Egyik legkedvesebb rendezője, Novák Eszter mondta róla, hogy olyan színész, akinek véleményformáló és közvetítő ereje van. Bármit játszik, annak tartalmat, jelentőséget, súlyt ad – Tóth Ildikó a finom lelki rezdülések színésznője. Pályáját a Radnótiban kezdte, Székely Gáborral tartott az Új Színházba, majd több mint másfél évtizedig társulaton kívül létezett. 2015-től Székesfehérvárra szerződött. Manapság Nemeskéri Ilona néven Blanche du Bois érzelmi hullámvasútján száguld A Vágy nevű villamosban. Tasnádi kis magyar abszurdjában, a Kartonpapában egy kartonfigura-diktátor özvegyeként brillíroz.

Fotók: Szarka Zoltán

Mennyire tudtál együtt menni A vágy villamosa hazai viszonyokra, a rendszerváltás idejére adaptált rendezői koncepciójával?

– Először idegenkedve fogadtam, hogy Bagó Bertalan rendező és Tucsni András dramaturg 90-es évekbe helyezték Williams darabját. Aztán megértettem, a leglényegén ez mit sem változtat, csak a couleur locale más. A párhuzamosság működik a 40-es évek Amerikájával, a második világháború utáni évekkel, amikor az életrevaló emberek túlélték a régi rendből való átmentet a még nem kialakult újba, a gyengébbek pedig tönkrementek. Magyarországon a rendszerváltással megjelent a fekete piac, az élelmeseknek az új meggazdagodás reményét kínálta, a zavarosban lehetett halászni, ez mások számára egyéni tragédiákat hozott.

– Hogyan élted meg a fordulat éveit?

– 1990-ben diplomáztam. A fiatalság, az élni akarás energiája mindenen keresztül repített. Az én színészgenerációmnak még kijutott az, hogy a meglévő színházi rendben egy biztos talajról dobbanthatott. A maiaknak ez már nem adatott meg. Bizonyos  szempontból mondhatom, milyen mákom volt, bizonyos szempontból meg sokkal sérülékenyebb vagyok. Ha olyan helyzetbe kerülök, ahol mint a farkasnak menni kell előre, védtelenebbnek, kiszolgáltatottabbnak érzem magam. Ilyen szempontból abszolút megélem  Blanche kiszolgáltatottságát.

– Blanche–Ilona beilleszkedni képtelensége mögött a családból hozott traumák, a múltban elszenvedett abúzus a kulcs a személyisége megértéséhez.

– Nagyon fontos motívum az életében a kamaszkori szerelem. A 16 éves fiamon is látom, és emlékszem a saját kamaszkoromra, hogy az emberben tombolnak a hormonok, tele van kérdésekkel, nem tudással, kíváncsisággal, szorongással. Meg akarja mutatni magát a világnak, a társainak, szerelmet keres. Egy szó, egy mondat is akkorát szúrhat ebben az életkorban, hogy ha nem tudja helyrerakni magában, komoly traumaként hurcolja egész életén át. Blanche mai kifejezéssel élve poszttraumális szindrómában szenved. Williams nagyon finoman, alig tetten érhetően érinti azt a kérdést, hogy milyen apja lehetett neki és a húgának, Stellának. Egy-egy mondat arra utal, hogy macsó típusú, domináns, mindenkit leuraló családfőről van szó, és nem lehet tudni, hogy érte-e a lányokat erőszak az apa részéről. Egy biztos, az apafigura meghatározta az élettörténetüket. Nem véletlen, hogy Blanche nagyon hamar a férfiak felé menekült, beleszeretett valakibe, akiről kiderült, hogy homoszexuális.

– Bagó Bertalan rendezése a bárkivel-megeshet-történetre helyezte a hangsúlyt egy középkorú nő kétségbeesett megkapaszkodási kísérletéről. Milyen ponton találkozik a saját életeddel a Vágy nevű villamos „Ilcsije”?

– Én is tele vagyok félelmekkel, szorongásokkal, én is próbálom leküzdeni a magam gyarlóságait, lehetőleg nem hazugságokkal. De ahhoz, hogy az ember gyógyítsa a lelkét, tovább tudjon lépni egyik helyzetből a másikba, olykor finom hazugságok kellenek. Mindenkinél személyes, hogy a saját élettörténetében hol tart az önismeret útján, mennyire képes önazonos lenni, felvállalni a hibáit. Tóth Ildikóként ezen dolgozom, és ebben segít egy csomó szerep. Színészként állandóan kérdéseket teszünk fel a szerepek kapcsán, óhatatlanul is megmerítkezünk bennük. A színháznak az egyik legfontosabb dolga az alkotók, a nézők számára egyaránt, az én mit tennék, hogyan viselkednék kérdések feltevése. Blanche nagyon gazdagon megírt nőalak. Próbálja megtalálni a helyét az életben, sodortatja magát a múltja, a törékenysége miatt, és ezáltal egyre lejjebb kerül.  Amikor a végén újra megtörténik vele az abúzus, Stanley megerőszakolja, más dimenzióba, egy másik tér-időbe  kerül. Olyan, mintha belépne egy szobába, ahová nem enged be senkit. A helyzettel nem kompatibilis mondatokból lehet leszűrni az állapotát. Édesapám az utolsó éveiben demenciával küszködött. Ő is egy másik dimenzióba került. Nem volt semmi kirívó a viselkedésében, csak a mondataiban.

