A 11. Ördögkatlan Fesztiválon mutatta be a már alakulása pillanatában híres, erős hátszéllel rendelkező Sztalker Csoport az első független előadását William Faulkner regénye alapján, és velük párhuzamosan tartotta a fesztiválfalvak lakossági történeteit feldolgozó sorozatának ötödik bemutatóját a villányi borvidéken is már méltán legendává vált K2 társulat. Előbbi a velejéig színházi hátterű fiatalok csoportos, zenés-akrobatikus elgondolkodása a férfivá válásról, utóbbi pedig annak elbeszélése, ami körülöttünk van a világban: szembesítés a társadalom szétesettségével egy vásári játék keretében.

Szóval idén is bőven volt választék a Katlanban a műfaji sokszínűségből, és csak a hőmérsékleti különbségek szólhattak bele abba, hogy egyik vagy másik előadásra elmegy-e a fesztivállátogató. Szerencsénkre mindkét tárgyalt bemutató szabadtéren zajlott, így volt levegő és festői környezet, meg az előadókról sem csorgott a víz öt perc után.

A Sztalker Csoport produkciója közelít a fizikai színházhoz, van benne koreográfia és akrobatika bőven. Ifj. Vidnyánszky Attila rendező és feltehetően az egész csapat egységesen is arra törekedett, hogy Faulkner regényéből a szürrealitást és a költészetet emelje ki, ne teremtsen tumultuózus drámai helyzeteket a színpadon. Így néha egészen könnyed az egész, mint egy Chagall festmény, ugyanakkor körüllengi valami melankolikus hangulat, illetve spleen, mint az élet értelméről elmélkedő lírát általában is.

Míg fekszem kiterítve. Fotók: Puszt Zsófia

Az első közös, még egyetemi előadás (Athéni Timon) manifesztuma szerint a „haladni-vágyásnak és a lightkultúra dimenzióinak” akarnak a fiatal előadóművészek tükröt tartani, és ebben az előadásban sem térnek el ettől. A Faulkner-regényt médiumnak tekintik elrontott civilizációnk további kutatásához, miközben saját nyelvet igyekeznek kialakítani a tapasztalataik elmeséléséhez.  A Villányi szoborpark Amfiteátrumának nézőterén a verőfényben, kabócák és darazsak között annyit érzékeltem ebből, hogy ezeket a fiatalokat szétfeszíti a vágy, hogy megmutathassák felnőtté válásuk, a közösségé érésük állomásait, és ehhez valóban jó választás volt a regény. Meg még néhány nemzetközi sláger is magnóról. Bordás Roland, Böröndi Bence, Dóra Béla, Ertl Zsombor, Gyöngyösi Zoltán, Herczeg Péter, Kovács Tamás, Lestyán Attila, Mészáros Martin, Nagy Balázs, Patkós Márton, Reider Péter és Szabó Sebestyén László valamiféle testvériségről mesélnek. Szabadkőművesek is lehetnének, de a történet szerint fiútestvérek, akik épp elveszítik édesanyjukat, és ez kovácsolja őket eggyé, illetve érleli férfivá. A regényből kiemelt szövegrészekből, a dalokból, az önreflektív és, gondolom, improvizációkból lett jelenetekből építkezik az előadás. Ehhez illeszkednek a megnyerő koreográfiák és a színpadot alkotó építményhez való viszony alakulása. A díszlet egy félig kész vagy összeomlóban lévő ház, szóval egy otthon félúton valahová. A Sufni – egy díszletgyártó és szintén fiatal alkotócsoport által megvalósított építmény – tökéletes játszótér, és önmagában is valahogy a Faulkner-regény szimbóluma. Az anya elveszítését együtt megélő testvérek ebben és ekörül veszítenek el mindent: nyelvet, közös emlékeket, ácsszögeket, önmaguk múltját, és itt építenek újra együtt házat, hazát, identitást. Az előadás legszebb és legnehezebb jelenete a ház körül való csoportos botladozás, az újcirkuszi show, amelynek során deszkákkal kerülgetik egymást, vödrökkel zsonglőrködnek, gerendák között szaltóznak egymás útját keresztezve, közös csapást keresve a bontva építkezésben.

„Ha az életről akarunk beszélni, akkor a halált kell megmutatnunk, ha pedig az elmúlást akarjuk megmutatni, akkor a gyermeki örömöt kell láttatnunk.” – így vezeti fel az előadást a narrátor és konferanszié (Szabó Sebestyén László), és előre figyelmezteti a nézőket, hogy szokatlan előadást fognak látni, mert nem lesz összekacsintás, szájbarágás és egyéb elavult színházi eszközök, lesz viszont emelkedett téma meg filozofikus látomások. Ami mondjuk annyiban veszélyes, hogy patetikusba, esetleg szentimentálisba csúszhat át az előadás. Ez a rizikó végig benne van. Annak lehet zavaró, akinek sok, hogy mondjuk Nina Simone Sinnerman című tíz perces, agyonidézett számát teljes egészében végigtáncolják legényesből összerakott, repetitív koreográfiára ezek az igen jó mozgású fiúk.  Vagy aki szerint teátrális, ha a szereplők ha sokat merednek sokatmondóan a távolba indokolatlanul, esetleg túl bizarrnak tartják, hogy a halott anyabábút egyszer csak előhozzák az átlátható ház nappalijából, és bábként keltik életre közösen Törőcsik Mari hangjával, amint épp Pilinszky Apokrifjét olvassa fel. Nekem ez utóbbi kicsit kényelmetlen volt, hiszen hiába a légiesre megalkotott és kollektíve ügyesen mozgatott figura, azért az mégis csak Törőcsik Mari, a példakép és az Ördögkatlan fővédnöke volt egy szobában a kanapén, ahogy udvariasan teljesíti a dicsőséges Z generáció kéréseit, és átadja magát reciklálásra egy emlékműhöz – pedig még épp nem emlékmű. Itt megbillent az arányérzék, ugyanakkor a felnőni nem akarás is benne volt, hogy aztán a felnőtté válással fejezhessék be az előadást. Közösségi felnőtté válással természetesen, amibe a közönség is bevonódhatott, és amitől meg határozottan olyan érzésem volt, hogy nem az anyát jöttünk temetni, hanem az apák által ásott árkokat. „Adios to the little child in me, who kept on blaming everyone else…”

