Ballet Preljocaj: ...Schubert zenéje a mű túlnyomó részében nem harmonizál a kidolgozott, hűvös, fegyelmezett, steril koreográfiával… / New York City Ballet: Az amerikai társulat haknibrigádba szerveződött tagjai meggyőző erővel rontották a tánctörténeti léptékű NYCB hitelét, silány portékájukkal aláásva annak kivívott rangját.

Az albán-francia Angelin Preljocaj 1984-ben alapított és 2006 óta az Aix-en Provance-i Pavillon Noirban működő társulata immár nyolcadszor vendégszerepelt Budapesten. A jelenleg 24 állandó táncost foglalkoztató Ballet Preljocaj először a Budapest Táncfesztivál elődje, a Táncfórum meghívására járt hazánkban 1994-ben (Hommage aux Ballets Russes), majd többször föllépett a Trafóban is. A filmkészítőként is ismert koreográfus, Angelin Preljocaj mozgásnyelve három alapvető élményéből táplálkozik: a hetvenes évek végén dolgozott Mary Wigman tanítványával, Karin Waehnerrel (innen a német expresszionizmus iránti vonzódása), 1980-ban 8 hónapig pallérozódott Merce Cunningham stúdiójában, továbbá amikor New Yorkban élt, lehengerlő hatással volt rá a hírhedett/kultikus diszkó, a Studio 54. Ennek egyik lánglelkű törzsvendége, Rudolf Nurejev fotóját meglátva cserélte le a dzsúdót a balettórákra az akkor nyolc-kilencéves Preljocaj. A DanceTabsnek adott tavalyi interjújában azt mondta, mindaz, amit a művészetcsinálásról tanult, az éjszakai klubokból ered.

Ballet Preljocaj: Téli utazás. Forrás: Nemzeti Táncszínház

Az 1957-es születésű alkotó œuvre-je körülbelül 50 műből áll, ezek amennyire sokszínűek, épp annyira különböző színvonalúak. Sokféle zenére alkotott (Bach, Beethoven, John Cage, Ligeti György, John Lurie, Mahler, Alva Noto, Purcell, Stockhausen, Rjúicsi Szakamoto, Sztravinszkij, Verdi, Vivaldi, 79D etc.), de Schubert-kompozícióra készített opusszal 2019-ben jelentkezett először. Ekkor mutatták be a milánói Scala és a Montpellier Dance Festival koprodukciójában létrejött Téli utazást, amelynek múlt év januárban volt a premierje a Scala balettegyüttesével és Thomas Tatzl basszbaritonistával.

Franz Schubert 1827-es dalciklusa Wilhelm Müller 24 romantikus versére készült, melyek a Hetvenhét költemény egy vándorló vadászkürtös hátrahagyott irataiból (Sieben und siebzig Gedichte aus den hinterlassenen Papieren eines reisenden Waldhornisten) című műben jelentek meg két kötetben, 1821-ben és 1824-ben. Az otthon elhagyása, a szerelem, a remény és a féltékenység témakörében íródott melankolikus líra erős rokonságban áll Goethe és Walter Scott világával. 2015-ben Mundruczó Kornél és a Proton Színház, 2018-ban Christian Spuck koreográfus és a Zürichi Operaház készített gyökeresen eltérő esztétikájú-tematikájú darabot Schubert legismertebb alkotására.

Preljocaj hat férfire és hat nőre komponált, a narratívát elvető munkájának látványvilága tetszetős és hatásos, ám a koncepció nem eléggé kiérlelt. A 75 perces darab főleg az elmúlás, a halál, az öngyilkosság és a szerelmi bánat-gyász köré rendeződik, kevésbé szól az élet körforgásáról és/vagy metaforikus-szimbolikus értelemben is az utazásról, az úton levésről. Nem foglalkozik a Schubert‒Müller mű alapvetésével: a vándorlással, az önkéntes száműzetéssel, a civilizációból való kivonulással, a meneküléssel. Kevésszer, és akkor is iskolás didaktikussággal reflektál egy-két vers tartalmára, ehhez a felismeréshez persze ismerni szükséges a költeményeket; ellenkező esetben például érthetetlen, hogy az előadók miért tartanak maguk elé fekete papírlapokat az egyik kurta epizódban – amely bár teljességgel fölösleges, l’art pour l’art utalás a 13. versre, A postára (Die Post).

