Először a kiszolgáltatottság érzése kezdett el működni. „Menjetek haza!” – ordítja nyitásként a közönségnek a nézőtér hátteréből érkező, fehér nadrágot és atlétatrikót viselő Cinna (Szűcs Ervin). És tényleg, magára vessen, aki marad: itt mészárlás lesz, kínzatások, borzalmak, káosz, nagy emberek csúfos bukása. Mi, nézők azonban maradunk, megvettük a jegyünket, beültünk a helyünkre – én, bónuszként, ezen az estén a romániai politikai élet néhány jól ismert alakja közé –, velünk nem történhet semmi rossz, a színpad lesz a tragédia helyszíne.

Silviu Purcărete Julius Caesar-rendezését a Kolozsvári Állami Magyar Színházban nagyon vártam, és a bemutatón láttam először, 2015. október 9-én. Az akkori élmény életem egyik legfájdalmasabb színházi csalódása volt. Akkor is kerestem, most is megpróbálom felidézni, mi vezethetett ahhoz a kiábrándultságérzéshez és ürességhez, amely eluralkodott rajtam. Túlzott elvárásaimra fogtam a dolgot: a Julius Caesar egyik kedvenc szövegem, rendkívül aktuális, annak idején lektoráltam és nagyra tartom Jánosházy György újrafordítását; Purcărete korunk egyik legizgalmasabb „színpadra fordító” mestere, nagyszerű olvasó, aki sok klasszikus szöveget hozott közel hozzánk a görögöktől Rabelais-ig és Goethéig; Dragoș Buhagiar dinamikus díszleteit mindig élvezettel nézem; Vasile Șirli zenéje általában elvarázsol; a kolozsvári színház társulata meg a hab a tortán. A Kolozsvári Állami Magyar színházban előzőleg látott Pantagruel sógornője és Gianni Schicchi számomra a színpadi eszközök használatának olyan koherenciáját mutatta, amely komplex és katartikus élményhez vezetett.[1] Erre vártam. De sehol semmi. Többnyire érthetetlen szövegmondás, számomra követhetetlen mozgás, az első felvonást lenyűgöző jelenlétével teljesen kisajátító kutya, elmosódó, kiszolgáltatott nőalakok, megjátszott, üres interaktivitás a némaságra ítélt nézőkkel. Sok üresjárat. „Mi történik itt?” – morfondíroztam, és nem csak én, magamban, hiszen a bemutató után mások is hasonló érzéseket fogalmaztak meg.

És nagyon örülök, hogy több mint két évvel később a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár alkalmával újra megnéztem ezt az előadást.[2] A színházi előadás jelen idejűségének, szenzoriális meghatározottságának és az elemző, visszaemlékező állapot kettőségének köszönhetően igazán izgalmas és töltekező, elgondolkodtató élményben volt részem. Így most nemcsak azt szeretném megosztani, hogy milyen változást észleltem a bemutató óta a kolozsvári Julius Caesarban, hanem hogy miért erősödött meg bennem az a meggyőződés, hogy érdemes rég látott előadásokat újranézni. Persze abban az esetben, ha ezek az előadások nem hagynak nyugton. Mert bizony hosszú ideig forgattam magamban pár kérdést, amelyekre, azt hiszem, a bemutatón azért nem kaptam választ, mert az alkotó színészek sem tudhatták pontosan, mit miért tesznek. Talán nem érett meg bennük a megértés, talán a próbafolyamat során nem sikerült tisztán megfogalmazni a szándékokat, talán csak olyan sok dologra kellett figyelniük, hogy nem sikerült jól összehangolni az előadás elemeit. A marosvásárhelyi vendégszereplésen viszont színházi jel lett a semmi és az üresség. Feltevésem, hogy a társulatnak is kellett egy kis idő, amíg ez kialakult, és végül koherens folyamatba illeszkedett a hang, a szöveg, a mozgás, az érzés.

