…az előadás úgy tesz, mintha egy revü lenne, miközben folyamatosan szórakozik velünk. Végig a show és a színház között billeg, sem komolyan nem engedi magát venni, sem simán szórakozni nem hagy minket.

Bizonyosan van valami időszerű ebben a revübe oltott chicagói történetben Roxie Hartról, a nem túl sokra hivatott bártáncosnőről, aki felháborodásában lelövi az őt karrierrel hitegető szeretőjét, majd a börtönben egy különös sztárgyártó mechanizmussal találkozva kiderül számára, hogy talán mégis lehet belőle híresség.

Nagyon is ismerős lehet számunkra, ahogy a média által gerjesztett figyelem hullámverése hol napokra, máskor akár évekre felemel, majd leejt valakit. De hol vannak a mi kereskedelmi televíziókban megcsinált és a bulvármédia által életben tartott, sok esetben egyébként valóban képességes zsebcelebjeink a maguk viharvert vagy éppen semmitmondó életével a férfigyilkosok chicagói hullócsillagaihoz képest?

Fotók: Éder Vera

Alföldi Róbert rendezésében, amelyet az Átriumban mutattak be, nem is a celebléten van a hangsúly, hanem rajtunk, akik „benyeljük” a cukros-citromos hazugságokat a szirupos semmit. Az Alföldi által kültelki művházas környezetbe helyezett darab, noha több ponton is megbiccen (elsősorban egyes színészi és énekesi minőségek hiányosságai és a honosítás dramaturgiai bicsaklásai miatt), a hazugsággyár miatti felelősségünk „arcunkba köpése” érezhetően ideget talál. Alföldinek tehát mondandója, ráadásul kifejezetten kellemetlen mondandója van a darabbal. Horváth Csaba ezzel szemben nem akar minket direkt kellemetlen helyzetbe hozni, és inkább a darab saját mondanivalóját szervírozza, ami persze így sem annyira kellemes. Míg Alföldi megrendezte, Horváth Csaba színpadra állította a Chicagót – és ez utóbbi most szerencsésebb döntésnek bizonyul.

A Vörösmarty Színház majdnem egészen a hátsó falig elnyúló színpada tiszta, tág teret nyit a darabbeli revü számára. A padlóra festett fekete-fehér négyzetek képzete első pillanattól kezdve világos jelzés: a szereplők egy sakkjátszma résztvevői. Amire elsőre akár bólinthatnánk is, azonban míg a többség valóban csak sodródik (vagy még inkább egyhelyben álldogál) ebben a tetemeken lépdelő sztárgyárban, azok, akik értik a szabályrendszert, mint Morton mama fegyőrként, Billy Flynn ügyvédként és egy idő után Roxie Hart, maguk is játékossá válnak. A sakktábla-metafora (és a darab) legfontosabb kérdése a sakkfigurák és a játékosok finom egybemosása miatt így itt nem is nagyon tehető fel: ki vagy mi sakkozik ezekkel az életekkel?

A feketés-szürke és a fehér Benedek Mari jelmezein keresztül a szereplőkre is felkúszik, hol jelzésszerűen, máskor egy az egyben. A piros szín (függönyökön, fehérneműkön, ingeken, nyakkendőkön és ajkakon) valószerűtlenül vérbő ellenpontja ennek a valószerűtlenül színtelen világnak. A látvány a maga ötletes mesterkéltségével érzékletesen játszik alá az előadásnak. Horváth Csaba rendezése ugyanis éppen ezzel a valószerűtlenséggel operál: az előadás úgy tesz, mintha egy revü lenne, miközben folyamatosan szórakozik velünk. Végig a show és a színház között billeg, sem komolyan nem engedi magát venni, sem simán szórakozni nem hagy minket. Ez az eldönthetetlenség úgy kelt a zenés színházi előadásoktól joggal elvárt érzelmi és érzéki hullámhegyeket, hogy közben nem temeti maga alá a gondolatokra vágyó intellektust sem. Ahogy egy kritikuskolléga az előadás után mondta, jó lenne sokkal több ilyen jellegű musicalt látni a színpadokon.

Ezt a fajta játékosságot legszemléletesebben a szereplőkből összeálló tánckar példázza, amely a legkisebb döccenés nélkül áll össze és mozog együtt, vagy éppen alakul át egyik pillanatról a másikra tűpontos összképekké, miközben egyéniségek laza bagázsa tud maradni. És ugyaninnen lépnek ki ezek a bizonyos egyéniségek egy-egy jelenet karakteresen elrajzolt szereplőiként. Ahogy ez Horváth Csaba Forte Társulattal létrehozott előadásait és korábbi székesfehérvári rendezéseit is jellemzi, és ami egyben következetes pedagógus-rendezőt jelez, itt is szerepet (méghozzá egyre komolyabb szerepet) kapnak színműs növendékei, akik hézagmentesen illeszkednek bele ebbe a különös karba.

