Túltermelési válság van a témába vágó előadásokból, azokból pedig különösen, amelyek egy másik nemzet traumájának felhasználásával próbálnak szólni a lokális, magyar múltfeldolgozás adósságairól, mintegy törlesztendő azt. Önmagában már ez a szándék sem problémamentes, hiszen amikor a magyar színház egy másik nemzet traumáit allegóriaként igyekszik felhasználni, szükségszerűen elkerüli a konkrét fogalmazásmódot, és ebben lehet némi bátortalanság is.

Nincs mit szépíteni rajta, a Szeretett vezérünk egy kiforratlan előadás. A Szkéné Színház friss bemutatójáért azért is kár, mert egyébként tehetséges alkotók jegyzik: a szövegkönyvet Daniel Bănulescu Csókolom a segged, szeretett vezérünk! című regényéből O. Horváth Sári készítette, a színészi munka jelentékeny része pedig Fazakas Júliára és főként Molnár Gusztávra nehezedik. A legszembetűnőbb hiányosságoért ettől függetlenül alighanem Valcz Péter nehezen kihámozható rendezői koncepciója okolható, és a kérdőjeleket arra is kiterjeszhetjük, hogy a rendezőt milyen szándékok vezérelték a szóban forgó regény színpadi adaptálásakor. Mondhatjuk persze, hogy a diktatúra, a történelmi horror, az abszurd (politikai) show (ahogy a színlapon szerepel) nézőcsalogató hívószavakként merültek fel az alkotóban, s bár ezek önmagukban nem is zárják ki egy jó előadás lehetőségét, mégis mind a témafelvetés, mind a megmunkáltság avíttságot és gondolati bizonytalanságot tükröz.

Fotók: Mészáros Csaba

A történet arra a banális tézisre épül, hogy Ceaușescu fizikai halála ellenére még mindig ott kísért bennünk, hiszen zsigereinkben, mozdulatainkban, gondolatainkban őrizzük a kommunista rendszer minden visszásságát, s csakis akkor tudnánk Kelet-Közép-Európában demokratikus társadalmat felépíteni, ha mindezt: a hierarchikus gondolkodást, a felsőbb hatalomnak – tehát a vezérnek – való feltétlen megfelelési kényszert kigyomlálnánk legbensőbb magunkból. Túltermelési válság van a témába vágó előadásokból, azokból pedig különösen, amelyek egy másik nemzet traumájának felhasználásával próbálnak szólni a lokális, magyar múltfeldolgozás adósságairól, mintegy törlesztendő azt. Önmagában már ez a szándék sem problémamentes, hiszen amikor a magyar színház egy másik nemzet traumáit allegóriaként igyekszik felhasználni, szükségszerűen elkerüli a konkrét fogalmazásmódot, és ebben lehet némi bátortalanság is. Hiába a nézők kreatív asszociációs készsége, esetünkben a Ceaușescu-diktatúráról szóló előadás akkor is a másikakról szól.

Esztétikai szempontból azonban nem ez okozta a legnagyobb problémát, hanem maga a forma és az alapanyag megmunkálatlansága. Dacára a nagybetűs másikakról szóló történetnek, át tudjuk érezni a főhős, Daniel (Molnár Gusztáv) dilemmáját: megkísérti a hatalom, írnia kell Ceaușescuról egy művet, a fejéből kipattantó történetek azonban az író elfojtott fantáziálásából fakadóan Ceaușescu meggyilkolásába torkollnának, ám az utolsó pillanatban a felelőtlen fikciógyártást megakasztandó, a Kárpátok géniusza mindig megmenekül. Daniel ugyanis megmenti, hiszen a diktátor nem halhat meg: a szelleme tovább kísért, hiszen a vezér halála az ő gondolati rendszerében nem lehetséges. A Daniel dilemmáját ábrázoló jelenetek mellett több szál fut ezzel összefonódva, egyfelől tárgyiasul a Ceaușescu (akit Fazakas Júlia játszik) elleni merényletre készülő Lakatfűék csapata (Gerlits Réka, Mészáros András), illetve belelátunk az író magánéleti drámájába is (feleségét Kálóczi Orsolya formálja meg). A három szál együttmozgásából azonban hiányzik a fűszer, a kellő drámaiság, (legtöbbször a motiváltság), ehelyett tobzódik az öncél, a kelet-európai atmoszféra izzadtságszagú megteremtése (vasalódeszkán a szintetizátor), illetve nem tudom feledni az időkitöltő és a rendezői ötlettelenségről tanúskodó közjátékokat sem. Egyszer például Fazakas Júlia kifakad, és felrója a színészeknek, hogy ki sem tudják helyesen ejteni a román diktátor nevét, majd megkér egy nézőt a helyes kiejtés gyakorlására. Végül az egész nézőtér Ceaușescu nevét kezdi el skandálni. (Emellett még sorolhatnánk a további, önreflexívnek hitt poénbonbonokat, ilyen például Molnár Gusztávtól a „berúgtam, mint egy független színházi előadásban a színész” mondat is.)

A Lakatfű-merénylők ábrázolásmódja lakmuszpapírszerűen mutatja fel az előadás esztétikájának koncepcionális hiányosságait. Ami ugyanis a Bănulescu-regényben abszurd-szatirikus, az a színpadra átemelve nem lesz automatikusan az, hatásvadász és gagyi azonban annál inkább. A legtöbb jelenet egy B-kategóriás akciófilm remake-jére emlékeztetett: a szuperhős-vonal nemhogy nem volt eredeti, hanem a naturalista játéknyelvből fakadóan végtelenül taszító hatást keltett, Gerlits Réka kékcsíkos-arcú bozótharcosa és Mészáros András King Kongja, valamint egy másik, párnával kitömött figurája érthetetlen módon kapott ekkora hangsúlyt az előadásban. A Ceaușescu-elleni szuperhőscsapat játékát ugyanis meglehetősen egysíkú és harsány stílus jellemezte, a rendezés – ahelyett, hogy megpróbálta volna elrajzolni, avagy a szatíra irodalmi nyelvét a színpadra adaptálva némileg eltávolítani az akciójelenetek élét – inkább valósághűségre törekedve láttatta a merénylőket (a naturális hörgéstől a csatakiáltásokig terjedt a repertoár).  Tényleg, mintha Amerika Kapitány reinkarnálódott volna a színen Románia Kapitányként, amire egyébként az előadás még reflektált is a színen elhangzott Ro-man szójáték keretében.

Az előadás vélt céljával szemben így nem az a taszító, amit a produkció ábrázol, hanem az ábrázolás módja maga. Ceaușescu alakja hiába lengte körül (szintén valósághűséget erőltetvén) a színpadot, s hiába Fazakas Júlia néhol színes játéka, a diktátor állandó jelenléte egyre inkább kellemetlenséget váltott ki és kommunistázásba csapott át, amire ráerősített Daniel előadászáró, didaktikus konklúziója is, miszerint nem tudunk szabadulni szeretett diktátorunktól, bármennyire is szeretnénk. Kevéssé értem, hogy miért akarja lenyomni a néző torkán az előadás ezt az értelmezést, ha éppen az erőszak ilyen típusú formája ellen ágált százhúsz percen keresztül?

Hol? Szkéné Színház

Mi? Daniel Bănulescu: Szeretett vezérünk

Kik? Szereplők: Fazakas Júlia, Gerlits Réka, Kálóczi Orsolya, Molnár Gusztáv, Mészáros András. Rendező: Valcz Péter. Jelmez: Makány Márta. Díszlet: Valcz Péter. Zene: Rozs Tamás. Fény és adaptáció: O. Horváth Sári