Bodolai Balázs, Bács Miklós, Bogdán Zsolt, Kató Emőke

Először a kiszolgáltatottság érzése kezdett el működni. „Menjetek haza!” – ordítja nyitásként a közönségnek a nézőtér hátteréből érkező, fehér nadrágot és atlétatrikót viselő Cinna (Szűcs Ervin). És tényleg, magára vessen, aki marad: itt mészárlás lesz, kínzatások, borzalmak, káosz, nagy emberek csúfos bukása. Mi, nézők azonban maradunk, megvettük a jegyünket, beültünk a helyünkre – én, bónuszként, ezen az estén a romániai politikai élet néhány jól ismert alakja közé –, velünk nem történhet semmi rossz, a színpad lesz a tragédia helyszíne. Mint ahogy a politikai csatározás is látszólag távol áll az átlagpolgártól, mint ahogy a politikai gyilkosság, a puccs vagy a háború sincs közel hozzánk. Nem vesszük észre, hogy közben római polgárokká alakultunk. És hiába a sok vészterhes jel, a mészároslegény/hivatásos színész/politikus szereplők figyelmeztetése: önként haladunk a tragikus végkifejlet felé, mi is haladunk, kívülállóságunk illúzióját dédelgetve magunkban. Becsületesek vagyunk, azok akarunk maradni, mint a gyilkosságot erkölcsi meggondolásból vállaló Brutus. És akárcsak ő, mi sem tanulunk a történelemből, az előzmények tapasztalatából, nehezen értjük meg a hatalom eszméletlenül erős korrumpáló erejét, aminek működéséhez nem elég a kiválóságok és törtetők küzdelme – tömeg, irányítható csőcselék, szavazópolgár, háborúba hajtható közkatona, közönség kell hozzá. Shakespeare drámájának tömegjelenetei pontosan leírják a retorika eszközeinek működését: a hatásokkal számoló, tudatosan épített képmutató beszéd sokkal hatékonyabb, mint az elvekből eredő őszinteség. A zsarnokság térhódítását elkerülni képtelen társadalmi dinamikában a cselekmény látszólagos mozgatói is kiszolgáltatottak: Julius Caesar, Brutus, Cassius, Antonius és Octavius mind bábok saját játszmáikban, mészáros-áldozatok a politikai elvek és ellenfelek nagy csatájában, majd valóságosan, a háborúban is.

Az újranézés alkalmával oldódott fel bennem a főszereplők vélt elsikkadása miatti hiányérzetem. Brutus (Viola Gábor) figuráját mint az első komplex drámai hősök egyikét emlegeti az elemző szakirodalom, erkölcsi elvei és indítékai nem egyértelműek, vívódása ettől is nagyon emberi. Az előadás nagyon alaposan húzott szövege és a figura színpadi értelmezése azonban kevésbé emeli ki „nagyságát”, alkalmasságát a fontos politikai és történelmi szerepre: vezérsége fabrikáció, a Caesar elleni összeesküvés háttérben dolgozó alakjainak műve. Szövetsége Cassiusszal (Balla Szabolcs) rendkívül sérülékeny, a korrupció bomlasztó erejének és az elveket félretoló érdekszövetségek működésének látlelete. Ez a kényszerpálya rajzolódott ki világosan Viola Gábor és Balla Szabolcs páros jeleneteiben az újranézéskor. Ilyen szempontból az Octavius–Antonius szövetség már a bemutató alkalmával világosabb volt. Az Octaviust játszó Bodolai Balázst a Caesaréval párhuzamosan felállított sminkasztal és a pontos, érthető szövegmondás is segítette. Antonius beszéde Caesar ravatalánál pedig a retorika művészetének példája, amelyet Bács Miklósnak a bemutatón és – a marosvásárhelyi hangtechnikai hiányosságok ellenére – az újranézéskor is sikerült eljuttatni a nézőkhöz, akik a gyilkos halálát ünneplő tömegből gyászoló, majd lázadó polgárokká válnak. De hiába gondoljuk, hogy Octavius és Antonius a politikai csata győztesei. Képmutatóan demokratikus triumvirátusuk, amelyben bábként szeretnék működtetni az egyszerű gondolkodású Lepidust (Platz János), hamarosan szétesik a hatalmi harcban. Az előadás zárójelenetében abszurd felhangot kap az eredeti helyéről ide szerkesztett  és hátborzongatóan aktuális vita (dramaturg: Visky András): most ki álljon jobbra és ki álljon balra, de főleg ki mondja meg kinek, hogy hova álljon?

