A Turay Ida Színházról bizonyára nem elsősorban szorosan vett színházkritikai szempontból érdemes értekezni. Szigorúan vett esztétikai teljesítményénél alighanem fontosabb az a társadalmi szerep, amelyet a maga közegében betölt. A Turay Ida Színház a Kálvária téren, a főváros VIII. kerületében van, annak is a külső részén. Kérdés, van-e ennek jelentősége.

Tapasztalatom és meggyőződésem szerint van. A főváros közönsége korántsem egységes. Még a Vígszínház nézői köre sem azonos, mondjuk, a Katonáéval, a Radnótiéval vagy az Örkényével, de bizonyára még ez utóbbiak nézői köre sem teljesen egyezik, holott mindhármat művészszínházként tarjuk számon. Fontosnak, profilt, ars poeticát, műsorpolitikát meghatározónak gondolom tehát, hogy egy színház kiket kíván vagy kénytelen megszólítani. Éppúgy, mint a József Attila, a Karinthy, a Gózon Gyula vagy a Holdvilág Kamaraszínház esetében. A Turay Ida Színház nemcsak a nyolcadik kerületben van, hanem be is ágyazódik oda. Tájoló, vidéket is járó színházként pedig a belvárositól nemcsak földrajzilag, de ízlésben, kultúrában is még messzebb eső közönségréteget kell szolgálnia és kiszolgálnia, nevelnie is, meg szórakoztatnia is.

Mikó István és Bencze Ilona a Hazudni tudni kell! című előadásban. Fotó: Turay Ida Színház

A VIII. kerületről („nyócker”) leginkább Fejes Endre, Moldova György, esetleg Mándy Iván írásaiból lehet fogalma annak, aki nem él ott. Holott naponta járunk arra, ha másképp nem, a négyes-hatoson, bekukkantunk a Harminckettesek terére, látjuk a Horváth Mihály téri templomot, talán azt is tudjuk, hogy a Tavaszmező utca elején, a Kandó Főiskola épületén Kacsóh Pongrác emléktáblája látható, aki egykor ebben az épületben tanított. A Wikipedia arról is tudósít, hogy a Turay Ida „magánszínház alapítása Darvasi Ilona jelmeztervezőhöz fűződik. A társulat vándorszínházként alakult meg 2000. november 11-én, ekkor tartották ugyanis az első bemutatójukat, a Lili bárónő című operettet Salgótarjánban. Ekkortól kezdve előadásaikat más teátrumok fogadták be. Fővárosi és vidéki színházakban, művelődési házakban játszottak, koncepciójuk szerint – többek között Huszti Péterrel, Benkő Péterrel, Piros Ildikóval, az igazgató asszony férjével, Nemcsák Károllyal és a színház vezetésében is szerepet kapó Mikó Istvánnal – vígjátékokat, operetteket, a közönség körében népszerű színdarabokat adnak elő, de gyakran színpadra állítanak olyan régi filmeket is, amelyekben a névadó, Turay Ida játszott. Az előadások rendezői Mikó István, Csiszár Imre, Cseke Péter, Bozsó József, Bencze Ilona, Böhm György és Kerényi Imre. 2007-ben ügyvezetését Darvasi Cecília, az alapítóigazgató lánya vette át. Célcsoportjuk az idősebb korosztály mellett később a gyermekek lettek, ezért 2008-ban Nyírő Bea színész-rendező művészeti vezetővel a cégen belül megalapították a társulattal teljes szimbiózisban működő Magyar Nemzeti Gyermek és Ifjúsági Színházat. Ugyanebben az évben november 24-én a Turay Ida Színház egyike volt a 15 intézménynek, amely a Debreceni Csokonai Színházban Vidnyánszky Attila vezetésével megalapította a Magyar Teátrumi Társaságot. 2012-ig a Szemiramisz Színházi, Kulturális és Sportrendezvény Szervező Non-Profit Közhasznú Kft. üzemeltette a társulatot. Onnantól a jogutód Turay Ida Színház Közhasznú Nonprofit Kft. A független társulatnak 2012-ben már 157 ezer fizető nézője volt, amivel 120 milliós, 2013-ban pedig már 200 millió körüli bevételt értek el az Előadó-művészeti Iroda adatai szerint. 2012-ben továbbá megkapták az I. kategóriás besorolást, amivel már állami támogatás is járt.”