Ugyanakkor az alkotó az idézetek/utalások tekintetében is következetlen, hiszen – némi szarkazmussal élve ‒ nincsenek (károgó) varjak, nincs rongyos verklis, és nem ugatnak a magányos utazót éjjel megkergető, falusi ebek sem. Noha közös öngyilkosságnak nyoma sincs a költeményekben, az egyik jelenetben egy pár mindkét tagja a kezével revolvert imitálva a szájába lő. Kultúrtörténeti referenciaként elvileg mindez indokolt, hisz Goethe – mint az ifjú Werther szerzője ‒ vagy a halálhoz sikerrel társat kereső Heinrich von Kleist korában német nyelvterületen kultusza volt az egzaltált szerelmesek rituális öngyilkosságának. Csakhogy a jelmeztervet is jegyző Preljocaj leginkább esztétizál, szépeleg és illusztrál; Schubert zenéje a mű túlnyomó részében nem harmonizál a kidolgozott, hűvös, fegyelmezett, steril koreográfiával, amely hangsúlyosan mutatja a mozgástanulmányok, a német expresszionizmus (így az orkesztika) és a Cunningham-technika hatását, mindezt a komor, mélabús romantikával elegyítve.

A New York City Ballet szólistái. Forrás: Nemzeti Táncszínház

Az ingadozó színvonalú produkció eleinte kimódolt, avíttas és hervasztóan unalmas, majd körülbelül a második felétől több lírai és számos kimondottan artisztikus, kifinomult duóval, csoportos jelenettel, kvartettel szolgál – a nagyszerű táncosok pedig rendkívül koncentráltak, stílusosak, professzionálisak. Szép a keretes szerkezetű nyitó- és zárókép is: felütésként a pernyének tűnő matériából kiemelkedik hat nő, majd legvégül ők szórják rá a hamut a földön fekvő férfiakra. Az alapvetően rokonszenves és igényes vállalásban ‒ ahogyan a megvalósításában is ‒ fölfedezhető bizonyos nemesség, dekadencia és arisztokratizmus is. Azonban a leginkább a külcsínre összpontosító munkából hiányzik a személyesség, az emóció, vagyis hogy a tárgyától feltűnő távolságot tartó alkotó zsigerileg, de legalábbis hatásosabban reflektáljon a mű alfájára és ómegájára: az elmúlásra, a szerelemre, a halálra. Egyébként a már említett DanceTabs-interjúban Preljocaj úgy fogalmazott, hogy mivel kerüli önmaga másolását, a hivatása során elsősorban az együttműködés izgatja, és az, hogy ezáltal mindig valami újat tanuljon. Gyanítom, hogy a Téli utazás esetében is ez volt a legfőbb motivációja (a tisztes honoráriumon túl), ám újabb tapasztalatszerzése a nagyérdemű számára igen csekély élményt hoz.

A New York City Ballet (NYCB) 12 tagja a koronavírus-világjárvány hatására elrendelt színházbezárások előtti utolsó estén lépett föl a Nemzeti Táncszínházban – foghíjas nézőtér előtt. Az Egyesült Államok legnagyobb, több mint 90 fős balett-társulatának táncosai magyarországi vendégszereplésük/debütálásuk előtt Tel Avivban, Újvidéken és Belgrádban jártak. A Fesztivál programfüzetéből citálva: „A Táncfesztivál zárásaként pedig a New York City Ballet vezető táncosát, Daniel Ulbrichtet és napjaink leghíresebb táncosait láthatják az alkalomra koreografált művekben, amelyeket a legnevesebb koreográfusok készítettek, köztük George Balanchine, Christopher Wheeldon, Jerome Robbins és Johan Kobborg”. (Kiemelés tőlem – H.K.) Ámulatot keltő ennyi bombasztikus marhaságot, és főleg valótlanságot belesuvasztani egyetlen mondatba – kiváltképp a Fesztivált életre hívó Nemzeti Táncszínház regnáló igazgatója fényképes beköszöntőjébe. (Mindehhez képest csekélység, hogy a műsorlapon a zeneszerző Henryk Wieniawski helyett G. Veniasvsky szerepel.)