A K2 társulat Baranyai gyöngyösbokréta című előadása az értelmezésben koránt sem ennyire bonyolult. Mint már öt éve megszoktuk, valamely drámai helyzetet igyekeznek felvázolni a település életével kapcsolatosan, ahol tényfeltáró újságíróként dolgoznak, interjúkat készítenek, beszélgetnek a lakossággal, velük élnek egy ideig. Kutakodnak a múltban, meghallgatják a pletykákat, beköltöznek a lakosok házaiba, és ott is adják elő a darabokat.

A baranyai gyöngyösbokréta. Fotók: Durcsán Bianka

Idén a Rákosi-korszak Nagyharsányának egy történelmi pillanatát sűrítették egy életképbe, amikor épp egy március tizenötödikei megemlékezésre készülnek a gyöngyösbokrétások, azaz a helyi fiatal aktivisták Ádám bácsi, a méhész nagyparaszti udvarában, a veterán és a pálinkától félig alvó Palkó bácsi jelenlétében. A fiatalok műsort próbálnak, amelyről nem tudják, hogy már rég munkatábor jár érte, ha más nem, Tompa Mihály A gólya című költeménye miatt, ami indexen van, a szülők pedig élik a dolgos hétköznapjaikat, és ez a kétféle tevékenység viccesen keresztezi egymást mind színpadképben, mind nyelvileg. A színpadkép egyébként Nagyharsány főutcájának egy parasztudvara, amelyben otthonosan mozognak bokortól bokorig, fészertől fészerig a szereplők, és még csak nem is kell utánuk ballagnia a nézőnek, hogy követni tudja őket, mert rohangálnak ők eleget, ami felfokozza az előadás tempóját, és számos újabb gegre ad alkalmat.

Nem elég, hogy az ideológiai helyzet fokozódik, a magánéleti szálak is egyre inkább összekuszálódnak, s kiderül, hogy Hohmann Elek, sváb tanítóka (Borsányi Dániel), Áron bácsi (Domokos Zsolt) és Gizike (Szvetnyik Kata) fia sertepertél Gituka, a cseléd körül (Boros Anna). Aztán amellett, hogy a nők sorsa is kimutatja foga fehérjét a paraszti világban – szegény Hohmanné Mackó Rózi, Elek felesége (Piti Emőke) szerepében, a cselédlányok még sokkal kiszolgáltatottabb helyzete is megmutatkozik. Aztán ez mind semmi ahhoz képest, hogy mik a falu egyetlen zsidójának, Steiner István péknek (Kucov Boris) a titkai. Minden úgy bonyolódik és fokozódik, mint a nagykönyvben. Nevetünk nagyokat, hogy aztán sírhassunk is és kénytelenek legyünk megérteni a saját magyar sorsunkat, társadalmunk szétesettségének alapvető okait is. Ebben nagyon sokat segít az, ahogy az addig beszélni sem tudó Korcsmár Sándor, a legtisztább lelkű magyar (Horváth Szabolcs) végül elmondja a verset, ami majdnem odaveszett. És ami arról szól, hogy el kell hessegetni innen a gólyát is, mert nincsen biztonságban ezen a vidéken, ahol a magyar-magyar háború dúl.                                         –

A k2 már-már Pintér Béla-i magasságban és mélységben repül, valóságos népszínházat csinál, és ezt az előadást ősztől átalakítják a MU Színházban játszhatóra is.

Hol? Ördögkatlan Fesztivál

Mi? Fábián Péter–Benkó Bence: A baranyai gyöngyösbokréta
Kik? k2
Szereplők: Borsányi Dániel, Piti Emőke, Boros Anna, Kučov Boris, Domokos Zsolt, Szvetnyik Kata, Horváth Szabolcs, Benkó Barnabás
Rendezőasszisztens: Erdélyi Adrienn. Zene: Horváth Szabolcs. Rendezte: Fábián Péter, Benkó Bence

Mi? Míg fekszem kiterítve – William Faulkner regénye alapján írta: Vecsei H. Miklós
Kik? Sztalker Csoport
Szereplők: Bordás Roland, Böröndi Bence, Dóra Béla, Ertl Zsombor e.h., Gyöngyösi Zoltán, Herczeg Péter, Kiss Gergely Máté, Kiss Domonkos Mátyás, Kovács Tamás, Lestyán Attila, Mészáros Martin, Patkós Márton, Reider Péter e.h., Szabó Sebestyén László
Látvány: Vecsei Kinga Réta. Díszlettervező: Virág Vivien. Zene: Kovács Adrián. Koreográfus: Berecz István. Producer: Osváth Gábor. Rendező: ifj. Vidnyánszky Attila.