A kiszolgáltatottság témájához kapcsolódik a mellékszereplők értelmezése is, ami szintén az újranézés alkalmával teljesedett ki számomra. A Caesar mellől Antonius ágyába jutó Calpurnia (Kató Emőke) látomása és féltése mintha nem kimondottan érzelmi eredetű lenne. Ragaszkodása Caesarhoz a hatalomhoz való ragaszkodás egyik formája, látomása pedig egyszerű megértése annak, hogy milyen irányba haladnak a dolgok, hová vezethet az út a csúcsról. Mi is a fatalitás? – kérdezhetjük Calpurniával együtt. Az, hogy a látható jeleket félremagyarázva a sors eszközei és segítői leszünk, simogatva mossuk a kivégzésre induló áldozatot. A Jacques-Louis David Marat halála című festményét idéző beállítás az önfeláldozást sugallja, Caesart halála a politikából a történelembe és a halhatatlanságba emeli. Elmosódó női szereplőket érzékeltem a bemutatón, de aztán kiderült, hogy inkább szándékosan elmosottak: háttal állnak vagy ülnek, háttérben alszanak vagy dorbézolnak-szeretkeznek, és ha meg is szólalnak, nem hallgatják meg őket. Figyelmeztetésük épp annyira hiábavaló, mint a prológusban elhangzó felszólítás. A férfiak nem hallják őket, nem állnak félre a politika és a történelem bulldózerei elől. Brutus felesége, Portia (Györgyjakab Enikő) haláltusája is néma, száján ragtapasz, viselős testében pedig, ahogy később megtudjuk, a „bánatában” lenyelt parázs.

Fotók: Biró István

Ugyanennyire süket mindenki a Jós (Albert Csilla) figyelmeztetéseire és a természet jelzéseire. A politikai bukás előfeltétele a politikai siker – foglalhatnánk össze röviden az örökösen ignorált igazságot. A kisemberi létből kiemelkedő, hatalmat megtapasztaló egyén előbb-utóbb erkölcsi próbatétel elé kerül, és abban vagy az elvei semmisülnek meg, vagy önmaga vesztődik el. Erre utal számomra a szintén másodszori találkozásra helyére kerülő dobozlakó szolga, Lucius (Kántor Melinda) színpadi értelmezése. Az ő kiszolgáltatottsága látszólag a legnagyobb: például alvás közben is éneket kér tőle a gazdája, Brutus, de a természet erősebb, az álom elnyomja a parancsot. A Julius Caesarban nincs olyan bolond, mint a hatalom működésével szintén foglalkozó Lear királyban. Lucius megszólalásai sokkal komorabbak, megjelenése az előadásban pedig a szánalom felkeltésére lenne alkalmas, ha lenne idő és hajlandóság szánalomra. De nincs. Az előadásban nem kap olyan hangsúlyos helyet Brutus öngyilkossága, mint a szövegben, ahol Lucius segít a végrehajtásban. A dramaturgiai átszerkesztés célja talán az is, hogy Brutus kiszolgáltatottsága is olyan nagy legyen, mint a nyomorult, félmeztelen Luciusé. Nincs olyan nagyság, amit a hatalom nem tud kikezdeni, meséli nekünk Shakespeare segítségével Purcărete, és mi mindannyian cinkosak vagyunk a hatalom rontó erőinek működésében. Nem kell ahhoz leszúrnunk Caesart, mint Brutus, vagy megtartanunk az öngyilkos kardot, mint Lucius, elég, ha irányítható tömegként működünk.

És hogy működött második alkalommal a bemutatón olyan nagyszerű, természetességével a színészeket a színpadról lejátszó, de éppen ezért egyben zavaró kutya? Nem egyszerűen csak beilleszkedett, hanem a megértés kulcsa lett. Nem első alkalommal láttam élő állatot Purcărete-rendezésben. A 2012-ben Nagyszebenben bemutatott Gulliver utazásaiban pompás, hatalmas méretű ló sétál be a színpadra.[3] Első nézésre attól sem voltam elragadtatva, bár Swift szatírájában fontos jelentése van az emberek fölött álló, felsőbbrendű lovaknak. Shakespeare szövegében jóslásra használt áldozati állat szerepel, akinek mellkasában nem találnak szívet. Ez az egyik a sok vészjósló jel közül, amelyet az előadás azáltal emel ki, hogy az áldozati állat Caesar kedvence („civilben” a főszerepet játszó Bogdán Zsolt kutyája), aki ösztönösen, zsigeri szinten, „természetesen” reagál mindenre, aki érzi a veszélyt. Hallgat a parancsszóra, követi a gazdáját, hűsége tántoríthatatlan, mondhatnánk azt is, hogy emberfeletti. Pedig állati. És akkor elgondolkodhatunk azon is, hogy mi az emberfeletti. Létezik-e emberfeletti nagyság, elv vagy cél? Olyan, amiért ölni kell? És van megállás, elég-e, lehet-e egyszer ölni? Lehet-e – mint Brutus hiszi – jó szívvel, nyugodt lelkiismerettel gyilkolni? A közjó érdekében? Szövetségest, akár barátot is?

