Miközben dübörög a tao-biznisz, egyes kulturális vállalkozások milliárdos állami támogatásokat (hiszen a tao közpénz), a közvetítők pedig égbekiáltó sikerdíjakat húznak be, nem az a magyar táncszcéna legnagyobb baja, milyen korszerűre dizájnolt képet mutat magáról a matuzsálemi szemléletű Magyar Nemzeti Balett, vagy miért mindig ugyanaz a négy-öt társulat vehet részt a Budapest Táncfesztiválon.

Csakhogy a táncot nézők jó része számára ez az az univerzum, amelynek esztétikai és narratív határai között biztonsággal mozognak, a független kortársak felé szinte semmi kitekintésük, azzal az alterülettel nincs élő kapcsolatuk. És míg utóbbiak szükségképpen többnyire maguk reklámozzák-menedzselik produkcióikat, a jelentős kulturális közszolgáltatóknak (adófizetői) pénz, eszköz és emberi erőforrás is rendelkezésükre áll, hogy a nyilvánosság előtt magukról a legelőnyösebb portrét fessék, még ha ez csupán vágyott énkép is.

Magyar Nemzeti Balett: modernből klasszikus?

„Az 1970-es években a Magyar Nemzeti Balett határozottan nyitott a modern amerikai és európai stílusok felé: a következő évtizedekben repertoárra kerültek Balanchine, Béjart, Ahston (sic!), van Manen, Ailey, Kylián és North kiemelkedő alkotásai” – írja magáról honlapján az MNB. Ma pontosan ugyanitt tartunk: az időközben további évtizedeket öregedett Balanchine-, van Manen- és Kylián-darabokat forgatják a műsoron, ami akkor is retró, ha itthon eddig még nem mutatták (volna) be őket. Hiába próbálják ezeket dinamikus plakátok és erőltetetten menőző címek mögé bújtatni, mint a netes szlengből vett LOL vagy a technopartikat idéző Total Dance, annyi a frissesség a repertoárjukban, mint a diszkókorszak slágerparádéiban. De Solymosi Tamás balettigazgató szerint a fenti koreográfusok darabjaiban „nagyszerűen működik az együttes”, mi több, a „legmodernebb oldaláról mutatkozik be” az MNB.[1]

Persze fontos a klasszikusokat időről-időre elővenni, hogy az új generációk is részt vehessenek a tánctörténeti időutazáson, csakhogy „az ország egyetlen klasszikus balett-társulata” sosem érkezik meg a jelenbe. Noha a tavalyi Bartók TáncTriptichonba felkérték koreografálni a kortárs mester Frenák Pált, mellé egy ötvenéves (ugyan ’96-os felvételről rekonstruált) Seregi-művet és egy úgynevezett kortárs néptáncot pakoltak. A megint csak címében hangzatos TáncTrendek programsorozattal évente egyszer, egyetlen estére nyitnak (?) az „alternatív táncosok és a független társulatok” irányába. Továbbá ott volt Venekei Marianna első egész estés koreográfiája, a júniusban bemutatott A vágy villamosa – fájó példája annak, amikor a kortárs és a közönségbarát fogalmak az emberek fejében összekeverednek a kommersz és a bulvár stílusjegyeivel. S ha már bulvár, emlékezzünk meg Czank Lívia A függöny mögött – A balett titkos világa (Corvina, 2017) című könyvéről. Az időközben már saját írói kurzusát reklámozó szabadúszó újságírónő/online női magazin főszerkesztő az Operaház segédletével tíz hónapot töltött az MNB társulatával, hogy élet- és verítékszagúan mutathassa be a próbatermi és kulisszák mögötti mágikus pillanatokat. A szerző bennfentesen hivatkozik a művészekre (Leblanc Gergely pl. csak per Geri fut), rácsodálkozik a habos tütükre, sminktippeket szerez balerináktól, és olyan renitenskedéseket, kicsúszott káromkodásokat is belesző a mesébe, amelyekkel kapcsolatban külön kérték, hogy csak meg ne írja. De megtette. Ettől lett csak igazán „őszinte” a kiadvány!

Az MNB közösségi és más médiamegjelenései jól láthatóan az Operaház fennhatósága alatt állnak, ezért aligha lehet rajtuk számon kérni, hogy a képregény-dizájnos tanc.reblog.hu oldalukon megjelenő Kozár Alexandra-interjúkat leszámítva (legutóbb pl. a valóban független kortárs Góbi Ritával) egyszerűen továbbosztják a főnökség által posztolt tartalmakat és szolgálati közleményeket. Saját közönségükkel közvetlen kapcsolatra egyáltalán nem törekszenek, a gyámság kényelmes védelmet és távolságot nyújt számukra minden visszajelzéstől és kritikától.

Megkezdődött az Operaház épületének korszerűsítése – vajon számíthatunk-e arra, hogy az új kezdet bármiféle megújulásra sarkallja a Nemzeti Balettet is? Nem kell messzi példák után kutatni, a Lengyel Nemzeti Balett a 26 évnyi nyugati tapasztalattal hazatérő Krzysztof Pastor irányítása alatt nemcsak függetlenné, az ottani Állami Operaházzal egyenrangú műintézménnyé tudott válni, de a klasszikus nemzetközi repertoár mellett kortárs lengyel koreográfusok munkáit (köztük nőkét is) rendszeresen színpadra állítja. Kreációk nevű műhelyprogramjukban saját táncosaik első szárnybontogatásait támogatják, vendégkoreográfusnak pedig kiemelkedő kortársakat hívnak, Emanuel Gattól Wayne McGregorig – nem a régi munkáikat betanítani, hanem újakat kreálni. Pastornak – aki kezdetben kőkemény ellenállásba ütközött víziójával, mostanra viszont fél évre előre teltházas programot visz – a 90 fős társulat vezetése és saját koreográfiák készítése mellett arra is jut ideje, hogy tudásával művészeti vezetőként segítse a Litván Nemzeti Balettet.

