Jó ideje tapasztaljuk, hogy a cirkusz nem csak (nem csak?) az ámulat és rettegés tere. Legjobb művelői megszorítások nélküli színházat varázsolnak: érzelmet, gondolatot közvetítenek, kapcsolatokról mesélnek, használják a fizikát és a metafizikát, folyékonyan beszélik a (társ)művészetek nyelvét. A cirkusz immáron több évtizedes újmódi válfaja a legdinamikusabban integrálja mindazt, amit a többiektől eltanul.

A Trafó pedig élen jár a gondolatteli, érzésközvetítő, filozofikus – és persze rendkívül szórakoztató – cirkuszprodukciók bemutatásában. Ha nem is az egyetlen, de a legfontosabb hazai színtere – és mint korábban a kortárs táncnak, most ennek a műfajnak épít friss közönséget tempósan. Az idei évadot ebben a „műsorsávban” egy francia és egy spanyol produkció zárta.

Éjféltájt, avagy a melankolikus lépcső

Yoann Bourgeois produkciója (Minuit – Éjféltájt) városonként más elemekből és másképp áll össze, mi éppen a budapesti verziót láthattuk. Nemcsak a részek egymásutánja változik, nyilván a hangsúlyok is eltérnek, hisz íves – ha hézagos is – a dramaturgia. Beszéljünk hát a pesti változatról. Némi leegyszerűsítéssel azt mondhatjuk, ez a darab a végtelen szerelemről szól. Vagy nem is: arról, hogy a világ szertehull darabokra. Vagy talán az egyensúlyról? Leginkább mégis arról, hogy a gravitációval lehet alkudozni.

Éjféltájt. Fotók: Géraldine Aresteanu

A négy élő szereplő egyike sem mellékszereplő (ahogy az élettelen tárgyak sem), de a fókuszba leginkább (és egyre inkább) a rendező-koreográfus Bourgeois kerül. Társai: egy hárfás nő, aki éteri zengésű hangszerét elektronikus effektekkel, loopolással (és énekkel) dúsítja zenekarrá, valamint két artista: egy férfi és egy nő. Utóbbi olykor élettelen rongybábuként viselkedik, és csak akkor kell életre (paradoxon!), ha férfitársa mint lélektelen robotot gyurmázza-alakítgatja-állítgatja-pakolja, a testén cipeli vagy felfüggesztve (rögzített pályás) angyalként röpteti körbe-körbe. Máskor óriás keljfeljancsinak öltözve imbolyogja végig a színt egyensúlyi pillanattól egyensúlyi pillanatig dülöngélve. A férfi vissza-visszatér, de igazi kiemelkedő szólója az, amikor a mennyezetről függő öt csőharanggal bűvöl csengő-bongó zsonglőrszámot a nő köré – visszaidézve ezzel a korábbi röptetést. Kiegyensúlyozott a párosuk: nyernek is, veszítenek is, de mindvégig egymásra vannak utalva.

Bourgeois ugyanakkor kezdettől nagy vesztes. Mindenáron szeretne elmondani egy történetet a mikrofonba (legeslegvégül sikerül is majd neki), de minden összeesküszik ellene. Először kezét-lábát veszíti el (szó szerint), elvágódik, és kúszva tudja csak elhagyni a színt. Aztán később visszajönne, beszélne, de a mikrofon minduntalan kitér előle. Előbb az állványa csuklik össze, később ez az állvány kis platóra kerül, alá pedig henger. Hősünknek a platóra föllépvén egyensúlyoznia-billegnie kell, ettől a mikrofonállvány vadul kileng, a mikrofon pedig folyton elszalad a szája elől. Ez a jelenet később nagyobb platóval is megismétlődik, a vége csak még nagyobb zuhanás.

(Egy ponton a mikrofon mégis majdnem a barátja lesz – persze árulója is –, amikor emberünk az addigra összetöpörödött mikrofonállványhoz hajol. A mikrofon a halántékához ér. Sűrű szövegzajt hallunk – valószínűleg a gondolatait. Bourgeois hátrahőköl, majd újra odahajol, és ismét: zaj, szöveg, szövegzaj. Aztán a szívéhez emeli a mikrofont. Szívhangok. Végül a mikrofon ijedten a földre pottyan.)

De igazán akkor kezd szétesni körülötte a világ, amikor a nővel ad elő groteszk-nyomasztó párjelenetet. Különös kontakttánc-szkander ez egy asztalnál, két székkel. Játszanak és küzdenek, pillanatra sem engedik egymást: összetartozás és agresszió, akrobatikus adok-kapok, versengés: absztrakt családon belüli erőszak. Ahogyan birkóznak, először az egyik szék esik ripityára, aztán a másik, végül az asztal is, amelyen egymásnak feszülnek. Ettől aztán le is higgadnak – talán el is szégyellik magukat: szétesett a világuk (vagy körülöttük a világ). Elsomfordálnak.

