kincses Réka Double Bindjában, egy évvel később pedig Ándi Gherghe−Székely Csaba MaRó című előadásában, illetve Gherghe Erdélyi Mese rendezésében is hangot kaptak a magyar−román problémák. Azonban míg az etnikai problémákat számos előadás tematizálta, addig más kisebbségek, nemi, szexuális, faji, vallási csoportok, hátrányos helyzetűek, szellemi vagy testi fogyatékossággal élők – és még hosszú a sor  – reprezentálatlanul maradtak. Túlnyomó részt azzal a jelenséggel találkozunk, hogy ők nem képezik a hétköznapi, normatív gondolkodásunk részét, tehát a színházban is úgy teszünk, mintha nem léteznének, hiszen hétköznapjainkban is csupán a gyűlöletbeszédben van helyük.

Az előtér tágas, de otthonos, családias hangulatát magunkkal visszük a padlásnyi játéktérbe is. Maximum hatvanan foglalunk helyet a színes-sötétre világított térben, ahol a színészek alakjai körvonalazódnak előttünk, a sarokból pedig Kovács Károly zenéje szól, mialatt szemünket a fényhez-sötéthez szoktatva, ide-oda forgatjuk tekintetünket. Hamarosan a narrátornő (Fodor Piroska) édeskés, ultrakedves hangon felkonferálja a ma esti műsort, ami – a Nat Geo Channelen futó ismeretterjesztő filmekhez hasonló stílusban – arról fog szólni, hogyan élnek Erdélyben a homoszexuálisok, vagyis a „ferdélyiek.”

Már a kezdettől szorul feszültség ebbe a hangnembe, úgy érzem, nem lehet nem vitatkozni vele. A narrációs keret ugyanis szándékosan a többségi perspektívából szól, sőt  a homofób színezetű, a melegekről szóló sztereotíp gondolkodás sarkított, túlzó formájához esik közel. Hogy is lehetne ezzel azonosulni? A következő pillanatokban már Ádám (Benedek Botond) áll előttünk, hozzánk fordul és elmeséli saját, középiskolai tanárként megélt történetét. Monológjába jogosan vegyül oktatáskritika, ugyanis a következőkben éppen azt látjuk majd, ahogyan elveszíti állását, mert Paul Verlaine és Arthur Rimbaud barátságáról szóló filmet nézett meg a diákjaival, és ők bármennyire legyenek is a modern költészet atyjai, akkor is „buzik!” A történet abszurdnak tűnik, végignevetgéljük az igazgatónő (Fodor Piroska) kitartó buzizását, néhány nap múlva olvasom csak, hogy a történet valós, csupán annyiban különbözik, hogy a tordai románirodalom-tanárnő „megúszta” egy írásbeli megrovással.

A történetmondás folyamán a szereplők időről időre kifordulnak felénk, hogy saját identitásukra reflektáljanak: Dénes (Kovács Károly), akit apja gyerekkorában minden emberibb, gyöngébb pillanatában lebuzizott, Tekla (Szász Réka), aki az oviban még nem jött ki a lányokkal és Judit (Badics Petra), akit hívő édesanyja karrierje ellenére is csak a pokol tüzében látja megégni. A jól kitalált karakterek által tehát megjelenik szinte minden emberi alapérzés, szerelem, csalódottság, féltékenység, boldogtalanság, majd ezeknek mind helye lesz Ádám történetében is. Pár szimpatikus és jó humorú karakter, velük azért mennyivel könnyebb azonosulni.

Miközben a városi figurák elénk állnak saját történeteikkel, Bélából (Orbán Levente) keveset látunk. A falusi kocsmáros az a figura, aki a véget nem érő pohártörölgetés közben nem tud kiállni elénk és beszélni magáról. A környezetében, mint ahogy megtudjuk, „az emberek beszélnek” bár, de olyan álkimondások mögé zárkóznak elmaszatolt kifejezéseikkel, mint a „na”, „meglegyint” , „léhaság”, „meggyámbászott”, „nem tiszta dolgok”. Az előadás nyelvi szinten is körvonalazza a kimondatlanság problémáját.