– Az alakításaidnak ez a fajta lelki mély búvárkodás adja meg a sava-borsát.

– Estéről-estére mindent nulláról kezdek. Amikor kapok egy szerepet, elkezdem ízekre szedni, megpróbálok mindent feltérképezni, átgondolni, elemezni. Igyekszem úgy menni a színpadra, hogy egyetlen névelőt ne mondjak ki úgy, hogy nem tudom mi van mögötte, mit akarok vele közölni. Ha nincs hozzá saját élményem, tapasztalatom, akkor ott van a gondolkodás, az ösztönök, az indulatok, a képzelőerő, az intuíció. Egy színésznek nagyon sok lova van, amit be kell fognia a szekérbe.

– Sokáig szabadúszó voltál.  Miben gazdagított, és minek érezted a hiányát?

– Mindenképpen gazdagodtam azáltal, hogy sokféle gondolkodással, színházi formával találkoztam. Megerősítette a nyitottságomat és a kíváncsiságomat. Minden más befogadásától, ami eltér attól, amit én gondolok, képzelek vagy szeretnék megvalósítani, nem sérülök, hanem gazdagabb leszek. Ezt tanította a szabadúszás. A hátránya meg az volt, hogy elmaradt a tudatos és úgymond folyamatos pályaépítés, ami igazából soha nem is érdekelt. Korábban csinálták helyettem mások, a Radnótiban Bálint Andrásék, az Új Színházban Székely Gábor, mostanában pedig Szikoráék. Soha nem tudtam magam jól helyezgetni, ennek nyilván vannak következményei.

– Például az, hogy újra meg újra felfedeznek, de a tehetségeddel nincs egyenes arányban a megbecsültséged.

– A szakmán belül nagyon elfogadnak, érzem a figyelmet meg a szeretetet. A trendi vonalban nem tudok úszni. Sokszor kikiáltanak valamit jónak, és az embereknek mintha szükségük lenne arra, hogy az után menjenek. A művészetek minden ágában arra szövetkezünk, hogy közösen kommunikáljunk, beszélgessünk arról, hogy milyen az élet, vagy hogyan tudunk emberek maradni az embertelenségben. Nagyobb lett most a hatásvadászat, több a csillogás, a tűzijáték, a nagy pukkanás. Elértéktelenedett az, hogy egyszerűen elmesélünk egy történetet, aminek van eleje, közepe, vége. Sokszor egy lufit kap a közönség, mire hazamennek, kipukkad. Aki nem áll be a sorba, hogy eladja a művészetét, az lemarad. Gyakran eszembe jut  Karinthy Cirkuszcímű novellája. Egy zeneszerzőről szól, aki mindenhol házal a csodás melódiájával, de sehol nem tartanak rá igényt. Elkeseredésében bemegy a cirkuszba,  hadd játssza el. Így önmagában nem elég, találj ki valami számot- mondja neki a cirkuszigazgató. A zenész évekig gyakorol, majd előáll a mutatvánnyal: feltesz székeket, létrát, a közönség lélegzet elállítva nézi, és amikor felér a legtetejére, kiveszi a zakójából a hegedűjét és eljátssza a melódiát.

– Milyen célokkal, ábrándokkal indultál neki a színészetnek?

– Mint minden fiatal, úgy én is, az ide nekem az oroszlánt is, az Oscar-díjig meg sem állunk lendületével vágtam neki. Szokták mondani, hogy sok-sok szorgalom, képzés, kíváncsiság kell a színészethez, és persze szerencse. Főiskolás koromban még nem volt világos számomra, hogy mit is értenek szerencsén. Azóta tudom, hogy azt jelenti, kikkel találkozol a pályádon, milyen színészekkel, rendezőkkel dolgozol együtt. Nekem nagy szerencsével indult a pályám, annak ellenére, hogy nem egy favorizált osztályba jártam. Szinetár Miklós utolsó prózai osztálya voltunk, a velünk párhuzamos Székely–Zsámbéki osztályt sztárolták. Még főiskolásként hívtak a Radnótiba harmadévesként a Kísértet-csárdásba, de nem vállaltam el a szerepet, mert nem tetszett. Úgy éreztem, elvágtam magam a pályán, mire pár héttel később Bálint András felhívott, hogy elvállalom-e a cselédlány szerepét a Valló Péter rendezte Nórában. Örömmel mentem. A főiskolai kezdéssel együtt hat évet töltöttem a Radnótin. Meghatározó pályaindító fészkem volt, László Zsolttal, Kerekes Évával, Görög Lászlóval együtt kezdtünk. Gazdagon, szépen gondolkodtak rólunk, egyengették az utunkat, évadról- évadra építettek minket.