Nemzeti Táncszínház: friss, fiatalos?

A legszínesebb, legtetszetősebb marketinganyagokra a Nemzeti Táncszínház költ, noha programfüzeteik példányszáma az utóbbi 4 évben a büszke 10 000-ről 5 000-re csökkent (és akkor a Várszínház épületének kormányzati einstandolása miatt még meg se szólaltak). Nem bagatell feladat egységes, harmonikus imázst kialakítani úgy, hogy abba beleférjen a néptánctól a mesejátékon át a kortárs balettig minden, és ezt különféle vizuális eszközökkel, művészi, gyakran fekete-fehér fotókkal és igényes grafikai megoldásokkal elég ügyesen sikerül megvalósítaniuk.

Pozitív, hogy nyomtatásban kétnyelvűek, nemcsak a hazai közönségre gondolnak; de míg a füzeteket lapozgatni élvezet, olvasni már aligha: ajánlóik didaktikusak, sablonosak, vagy épp komikusan semmitmondók. Az online kommunikációjuk már teljesen más hangot üt meg: tegeződnek és hashtagelnek, táncos vírusvideókat és bonmot-kat osztanak meg, jegyeket sorsolnak a lájkolók közt, szívecskéket dobálnak a kommentekre – pont úgy működnek, ahogy egy friss, fiatalos, egyszerre nyitott és befogadó, közszolgálatot ellátó kulturális intézmények kell. Épp ez az, ami sajnos távol áll a valóságtól, már ha csak azt nézzük, hogy a „nemzeti” esetükben azt jelenti, mindenízű, viszont egyáltalán nem inkluzív. Hosszú évek óta ugyanazok a társulatok, ugyanaz a szűk „elit” szerepelhet állandóan programjukon. Mellé évente megrendezik a Budapest Táncfesztivált, hogy legyen még egy ok megint meghívni a Győri, a Pécsi és a Szegedi Kortárs Balettet. Nem vitatva, hogy a vidéki társulatoknak jót tesz a fővárosi megmutatkozási lehetőség és a találkozás egy szélesebb-vegyesebb nézői bázissal, a folyamatnak épp az ellenkező irányba kellene működnie, a „vízfejű” budapesti táncszcénát utaztatva minél többet a kultúrára szomjazó vidéki városokba.

Kevésből okosan

A jóval kisebb marketingbüdzséből gazdálkodó előadóhelyek közül a Trafó Kortárs Művészetek Háza a legprofesszionálisabb szereplő a közösségi médiában. Muszáj is nekik, hiszen a közönségük itt elérhető, ráadásul keresztbe promózhatják programjaikat a visszatérő nézőknek. A premierek sajtóját heteken át építik, társadalmi-közéleti diskurzusba ágyazzák azokat, mint pl. a Tünet Együttes Burok – A táguló idő összehúzódásai című, a szabadon szülés témájával is foglalkozó legutóbbi bemutatóját.

Számos kapcsolódó interjú, ajánló és kritika jelenik meg nemcsak a Trafó kapcsolj.be blogján, hanem a „baráti” médiumokban is, de az egyre profibb trailereken kívül fájón kevés mozgóképes tartalommal operálnak, ebben még rejlik kiaknázatlan lehetőség. Vannak bejáratott brandjeik, mint a 200% tánc, a smART! XTRA vagy a legújabb, a premiereket csak úgy ontó Hazai pálya sorozat. Az előadások után kiosztott képeslapok, kitűzők és egyéb regáliák, valamint a Trafó előcsarnokában és utcafrontján is folyamatosan sugározó képernyők már a következő előadásokra csábítják a nézőket, és rendszeresek a közönségtalálkozók, műhelybeszélgetések is – érkezéstől a távozásig fogják a kezünket. Legkomolyabb kihívásuk, hogy ritkán sikerül betörniük az országos/mainstream médiumokba, illetve eljutni szélesebb társadalmi rétegekhez – leginkább a Lábán-díjak vagy rangos külföldi előadások okán –, így pedig eléggé be vannak zárva a saját szubkultúrájukba, amelynek tagjaival már félszavakból értik egymást.

Kettővel (inkább tizenkettővel) szerényebb a marketingje és a kommunikációja a bemutatott alkotókat és a közönséget tekintve is a Trafóval jelentős átfedéseket mutató MU Színháznak, illetve az egyre stabilabb életjeleket mutató Bethlen Téri Színháznak. Épp a sok közös okán ők egymástól rengeteget tanulhatnának, különösen ami a nézőnevelést, közönségépítést és a legkisebb költségért a legnagyobb elérést biztosító közösségi média- és marketingeszközök alkalmazását illeti. Senkinek nem kell egyedül fújni a passzátszelet, csak több olyan széleskörű (sőt, még messzebbre érő) együttműködés kellene, mint ami a tavalyi DunaPart4 Kortárs Előadó-művészeti Platformon különösen a hazai táncszcéna közösségén belül működni tudott.

[1] Fidelio, 2017. január 23.

Facebook Comments