A bemutató tükrében az izgalmas mű inkább mutatkozik problematikusnak, semmint jónak, érdekesnek, színpadra termettnek – és Büchner ebben nagyjából ártatlan.

A Leonce és Léna színpadi népszerűségét tapasztalva akár azt is hihetnénk: hálás feladat lehet színpadra állítani ezt az ellenállhatatlan humorú szerelmi történetet. Holott a darab extravaganciája nemcsak a több mint száznyolcvan évvel ezelőtti kortársaknak jelzett leküzdendő akadályokat, hanem még ma is kihívást jelent a színháznak.

Kiváló ötletnek tűnt, hogy a Leonce és Léna összetalálkozzon a színpadi humor világában otthonos Nézőművészeti Kft. csapatával (törzstagjaival és aktuális vendégeivel). Látatlanban telitalálatosnak gondoltam Mucsi Zoltán és Scherer Péter párosát a bamba uralkodó és a bárgyún szervilis udvarmester alakítóiként, és előre örültem, hogy az életunt hősszerelmes és a boldogtalanságban fürdőző antinaiva szerepében két olyan színészt látok, akiknek bármikor bármit elhiszek: Kovács Krisztiánt és Simkó Katalint. Kíváncsian vártam, a rendezéseiben (is) remek humorú, a színházi formanyelvek sokféleségével kísérletező Rába Roland (a hajdani krétakörös előadás Valeriója) mit hoz ki Büchnerből, hogyan hajlítja tovább a Leonce és Léna görbe tükrét.

Fotók: Mészáros Csaba

Az imént említett kihívás több tényezős. A darab humorának számos forrása van, de ezeknek csak egyik része egyértelműen színpadra termett, másik része inkább irodalmi jellegű. Büchner az annyiszor sikerre vitt vígjátéki helyzetet veszi alapul: a fiatalok elmenekülnek az őket összeboronálni szándékozó szülői döntés elől, majd inkognitóban megismerkedve egymásba szeretnek. A mese szituációit azonban folytonosan kifordítja-befordítja; ötletpetárdákkal figurázza ki kora romantikus eszményeit és irodalmi-színpadi megoldásait. Közben, puszta kedvtelésből, jó pár Shakespeare-művet is megidéz. Parafrazeál: ironizál, sőt parodizál, az írás élvezete hajtja. Végtelenül degenerált figurái legalábbis az Übü királyig mutatnak előre; intertextualitása pedig egyenesen a posztmodernt előlegezi meg. A szerző egyébként nem is volt hivatásos irodalmár (talán innen az anyagkezelés merészsége): orvosi fakultást végzett, halak idegi működését tanulmányozta, franciából fordított, majd egyetemi filozófiaoktatóvá képezte ki magát; mindeközben pedig írt egy-két színpadi művet is. (Élt: 23 évet.)

De mihez is kezdhet egy színre vitel ezzel a leleményesen rétegzett darabbal? Láthattunk bemutatót, amely az erős színpadi jelenlétű főhősök szerelmi történetére és fiatalos lendületükből fakadó színházteremtési vágyukra koncentrált (Budapesti Kamaraszínház). Láthattunk a játékosságra, a színházi nyelvek (darabban kódolt) színes többféleségére épülő stilizáló előadást: olyant is, amelyekben a szereplők bizonyos jelenetekben apró marionettfigurákat mozgattak (Krétakör), és olyant is, ahol maguk a színészek váltak életnagyságú, rokokó jelmezes bábokká (Kolozsvár). Láthattunk másféleképpen elemelt, mozdulatokból építkező produkciót, alkalmilag variálódó jelenetekkel (Maladype). De láthattunk puritán, három szereplősre húzott, díszlet nélkül játszott osztálytermi változatot is, amelyben a Leonce–Valerio és Leonce–Léna közötti szituációk kidolgozása képezte az előadás anyagát (Deutsche Bühne, Ungarn). És még nyilván lehetne sorolni.

Hogy a jelen bemutató helyett először mégis inkább korábbiakat idézek fel, nem összehasonlítást kíván sugallni, még kevésbé azt, hogy a felsoroltak mindegyike korszakos remekmű lett volna. Azt viszont előrevetíti, hogy a Szkéné Színház és a Nézőművészeti Kft. közös produkciója nem teljesítette be az előzetes, lelkes várakozásomat. Valahogy mintha nem lett volna elég erős az alkotói inspiráció, a rendezői elképzelés pedig elég kiforrott. A színpadi ötletek széttartóak, a díszlet illusztratív, a játék nyomatéktalan és tempótlan, humort pedig az előadás csak nyomokban tartalmaz (amiben nem segítség, hogy nem Lator László kiváló, játékos nyelvű fordítását vették alapul).

Próbáltam megfejteni, mi lehetett a bemutató indítéka, milyen irány(ok)ba akarhatott a rendező elindulni – de nem jártam sikerrel. A bevezetésként beillesztett, társadalmi kérdéseket érintő sorok és a zárásként előadott Kontroll-szám („Nem én vagyok, aki valamit akar, az te vagy, és nem én”) – nem is beszélve a picsába-féle egy-két fölösleges kiszólásról – mintha a darab patchwork jellegét szándékozna továbbépíteni, egyúttal talán a mondandó (de melyik?) bármikori érvényességét akarná kiemelni; kontextusba azonban egyik sem helyeződik. Az, hogy az uralkodó és tanácsosa bornírtabbnál bornírtabb szövegei a lehető legvisszafogottabban hangoznak el (típuspélda: „Én én vagyok. Hogy vélekedik erről, elnök úr? – Lehet, hogy így van, de az is lehet, hogy nem is így van.”), úgy tűnik, mégiscsak ejti a hülyeség-végtelen-és-kortalan kijátszását. Az előadás legintenzívebb jelenete ezzel szemben Leonce és Léna egymásra találása, ami azt sugallja: talán inkább az „amor vincit omnia” életérzés derűje-borúja mentén kellene elindulnunk az értelmezést keresve. Leonce pizsamás, karikás szemű, hunyorgó figurája alvajárót sejtet, ahogy az alcím is álmot ígér – akkor mégis inkább ez lehetne a nyom, amelyen elindulni érdemes? De ha igen, hogyhogy nem érzékelni előadásszervező erejét? A szórólap pedig a diszharmónián való úrrá levés képtelenségéről beszél, amely gondolat szintén nem teremt kohéziót a színpadon – különben is régen rossz, ha a néző a szórólapra van utalva, ha tájékozódni szeretne egy előadás világában.

A bemutató tükrében az izgalmas mű inkább mutatkozik problematikusnak, semmint jónak, érdekesnek, színpadra termettnek. És Büchner ebben nagyjából ártatlan. Az alkotók felvállalták a nem éppen könnyű anyagot, és nyilván nem kevés munkát fektettek bele. Tapsom a végén leginkább ez utóbbinak szólt.

Hol? Szkéné Színház
Mi? Georg Büchner: Leonce és Léna
Kik? Szereplők: Mucsi Zoltán, Kovács Krisztián, Simkó Katalin, Scherer Péter, Parti Nóra, Katona László
Díszlettervező: Cziegler Balázs. Jelmeztervező: Kiss Julcsi. Dramaturg: Gyulay Eszter. Fordító: Thurzó Gáborrónay György. Zene: Wagner-Puskás Péter. Asszisztens: Hodászi Ádám. Rendező: Rába Roland.

Facebook Comments