De az összeomlás nem áll itt meg: most már leszakad az ég is – szinte szó szerint: szétesik körülöttük a színház. Egy fényszóró nagy robajjal lezuhan vagy hat méterről – rémisztő látvány, sokkoló hang –, aztán földre hull egy másik, majd egy harmadik, végül leszakad egy mennyezeti tartórúd, és mindennek betetőzéseképp a nézőtér mögött-fölött is potyogni kezdenek a vascsövek. Nincs menekvés.

Az utolsó etap egyértelműen Bourgeois jutalomjátéka. Föllépdel egy magasított platóra, amelyet az égbe tartó tízfokú impozáns lépcsősor ural, vele párhuzamosan, padlószinten egy gumiasztal. Hanyagul rádől a gumiasztalra, az visszalendíti állóhelyzetbe. Újra rádől, finom körbefordulással tér vissza a függőlegeshez, és onnan kezdve mint élő inga leng le s föl – miközben mindhárom dimenziót bejárja. Olyan lágyan pottyan, mintha titkon megfelezte volna a gravitáció erejét, és fölfelé is inkább lomhán zuhan, mint emelkedik. A lépcsősor élén egyre följebb lépdel. Fellép, lehanyatlik, fel, le. A holtpontot mindig a lépcsőre puhán helyezett lábától valahány fokos dőlésben találja meg: ezt a dőlésszöget tornázza fel az ismételt esésekkel függőlegesig. (Mozgása visszaidézi a nő korábbi keljfeljancsi-jelenetét). Mintha lendületet egyáltalán nem venne, csak a testtónus adná az impulzust, mintha apró feszítésekkel súgna a nehézkedésnek újra és újra.

Egyszer csak fölér persze a csúcsra (mindvégig reméltük, de biztosak nem lehettünk benne), ám az útja lefelé újra a vesztes csetlés-botlása, ahogyan mindvégig az előadás során.

Bársonyos hang szólal meg felvételről: egy férfi történetét adja elő, aki újra és újra mindenét el- és föladta, hogy palackpostába sűríthesse az üzenetét, egy nőnek; a fél világot bejárta, volt elefántszelídítő és tigrisvadász, élt lakatlan szigeten, tűzön-vízen átkelt, végül a jeges folyóba vetette magát – mindezt egy bizonyos nőért. Akit szeret.

A hosszan hömpölygő szöveg közben a félhomályban újra felvillan az előadás egy-egy rekvizituma vagy mozzanata. Végül Bourgeois előlép a mikrofonnal – igen, sikerült végre megszelídítenie! –, és csak annyit mond, hogy mindez azért a nőért volt, akihez az üzenet sosem jutott el. Úgyhogy ha most ez a lány véletlenül itt ül a sötétben, hallja meg. Sötét.

Szerény cirkusz mesteremberekkel

A kortárs cirkusz sok-sok izgalmas vonása közül egyik legfeltűnőbb az egyszerűség és szerénység: az attrakciót nem köríti csillogás, csinnadratta. A nézőt nem lenyűgözik, hanem bevonják, szövetségessé vagy cinkossá teszik. Oldottan kommunikálnak a térrel, egymással, a közönséggel. Gyakran olyan, mintha csak közülünk valók volnának. Olyan – egészen az első ugrásig, dobásig, kézenállásig, zsonglőrakcióig, az első olyan pillanatig, amikor a néző álla leesik.

A spanyol produkció (inTarsi – Együtt könnyebb?, Compañía de Circo “eia”) tökéletesen négypólusú – egyet sem lehet kiemelni a négy szereplő közül. A színen félmagas kördobogó, az egyik „fókuszpontjában” függőleges fémrúd, a másikban vagy fél négyzetméternyi gumiasztal. Könnyű nadrágba, egyszerű pulóverbe öltözött artista (legyen A) végez könnyed gyakorlatokat a rúdon és a gumiasztalon. Mintha similabda volna: lágyan és feszesen jár be elegáns negyedköríveket a levegőben. Kis attrakciói megmutatják, merre tart majd a műsor… gondolhatja a néző. De téved. A kis porondot hamarosan darabokra szedik, és soha többé nem is rakják így össze. Az est hátralévő részében ezek a porondszilánkok lesznek a játékos-segítő díszletelemek, hajók, ugrólibikókák, miegymás.