Ez a kérdés, ilyen kérdések töltötték be számomra az állandó mozgásban levő színpadi teret: a két oldalon (jobb-bal) párhuzamosan megjelenő tükrös sminkasztaloknál Caesar, majd Octavius készülnek szerepükre, Portia és Calpurnia ágyát az összeesküvők mozgatják, a Szenátus hatalmas kivetítőjén az óriás Caesar közelképe elevenedik meg, közben villámlik, mennydörög, és zuhog a rengeteg vért lemosni képtelen eső. Ugyanazon az asztalon haldoklik Portia, ahol majd a hadviselő Brutus, Cassius és társaik vacsoráznak, majd a háború jelenetében birkózik – homogén masszává válva – mindenki mindenkivel. Minden játék, a Jós által vederből szétöntött vér paradicsomlé-illata betölti a nézőteret, de ez itt nem derűs, hanem a kezdő figyelmeztetést beigazoló, véresen komoly játék, amely megállíthatatlanul halad a tragikus vég felé. Azaz mégis van benne egy megállás, és mintha nem is lenne vége.

Lucius, a szolga nem énekel semmit, a kolozsvári színészek annál inkább. A gyilkosságot követően még a halott Caesar is csatlakozik a hirtelen összeálló kórushoz, amely a szabadságról, a zsarnok haláláról és az áldozatról szól.[4] Az éneklés még inkább kiszakad a történet valóságából és logikájából, azt kizökkentve reflektál rá, hogy aztán a színészek visszatérjenek a szerepükhöz, és az előadásban többször is használt vasfüggöny a legyilkolt ellenfelek fölött zajló végtelen „jobbra-balra” vitára ereszkedjen le. A vasfüggönyt, a késői Ceaușescu-korszak színházának egyik eszközét rég nem láttam már. De most átértelmezve ideidézem Jankó Szép Yvette szavait, akinek kritikája a Julius Caesarról a bemutatóhoz közeli időpontban jelent meg: „Nem elég egyszer látni”.[5]

Ha játsszák még, újranézem a Gulliver utazásait is, hátha helyére kerül a ló.

Mi? William Shakespeare: Julius Caesar
Hol? Kolozsvári Állami Magyar Színház
Kik? Bogdán Zsolt, Bács Miklós, Viola Gábor, Balla Szabolcs, Kató Emőke, Györgyjakab Enikő, Albert Csilla, Bodolai Balázs, Dimény Áron, Váta Lóránd, Kántor Melinda, Farkas Lóránd, Fogarasi Alpár, Keresztes Sándor, Laczkó Vass Róbert, Szűcs Ervin, Platz János / Dramaturg: Visky András / Díszlet- és jelmeztervező: Dragoș Buhagiar / Zene: Vasile Șirli / Rendező: Silviu Purcărete

[1] Pantagruel sógornője (Hommage à Rabelais), a Kolozsvári Állami Magyar Színház, a szebeni Radu Stanca Nemzeti Színház és a lyoni Silviu Purcărete Társulat koprodukciója, bemutató: 2003. május 28. Giacomo Puccini: Gianni Schicchi, Kolozsvári Állami Magyar Színház, rendező: Silviu Purcărete, bemutató: 2007. október 29.
[2] A Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár programjában 2017. november 17-én játszották az előadást.
[3] Gulliver utazásai. Jonathan Swift életműve ihlette színpadi gyakorlatok. Szebeni Radu Stanca Nemzeti Színház, „koordinátor”: Silviu Purcărete, bemutató: 2012. május 26.
[4] A marosvásárhelyi előadáson készült rövid videó erről a jelenetről megnézhető itt: https://www.facebook.com/Teatrul.Maghiar.de.Stat.Cluj/videos/1582420738504690/
[5] Jankó Szép Yvette: „Caesar, a Jós és az Übermarionett”, in Játéktér, 2016. tél.

Facebook Comments