Leszámítva, hogy az alapító előadás a színház honlapja szerint Pápán volt, a többit bizonyára elhihetjük.

Az épület történetén természetesen nyomot hagyott a magyar, a fővárosi történelem valamennyi szakasza, fordulata. 1913-ban, majd később 1933–1949 között Józsefvárosi Színpadnak nevezték, a közbeeső időben mozi volt, majd az államosítás után 1949–1950-ben Bányász Színház, 1954-től 1959-ig Budapesti Varieté néven működött. 1963–1978 között a falujáró Állami Déryné Színház központja volt, 1978-ban pedig a várszínházi központú Népszínház Kamaraszínháza lett. Miután ez 1991-ben megszűnt, a Budapesti Kamaraszínház székhelye működött itt 1998-ig. Ezután különféle próbálkozások történtek a terem hasznosítására, amely 2001 és 2008 között Városi Színház névre hallgatott, 2009 és 2013-között pedig Ruttkai Éva nevét viselte, de Nagy Miklós vezetésével lényegében szórakoztatóipari programot valósított meg.

„2014-ben az akkor már évek óta üresen álló Józsefvárosi Színház épületének belső tereit és a színpadot a Turay Ida társulat vezetése az önkormányzattal együttműködve felújította, így kezdte meg működését az év augusztusában. […] a színtársulat előadásai azonban továbbra is eljutnak az ország szinte minden tájára és rendszeresen játszanak Csepelen, Törökbálinton, Óbudán és Ferencvárosban.” Ezt is a Wikipédián olvashatjuk.

A névválasztás önismeretről, őszinteségről, egy program tudatos vállalásáról tanúskodik. Nem hivalkodik nemzeti klasszikussal, mint a lényegében ugyanilyen műsort megvalósító Madách, és nem is bújik semlegesen semmitmondó elnevezés mögé, mint a csak valamivel igényesebb Centrál, vagy a műsora nagy részében valamivel sem igényesebb Játékszín. Még a Déryné nevet sem tartották meg, holott ma is rendszeresen tájolnak, mint az épületben hajdani elődjük. Turay Ida neve pedig aligha lehet másnak a jelképe, mint a könnyed és ártalmatlan, bájos és kellemes mulattatásnak. Ám ezt a programot, amilyen világos, olyan körülményes nevén nevezni. Legszívesebben kültelki népszínháznak mondanám, csak hát jól tudom, mennyi félreérthető pontatlanság van ebben a kifejezésben. A terület valóban kültelek volt, amikor a Pál utcában üres grundért verekedtek az odavalósi fiúk. Csakhogy azóta ezek a határok elmosódtak, kitolódtak, a valódi külváros sokkal messzebb kezdődik. De gondolom, belvárosnak sem mondanánk ezt a környéket. A Népszínházat meg, amelyet 1964-ben mint ideiglenes Nemzeti Színházat bontottak el a Blaha Lujza téren, 1875-ben az akkor szörnyen kelendő műfaj, a népszínmű játszására hozták létre. Azt meg semmiképpen sem szeretném sugallani, hogy korunk népszínművei azok, amit a Turay Idában játszanak, bár ebben is lehetne némi igazság. Arról meg már nem is beszélve, hogy egyáltalán a nép milyen képlékeny, sokféleképpen értelmezhető és kijátszható fogalom.