InTarsi. Fotó: Ben Hopper

Amíg A-t figyeljük, egy másik férfi (B) arasznyi fahasábokkal jengatornyot építget félárnyékban. Akkor követi el az eredendő hibát, amikor kis játékával átköltözik a porondra. A lendületesen ugrándozó A egy darabig figyeli, majd csúnyán szétrombolja a tornyocskát, mire B sértetten-ijedten elvonul a hasábokkal, A pedig elégedetten terül el egészen kisajátított porondján. Ekkor tér vissza B, de immáron C és D társaságában, hogy a kördobogót szanaszét szedjék.

Minden elem – minden téglalap, minden íves vagy körcikk – jó lesz valamire. Tologatják, forgatják, lapjára vagy élére állítják az egyszerű geometrikus formákat, azokon hasalni, csúszni, lendülni, kézen állni, pattogni lehet. Mind a négy férfi gyanakvón és/vagy kíváncsian mered a másikra, méregetik egymást. A kis csoportok összeállnak-szétszakadnak: rivalizálnak, játszanak. És közben olyan lazán trükköznek, amilyen lezseren áll rajtuk a könnyű pulóver, az egyszerű nadrág. Pillanatonként el-elviccelnek a műfajjal. Amikor például a klasszikus lendítő-trambulinnak ugyanarra a végére ugrik a segítő, ahonnan a másiknak el kéne röppennie – de persze ottragad –, egy szemvillanásnyira egymásra néznek: „ez így hogy?”, és ez öt kidolgozott bohóctréfával felér.

Az első fejezetből bomlik ki aztán minden, innen folytatják-szerkesztik a szűk egyórányi parádét. Folyton változik a felállás: egy hárommal szemben, kettő kettő ellen, egy az egyhez és így tovább. Négy nagy gyerek (ahány, annyiféle) szétszed és összerak, épít és visszabont. Segít, vagy csak figyel. Összekapaszkodik, vagy egymásnak feszül: játszik és verseng. Van persze rivalizálás: „azt én is meg tudom csinálni”, vagy: „elrontom a játékodat”. Néha megtréfálják egymást. Humoruk remek, de versengésük nem harc, hiányzik belőle a rontás vágya.

Ezekben az artistákban nincs színpadias tettetés – a testtónus, egy fejmozdulat, egy megállás hivatott mindent kifejezni. Meg az attrakciók. Olykor egy-egy díszletelem mintha elszabadulna – de kiderül, „ő” is csak a szerepét játssza. És jól.

Az erő- és artistaszámokban sok a táncos-koreografikus elem, és majd’ mindenben ott az a kicsi dramatikus plusz, amitől az akció színházzá válik: a magatartás. A klasszikus ugróköteles bravúrszámot csúcsra járató C például a szám kezdete előtt a dobogókkal és egy kötéllel (meg nyilván a bemikrofonozott dobogóra kötött komputer segítségével) zenét produkál, aztán erre a zenére egyre extatikusabb boldogsággal szökell kötele alatt-fölött-körül, miközben a többiek hiába is próbálnák kihozni révületéből. Csinálja, amit artistaként kell, de az a gyakorlat ugyanakkor történik is. Tánc-extázis, amelyben csak mellékesen szerepel a kötél (bizony: a kötelet letévén sem tud kijönni, tovább táncol transzban.)

Végül lerogy, mint egy rongybaba.

Ezután a kétszer akkora B támogatja-rakosgatja gondoskodón, de mint egy zsákot, míg végül szívmelengető pas de deux alakul a két férfi mozdulatsoraiból: a masszív untermann és a pehelykönnyű, mozgékony másik bemutat egy cirkuszi iskolagyakorlatsort – emelések, ugrások, elkapások –, amelyben fölvillan minden ilyenkor szokásos és néhány szokatlan elem is (B féllábon pattan például föl C fejére), de mindez mindvégig több mint ügyesség, mert kapcsolattelített. A testi érintés, az emeléshez szükséges ölelkezés érzelmes, néha érzéki (egy ponton C-nek mintha kínossá is válna). Kiemelkedően szép pillanat, ahogyan megfordulnak a szerepek: C kapja föl a nála vagy kétszer súlyosabb B-t.