Lincoln Kirstein és George Balanchine („Mr. B”) 1948-ban hívta életre sorban harmadik társulatát, a New York City Ballet-t, amelyhez művészeti igazgatóhelyettesként csatlakozott Jerome Robbins. Kirstein és Balanchine iskolája, a School of American Ballet (SAB) 1933-tól fogadta a tanítványokat. Az amerikai balettet megteremtő Balanchine több mint 400 táncművet alkotott, köztük a Gyagilev-féle Orosz Balettnek, a Monte Carlói-i Orosz Balettnek készített munkákat, és számos Broadway-produkciót. A NYCB-nak ca. 150 opust koreografált. Az ikonikus társulat vezető magántáncosnője volt ‒ a teljesség igénye nélkül ‒ Tanaquil Le Clercq, Suzanne Farrell, Melissa Hayden, Gelsey Kirkland, Patricia McBride, Maria Tallchief, Violette Verdy; principalja Mihail Barisnyikov, Nikolaj Hübbe, Peter Martins, Benjamin Millepied, valamint Arthur Mitchell (az NYCB első afro-amerikai táncosa), Edward Vilella és Christopher Wheeldon. Közülük számosan nem pusztán balettcsillagok, hanem legendás, korszakos táncművészek is. Natalia Makarova és Balanchine-t a koreográfus-eszményének tartó Rudolf Nurejev (is) hiábavalóan áhítozott arra, hogy az együttes tagja legyen; utóbbinak valószínűleg ez volt az egyetlen meg nem valósított szakmai ambíciója a pályája során. Mihail Barisnyikov az American Ballet Theatre-t hagyta ott a jóval kevesebb gázsit fizető NYCB-ért; az ott eltöltött 15 hónap során, 1978 és 1979 között 22 új szerepet tanult be/táncolt el.

A számok rideg nyelvén: a hangzatos Stars of the New York City BalletPrincipals and Soloists of the New York City Ballet produkció 12 előadója/táncosa közül 6-an az NYCB vezető magántáncosai (principal), 4-en szólisták, 2-en – egyben a legfiatalabbak – a kar tagjai. A principalok, köztük a 37 esztendős Daniel Ulbricht, a harmincas éveik végén járnak, ahogy a szólisták is (erős) harmincasok. Egyikük sem „sztár”, és végképp nem „napjaink leghíresebb táncosai” – ahogyan a múlt „leghíresebb”-jei sem voltak. A föllépőknél jóval rangosabb és frekventáltabb vezető magántáncosnői a társulatnak a szintén harmincas Ashley Bouder, Sterling Hyltin és/vagy a sérülésekkel bajlódó Tiler Peck.

A kétrészes est (35 + 43 perc) azonban nem a föllépők kora és nem is sztárstátuszuk nemléte vagy többek esetében teljes „hírtelenségük” miatt volt leverő tapasztalás – ha sztárokat láttunk volna, akkor csillaghullás. Hanem mert az előadók, főleg a 39 éves Jared Angle és öccse, a 34 éves Tyler Angle, nincsenek színpadképes fizikai állapotban, és mert általánosságban ihlettelenül, enerváltan, stílustalanul, a legjobb esetben pedig korrekt módon tudták le a produkcióikat. A műsorra tűzött koreográfiák – nevezetesen Jerome Robbinstól az 1970-es In the Night, Johan Kobborgtól a 2009-es Les Lutins, egy kettős Christopher Wheeldon egész estés darabjából, az After the Rainből, továbbá Balanchine-tól a Diamonds Pas de Deux az 1967-es Jewelsből és legvégül részletek az 1970-es, Gershwin-slágerekre készített művéből, a Who Cares?-ből – egyaránt áporodott, muzeális, pállottan esztrádszerű hatást keltettek. Az eleve kiábrándító est mélypontja az Arvo Pärt zenéjére készített, 2005-ös After the Rain szerelmi kettőse volt; a bojlertestű és sajnos félmeztelenül mutatkozó Jared Angle partnerolását ‒ ahogyan cipelte, vonszolta, emelte az ifjú kartáncos Miriam Millert ‒ kínos volt nézni.