A programnál talán csak a stílust nehezebb találóan és tömören leírni. Realisztikusnak vagy naturalisztikusnak nevezni hatalmas felszínesség volna. A látszat ugyanis ezúttal is csal. Ahogyan a polgári nappali, a hajófedélzet vagy a parasztporta egyaránt kulissza, festett papír vagy vászon, éppúgy a történetek is, amelyeket előadnak, csak messziről hasonlítanak a való életre, és csak nagyon távolról emlékeztetnek igazi problémákra. A mesék természetesen az élet nagy, alapvető kérdéseiről szólnak. Csaknem mindig szerelemről, házasságról. Halálról nemigen. A mesék, akár angol vagy francia importból, akár – ritkábban – hazai forrásból származnak, a párkapcsolatok bonyodalmait taglalják. A legtriviálisabbakat persze, de mindig kicsit áthangolva, és sokszor valamilyen ismerős, régi sikerre vonatkoztatva. A Francia szobalány például akár ennek a műfajnak az állatorvosi lova is lehetne, ha valamiféle betegségről lenne szó. Jacques Deval darabjáról azt mondja a szinopszis: „Elegáns amerikai család, jólét, előkelő társaság, ahol minden rendben van. Látszólag. Mert az üzleti élet kiszámíthatatlan és kegyetlen. Egyszer fent, másszor lent. De ha már lent vagy, nehéz újra visszakerülni. Hacsak nem segít valaki! Egy kedves, bűbájos, cserfes francia szobalány, aki talán nem is az, aminek látszik, viszont nagyon szerethető! Aki minden szavával, mozdulatával mosolyt csal az arcunkra, nevetést, jókedvet, reményt hoz az életünkbe, s önfeledt szórakozást ígér. Filmen eredetileg a Tolnay Klári játszotta szerepet színpadon Xantus Barbara vitte sikerre. A darab különlegessége, hogy a művésznő nálunk most az édesanyát alakítja.” Azt ugyan nem tudom, mi abban a különleges, hogy egy színésznő az idő múltával anyaszerepekere tér át, az viszont vitathatatlan, hogy Bódi Barbara kedves és bájos, valóban minden szavával, mozdulatával mosolyt csal az arcunkra. Ugyanez áll a hasonló alkatú Rárósi Anitára is, aki itt mellékszereplő, a Maga lesz a férjem című előadásban (Nóti Károly Vacsora Budán című darabját átdolgozta Nemlaha György, az előadást Szirtes Gábor rendezte) viszont ő adja a női főszerepet, és Bódi Barbara a konkurens másik lány. Itt a kínos helyzetbe kevert álférj természetesen a társulat bonvivánja, Sövegjártó Áron. Ő alighanem azért nem játszik a körúton belül, mert túlságosan jó oda. Komikus párja az ugrifüles Kurkó J. Kristóf (olykor csak Kurkó József a színlapon). Kettejük között zajlik a hirtelen házasodó Victoria (Bódi Barbara) története William Somerset Maugham Imádok férjhez menni! című háború utáni bohóságában, ahol az elesettnek gondolt férjet pótolja elhamarkodott fürgeséggel a fölöttébb praktikusan gondolkodó, és magát özvegynek gondoló fiatalasszony. A darabot Nádas Gábor és Szenes Iván dalaival dúsítva, zenés vígjátékként adják.

És zenés vígjáték a Hazudni tudni kell! is. Ennek igazi különlegessége van: Georges Berr és Louis Verneuil szövegét ugyanis Fényes Szabolcs dalaival egészítették ki, mégpedig a szórólap szerint a zeneszerző halálának harmincadik évfordulója alkalmából. A megemlékezésnek bizonyára eredeti, és kétségkívül helyhez és darabhoz illő módja. A lényegi bonyodalom ezúttal, sok egyéb mellett, amúgy abból adódik, hogy egy sikeres színésznőnek nagy fia van, és ha ez kitudódik, többé senki sem fogja neki elhinni a hamvas ifjú leánykákat, akikkel amúgy vagy húsz esztendeje elég jól elvan a színpadon. Az anya szerepében, aki egyúttal ünnepelt díva is, itt Nyírő Beáta parádézik.