Dinamikusan lüktet a négyes. Minden oldalról megforgatják egymást, minden színi elemet kipróbálnak. A „töltelék” néha sok egy kicsit, de nem baj, ez sem baj. Amikor elérkezik a hagyományos trambulinos-ugrós szám ideje (D csodás sokszoros szaltókat pörög B és A hathatós segítségével), az ugródeszka helyett egy enyhe ívű körszelet (afféle hintalótalp) adja a lendítést. Soha egy másodpercre sem felejthetjük, hogy ez az elem – csakúgy, mint a többi – egy valaha egyben volt körporond kis szelete. Nem kell belemagyaráznunk semmit, hogy egy apró gondolat érzékien befészkelje magát az agyunkba.

Egy ponton a plató nagyobbacska sík darabját fölállítják a nézőtérrel szemben nagyjából negyvenöt fokos szögben, és azon-arról ugrálnak-csúszkálnak. A függőleges és a vízszintes megszűnik, elveszíti értelmét (láttunk ehhez hasonlót – alaposan kidolgozva – Aurélien Bory és a cie 111 egy régebbi előadásában).

Mindenkinek jut szóló is, de az egyik legfényesebb jutalomjáték D-é, aki a mikrofon elé áll, és mintha kis rigmust mondana: lép-lép, kéz-lép-lép, kéz-kéz-ujjkéz és így tovább. Amint ezt befejezi, felvételről újra elindul a kis „vers”, és ő egy szépen megrajzolt körben „letáncolja”, amit fölvett. Azaz, lép, lép, kézen áll, szökell – és így tovább. Az utolsó szóra/mozdulatra visszaér a kiinduláshoz. Még vagy kétszer megismétli a játékot – egyre bonyolultabb elemeket és néhány vicces mozzanatot is beépítve –, míg csak be nem üt a krach: egy sorozat végén a mikrofontól sok méterre köt ki, elfogytak a lépések, de nem ért be a „házba”. Nem mond, nem mutogat semmit, csak áll nagy-nagy tanácstalanul. „Innen hogy megyek tovább?” – ezt sugallja a tartás, a testtónus. Az előadás egyik legszebb, legpompásabban többértékű (szomorú, mulatságos és mélyen igaz) pillanata.

Végül előkerül persze a bevezetőben látott kicsi gumiasztal is. És – ki lepődnék meg? – itt tényleg elszabadul a társas játéköröm. A gumiasztal szerződés a gravitációval: add át magad nekem, és én visszajuttatlak a magasba. És ők átadják magukat. Annyit ügyetlenkednek rajta csodás virtuozitással, olyan nagy garral kommentálják saját attrakcióikat, hogy ha eddig nem, itt óhatatlanul eszünkbe jutnak a Szentivánéji álom mesteremberei.

A lezárás elegánsan csöndes. Igazi anticsúcspont, anti-finálé: az egymásra fektetett platókból – igen, porondelemekből! – vagy háromméter magas tornyot építenek, arra fölmásznak-föllendülnek, majd önmagukat is, mint afféle jenga-rudacskákat – egymásra helyezik. Egy sor színpadelem tetején négy élő figura embertoronnyá összenőve-összekötve bensőségesen. Sötét. Taps.

Lendületművészek. Könnyedséget emlegetni velük kapcsolatban kevés – szinte frivol vagy sértő volna. Természetesek, ügyesek, persze – de van itt még valami, kell valaminek lennie. Az ember ahhoz szokott, hogy a tesiórán húszméteres nekifutásból ugrik egytízet, vagy mondjuk távolugrásban három és fél métert. Ezek az emberformájú gumilabdák meg úgy szökkennek, úgy fordulnak, úgy pattannak helyből, mintha föntről húznák őket.

Hozzá azok a puha mozdulatok, lágy lendülések! De csak gondolkozni kell, és az ember idővel rájön, hogy a cipő a titok. A varázscipő, a lábukon. Az röpíti-lendíti őket. Nem lehet másképp.

Hol? Trafó
Mi? Yoann Bourgeois: Minuit (Éjféltájt)
Kik? Rendező: Yoann Bourgeois (Mehdi Baki, Laure Brisa és Yurié Tsugawa együttműködésével). Zene: Laure Brisa, Philip Glass. Hang: Antoine Garry. Fény: Jérémie Cusenier. Jelmez: Sigolène Petey.

Hol? Trafó
Mi? Compañía de Circo “eia”: inTarsi (Együtt könnyebb?)
Kik? Előadók: Armando Rabanera Muro, Fabio Nicolini, Fabrizio Giannini, Manel Rosés Moretó. Rendezte: Compañía de Circo “eia” és Jordi Aspa. Fény: Sarah Filmer „SANKEY”. Színpadterv: Compañía de Circo “eia” és El Taller del Lagarto. Jelmez: Fanny Fredouelle, Rosa Crehuet, Maru Shima. Koreográfus: Michelle Man.

Facebook Comments