Az NYCB nagyrészt kiöregedett tagjainak vendégszereplése, húzónévként a jellegtelennek tűnő Daniel Ulbrichttel, messze a nemzetközi gálaprodukciók átlagnívója alatt volt. Az ilyes, színvonalas balettgálák meghívott föllépői ugyanis rendre a technikájukról, virtuozitásukról, előadói kvalitásukról adnak tanúbizonyságot néhány perc erejéig. Megnézhető a világhálón, hogyan táncolta a Les Lutins-t korunk három valóban leg(el)ismertebb balettművésze, Alina Cojocaru, Steven McRae és Szergej Polunyin 2011-ben, a DANCE OPEN Nemzetközi Balettfesztivál szentpétervári díjkiosztó-gáláján. Ulbricht ebben a darabban egyáltalában nem mutatott különleges képességeket, sem kiemelkedő kvalitást, virtuozitást, sármot, könnyed eleganciát, szellemességet, vagányságot. Az amerikai társulat haknibrigádba szerveződött tagjai meggyőző erővel rontották a tánctörténeti léptékű NYCB hitelét, silány portékájukkal aláásva annak kivívott rangját.

Amúgy ez a presztízs a #metoo-korszakban eleve és jócskán megroggyant, amikor is 2017 decemberében a kompánia több mint kéttucat tagja súlyos hatalmi visszaéléssel, szexuális zaklatással, verbális- és fizikai bántalmazással vádolta meg az 1946-os születésű Peter Martinst, aki1983 óta az NYCB balettmestere, valamint 1990-től a School of American Ballet művészeti vezetője, elnöke. Nem mellesleg: a Dán Királyi Balett és a NYCB egykori csodálatos és igen vonzó megjelenésű principalja. Noha a kéthónapos vizsgálat során Martinst fölmentették a vádak alól, 2018. január 1-jén nyugdíjba vonult. Nem maradt megbízás és munka nélkül: 2019-ben a pétervári Mariinszkij Balettnél foglalkoztatták a Balanchine-művek minőségellenőreként. Nyilvánvaló, hogy a botrány és az eljárás az NYCB egész vezetését érintette. Lehetséges, hogy ez a szánalmas, sőt szégyenteljes ad hoc hakni a történések, az esetleges káosz egyik következménye. Ugyanakkor az ilyesféle presztízsrombolás – ráadásul olyan országban/országokban, ahol az NYCB a története során sosem vendégszerepelt ‒ éppen annyira morális kérdés, mint a hatalmi visszaélés.

 

Hol? Müpa, Fesztivál Színház
Mi? Ballet Preljocaj: Téli utazás
Kik? Koreográfia: Angelin Preljocaj. Zene (felvételről): Franz Schubert: Die Winterreise. Basszbariton: Thomas Tatzl. Zongora: James Vaughan. Díszlet: Constance Guisset. Világítás: Éric Soyer. Jelmez: Angelin Preljocaj. Táncosok: Baptiste Coissieu, Leonardo Cremaschi, Isabel García López, Verity Jacobsen, Jordan Kindell, Théa Martin, Zoé McNeil, Emma Perez Sequeda, Simon Ripert, Kevin Seiti, Redi Shtylla, Anna Tatarova.

 

Hol? Nemzeti Táncszínház

Mi? Stars of the New York City Ballet – Principals and Soloists of the New York City Ballet
Kik? Táncosok: Jared Angle, Tyler Angle, Ask la Cour, Megan Fairchild, Emilie Gerrity, Alec Knight, Miriam Miller, Unity Phelan, Brittany Pollack, Teresa Reichlen, Sebastian Villarini, Daniel Ulbricht.

In The Night
Koreográfia: Jerome Robbins. Zene: Frederick Chopin. Táncolják: Emilie Gerrity, Teresa Reichlen, Unity Phelan, Alec Knight, Tyler Angle, Jared Angle. Zongorista: Nuno Marques.

Les Lutins
Koreográfia: Johann Kobborg. Zene: Henryk Wieniawski, Antonio Bazzini. Táncolják:
Sebastian Villarini, Daniel Ulbricht, Brittany Pollack. Zongorista: Nuno Marques
Hegedűművész: Rafael Butaru

After the Rain
Koreográfia: Christopher Wheeldon. Zene: Arvo Pärt. Táncolják: Miriam Miller, Jared Angle. Zongora: Nuno Marques. Hegedű: Rafael Butaru

Diamonds Pas de Deux (Jewels)
Koreográfia: George Balanchine. Zene: Pjotr Iljics Csajkovszkij. Táncolják: Teresa Reichlen, Ask la Cour.

Who Cares?
Koreográfia: George Balanchine. Zene: George Gershwin. Zenekari feldolgozás, hangszerelés: Hershy Kay. Táncolják:Megan Fairchild, Brittany Pollack, Unity Phelan, Ask la Cour, Daniel Ulbricht, Alec Knight, Sebastian Villarini.

Facebook Comments