Horváth Csaba és Perczel Enikő dramaturg (egy kivétellel) meghagyja a szereplőket két és féldimenziós alakoknak, és ezek az eleven bábok zömmel jól is működnek ebben a színházi revüjátékban, miként a színpadra felvitt zenészek is. Sághy Tamás Billy Flynnként egy félnehézsúlyú pojácát hoz, akiről mégis elhisszük, hogy hatással tud lenni a sakkjátszma figuráira, Vásáry André pedig delejes bizarrsággal és kristálytiszta énekhanggal kelti életre Mary Sunshine-t, a megtört lelkekből kéjes és önelégült mámorral lakmározó újságírónőt. Krisztik Csaba is érzékletes mozdulatokkal és gesztusokkal formázza a szerelmes balekot (Amos Hart), aminek a hitelét némiképp megkérdőjelezi könnyed szteppelése, megtörtségében is ruganyos mozdulatai és akrobatikus testalkata. Váradi Eszter Sára egy önmagában pontos, bájaival, hatalmával és szeretetével is jól bánó Morton mamát épít, azonban kilógni látszik a csapatból: nem érezni, hogy szerves része a börtönközösségnek, noha szöveg szerint annak kellene lennie.

A különös formák között a legnagyobb arc Varga Gabriella Velma Kelly-je, akinek önmagától eltartott érzékenysége és blazírt kikacsintásai nőt és férfit egyaránt elbűvölnek. Nagyokat nevetve, felszabadultan hisszük el neki, hogy a nehéz életet is lehet könnyen venni. Kiss Diána Magdolna Roxie Hartként ezzel szemben az előadás egyetlen hús-vér, mélyről merítő alakja. Kicsit olyan, mint egy míves porcelán az elefántboltban: ennyiféle elrajzoltság között sem mi nem nagyon tudunk kapcsolódni az általa felmutatott meztelen lélekhez, ahogy ez a folyamatosan felhős lélek is néhol leveti magáról a szerep hullámzását a csalódások, megtöretések és kétes értékű újjászületések között.

Amennyire jól működnek és túlmutatnak a megszokott musical sablonokon a kitűnően komponált zenés-táncos részek és a „tömegjelenetek”, a show nélküli prózai epizódok egyikében-másikjában a nagy tér a rájuk szabott mozgásos játékok ellenére felfalja Roxie Hartot és a többi színpadi alakokat. Ilyenkor hosszú percekre leül az előadás. Horváth Csaba rendezése ezzel együtt egy élvezhető és elgondolkodtató játszma, ahol többször is sakkot kapunk, de bemattolni végül nem tudnak minket.

Hol? Székesfehérvári Vörösmarty Színház
Mi? John Kander − Fred Ebb − Bob Fosse
Kik? Varga Gabriella, Kiss Diána Magdolna, Sághy Tamás, Krisztik Csaba, Vásáry André, Váradi Eszter Sára, Varga Lili, Pálya Pompónia, Ténai Petra e.h., Herman Flóra e.h., Hojsza Henrietta e.h., Rovó Tamás, Kertész Júlia, Nagy Norbert, Fehér László, Pallag Márton, Barna Lilla e.h., Gaál Dániel e.h., Molnár G. Nóra e.h., Gyulai Z. István e.h.
Székesfehérvári Helyőrségi Zenekar: Kovács Zsolt, Szentesi Gergely, Buzga Bence, Frank Dániel, Mike Krisztián, Györök Máté, Ördög Krisztián, Marjai László, Sánta Martin, Réti Anikó, Fövenyi Máté, Veér Bertalan, György Attila, Király István, Varga György, Nagy Ferenc, Máté László, Dráfi Kálmán, Horváth Dávid, Kanyurszky Péter.
Díszlettervezők: Kalászi Zoltán, Kiss-Benedek Kristóf. Jelmeztervező: Benedek Mari. Korrepetitor: Réti Anikó. Dramaturg: Perczel Enikő. Zenei vezető: Dobri Dániel. Karmester: Dobri Dániel, Ruff Tamás. Koreográfus-asszisztens: Rovó Tamás. Rendezőasszisztens: Németh Mariann. Rendező–koreográfus: Horváth Csaba.