– Aztán sokadmagaddal Székely Gáborral tartottál az újonnan alakuló Új Színházba…

– Székely Gábor megkerülhetetlen személyiség, nagyon meghatározó ember az életemben. Az Új Színház másik nagy hozama Novák Eszter volt, akivel rengeteget dolgoztam másutt is, és szintén meghatározó ember a pályámon. Amikor Székelytől elvették a színházat, természetes volt, hogy eljövök, hiszen nem épülethez szerződtem, hanem emberekhez. Akkoriban még nem volt családom, ki tudja, lehet, hogy ellenkező esetben nem mertem volna vakon belelépni a szabadúszásba. Nagyképűen hangozhat, de nagyjából tisztában vagyok a döntéseim következményével.

– Ha úgy adódik, leszerződtél volna máshová?

– Egy helyre jelentkeztem, de végül nem kaptam választ, a színház igazgatója elfelejtett visszahívni. Máté Gáborral az Óbudai Társaskörben vagy hat nyáron keresztül csináltuk a Szindbádot. Gábor hívott a Kamrába, A félkegyelműre, de nem tudtam elvállalni, mert akkor jött a gyermekem. Aztán beugrottam az Octopusba, az Ivanovba, a Top Dogsba. Ezek a hívások biztató gesztusok voltak, végül én nem léptem.

– Tizenhét év szabadúszás után mi döntött Székesfehérvár mellett?

– Egy-két hajó elment, amire magamtól nem szálltam fel, vagy nem sikerült felkapaszkodni. Idővel megérett bennem, hogy jó lenne valahol tagnak lenni. Quintus Konrád megbízott igazgatása idején hívtak vendégnek, Valló Mirandolina rendezésében a címszerepre. Amikor Szikora János lett az igazgató, rögtön le akart szerződtetni, akkor nemet mondtam, fél évvel később mentem volna, de nem volt  éppen státusz. Egy év múlva lett, és leszerződtem. A székesfehérvári színház komoly törekvése gazdag értékeket hordozó darabok elővétele.

– Az idei évadod emblematikus előadása a Radnótin vendégként Székely Csaba 10 című oratorikus sorstablója, az utóbbi évek legkiválóbb színházi csapatmunkája.

– Mindannyiunk részéről elképesztő alázatot és fegyelmet követel, hogy három és fél órán keresztül végig jelen vagyunk a színpadon. Meg kell tanulnom, hogy az erőimet, az energiámat úgy irányítsam, hogy kitartson ¼ 11-ig, amikor az én történetemre kerül a sor.  Ez a darab egy koronaékszer, ha egy kő nincs a helyén, akkor nem működik. Székely Csaba nagyon erős anyagot írt, szinte bulváros dramaturgiai fordulatokkal, rafináltan, mélységekkel és jó értelemben vett hígságokkal. Ha csak ülnénk és felolvasnánk, szerintem ugyanolyan izgalommal hallgatnák, hogy összerakhassák a különböző emberi sorsokat.

– A hatványozottan tragikus sorsok közül a tiéd egy Asperger-szindrómás fiú szívtelen, halálos beteg anyjáé. A Tízparancsolat tizedik törvénye, a mások tulajdonát ne kívánd miben vonatkozik rá?

– A 10-es nárcisztikus, önző, közben iszonyú szeretetéhes, elismerésre vágyó. Nem bír szeretetet, szerelmet adni, nem képes feloldódni egy másik emberben, ezért ő sem kap szeretetet. A ne kívánd a más javait az érzelmekre is vonatkozik. Állandóan más érzéseire, indulataira, viselkedésformáira vágyik ez a nő. Nem ismeri fel a saját minőségét, ezért nem tud igazán önazonos lenni. Nem véletlen, hogy agydaganatban szenved. Csehov doktortól tanulgatjuk, amit a mai tudomány is elismer, hogy minden komoly betegséget valami nagy lelki veszteség vagy trauma előz meg. Minden mindennel összefügg.  A kultúra, a műveltség, a művelődés azért fontos, hogy segítsen a gondolkodásban, az érzelmekben, a viszonyulásban. Ezért kell színházat, filmeket csinálni, olvasni, képeket nézni, hogy az önző egónkat feloldjuk másban. Van egy gyönyörű szavunk a boldogságra, az önfeledtség. A művészetek arra tanítanak, hogy legyenek az életben pillanatok, amikor önfeledt vagy.