Nem maradhat ki a műsorból az angol szórakoztatóipar egykor agyonjátszott örökzöldje – amely azonban mostanság ritkábban kerül színpadra –, A Charley nénje sem (Brandon Thomas műve Szentirmai Ákos és Bradányi Iván dalaival, Darvasi Ilona színpadra alkalmazásában). Különlegessége, hogy a színlapon a címet megtoldották egy kérdőjellel, talán remélve, hogy a nem túl tájékozott néző ettől rendkívüli izgalomra fog számítani. Izgalom persze nincs, hacsak azt nem számítjuk, hogy felvonul a társulat több alapvető színésze (Détár Enikő, Bregyán Péter, Győri Péter, Jankovits József). Aki itt nem lép föl, az benne van a Csak kétszer vagy fiatalban (Hűvösvölgyi Ildikó, Mikó István, Nagy Gábor) vagy a Hazudni tudni kell!-ben (Gőri Péter, Bencze Ilona). Közülük ugyan nem mind volt nagy fiatal, viszont valamennyien rutinosan, a helynek, a publikum elvárásának megfelelően ripiznek. Ez utóbbi produkció vonzerejét, akárcsak az Imádok férjhez menni!-ét, az is fokozza, hogy Bodrogi Gyula rendezte. Ő azonban éppúgy nem hagyott egyedi kézjegyet az előadáson, mint a többin Szurdi Miklós, Mikó István, Nyírő Bea vagy Kökényessy Ági. A társulat egyenstílusában bonyolódik le valamennyi előadás.

Az elmúlt évadban két olyan produkciót is bemutattak, amelyek némileg eltértek a szabványtól. Nem állíthatom persze, hogy lényegesen különböztek a többitől, merthogy a feldolgozás, a hatásmechanizmus ezekben az esetekben sem volt más, mint egyébkor. Lara de Mare Égben maradt repülő című műve Edith Piaf sokszor színpadra citált élettörténetét mutatta be Szurdi Miklós rendezésében. A szokványos karriertörténetet a közismert tragédia, a pilóta szerető halála árnyékolja be. Nyomor és alkoholizmus az egyik oldalon, sztárgázsi, pompa, ragyogás a másikon, egyetlen igaz szerelem, amelyet azonban egy repülőbaleset szakít félbe. Magában is könnyfakasztó történet, ráadásul valóságos. A lényeg mégis a jellegzetes énekhang felidézése, a dalok előadása. Hallottam ezeket Kútvölgyi Erzsébettől, Botos Évától, Varjú Olgától és Spolarics Andreától, legutóbb pedig Mezei Kingától. Jelentős színészek fogalmazták meg a maguk Piaf-élményét. Keresztes Ildikó az utánzás szintjén elég jó. És jó, bár az igazán hitelesnél egy csöppet durvább a nyomortól kicserzett jellem megformálásában is. A saját egyéniség, a saját jelentőség elsöprő ereje hiányzik belőle.

Topolcsányi Laura dolgozata, a Bubamara tulajdonképpen csaknem mindenben különbözik a Turay Ida Színház szabványától. Nem operettszerűség, nem zenés vígjáték, nem bohózat. A színlap musicalnek mondja, hozzátéve, hogy józsefvárosi West Side Story. Én inkább szociooperettnek nevezném. Igazi és súlyos társadalmi problémát fordít le a maga színházi nyelvére, műfajára. Drámapedagógiai oktatás keretében találkoznak a környék romái és magyarjai, egy közös előadás létrehozása közben buknak ki, robbangatnak-pukkangatnak az etnikai előítéletek és ellentétek. A harc igazi terepe pedig természetesen a szerelem. Bódi Barbara fekete parókában cigánylánnyá változik, Sövegjártó Áron jól nevelt gimnazista, Kurkó József harcias és öntudatos cigány bandavezér. Hűvösvölgyi Ildikó konzervatív, előítéletes polgári anyuka, Csere László akadékoskodó iskolaigazgató, a szerző pedig maga játssza a békeszerző drámatanárnőt. Az egész társulat megtalálja a helyét a nemes küldetésben. Merthogy a szándék nemességéhez kétség nem férhet. Az eredményt viszont a színházkritika aligha lehet képes felmérni. Az már végképp a szociográfia feladata lenne.

Facebook Comments