Sokat bíz tehát a szövegre, amit a színészek is láthatóan biztonságos alapnak éreznek, szívesen támaszkodnak rá. A direkten közönséghez forduló jeleneteknél azt veszem észre, hogy a legtöbben élvezettel veszik ezt a kihívást. Kovács Károly a legvagányabb ebből a szempontból, lazán, némi pimaszsággal tolja a közönség képébe a poénjait. Benedek Botond Ádámja nem tipikus tanári figura, van benne valami fiús bátortalanság, amivel megnyer minket magának, mégis, amikor úgy beszél hozzánk, mintha szülők lennénk, úgy érzem, nem különbözik ez a hangnem attól, amikor egy gyereknek próbálunk megmagyarázni valamit.

Badics Petra karakterét a szigorú, komolyabb tónusokban látjuk leginkább otthonosan mozogni, talán amiatt, hogy ő sarkosabb témát érint saját anyja kapcsán. Szász Réka sokkal félénkebben lép felénk, nem tudom, szándékos-e ez a visszafogottság, vagy bátortalansága csak a szövegében elhangzó „nekünk viszont van mitől félni” mondatra rezonál. Fodor Piroska (Narrátor, ápoló, Béla felesége) és Nagy István (Elek, a rendőr és Dénes édesapja) váltogatják karaktereiket, de mindegyik között van hasonlóság, mivel nekik jutottak a leginkább negatív karakterek, erőszakos, rosszindulatú, de nem túl komplex figurák, melyeket valahogy el kell mégis tartaniuk maguktól.

Talán a rendező és drámaíró összecsiszoltsága van amögött, hogy Ándi Gherghe nem akar „túltenni” a szövegen, ismeri a szövegben rejlő potenciált, nem próbálja learatni bravúrós rendezői eszközökkel a babérokat, hanem nagyon érzékenyen hagyja működni, előtérbe helyezkedni azt. Finoman adagolja a szöveghez a nem túl sok, jelzésszerű információt, kelléket: a mikrofonhasználatot, a néhány széket, a játékteret átszelő-leválasztó kigurított szőnyeget, a kocsmarészt jelző magnót, a Freddy Mercury-posztert, illetve a faluból érkezőket hirdető katolikus naptárt. Nem ad hozzá sokat, sőt néhány ponton, úgy érzem, vissza is fogja a rendezés a szöveg vehemenciáját, azzal, hogy jó megoldásokat talál a történetben rejlő agresszió, erőszak és testiség színpadi ábrázolásának pillanataira. Fényekbe, hangokba, mozgásba stilizálja őket, Ádám és Dénes függőleges franciágy-jelenetét például egy kettejük között zajló hang-mozgás etűd előzi meg. A szimbolikus értelmű apró mozgásos-hangszeres megoldások hatásosak, történetbe ágyazottak, ezek segítségével láthatjuk például Ádámot, ahogy saját szívverését a dobján szólaltatja meg egyes szituációkban. Ez a játéknyelv időről időre felbukkan, ahogy valamilyen hangszer megjelenik egy-egy színésznél, hogy végül egy ének-beszédre váltó, Pintér Bélát idéző jelenetben együtt szólaltathassák meg azokat.

A heterogén játéknyelven beszélő előadás felvillantja a többségi, elnyomó perspektívában rejlő problémákat, megmutat nekünk olyan életeket, melyek eddig ugyanolyan kussban ültek a sötétben, ahogy a jól nevelt néző szokott a színházban. Ebben az előadásban végül is senki nem ül a biztonságos sötétségben, a közönség se, ugyanis bármelyik pillanatban elhangozhat a kérés: „Tegye fel a kezét, aki meleg! Most az, aki az előbb hazudott!” És ez az előadás olyan, hogy félelem nélkül emelkednek magasba a kezek.

Hol? 3G Színház, Marosvásárhely, Mészárosok bástyája
Mi? Székely Csaba: Öröm és boldogság
Kik? Szereplők: Badics Petra, Benedek Botond, Fodor Piroska, Kovács Károly, Nagy István, Orbán Levente. Szász Réka. Rendező: Ándi Gherghe