A szerzőpáros láthatóan olyan történetet keresett és írt, amelyen keresztül saját korosztályukról, a saját társadalmukról beszélhetnek. Nem rejtették véka alá ezt a törekvést, de tökéletesen kiegyensúlyozták a darabban a politikát és a pszichológiát. Míg egy koherens lélektani drámát követhetünk nyomon, a magyar társadalom számos forrongó kérdésébe botlunk.

Vonaton, villamoson, munka után, lefekvés előtt nehéz két napig összezárva lenni Knut Hamsun norvég Nobel-díjas író regényhősével, az éhező íróval. Semmi kétség, ez az alak elmeháborodott, folyvást magában beszél, vagy épp a cipőorrával társalog, falba veri a fejét, a nyílt utcán óbégat és szaladgál. Mikor közeleg a norvég tél, zálogba csapja a mellényét és a ruhadarabért kapott pár koronát jórészt elosztogatja: bár napok óta éhezik, de bőkezűen adakozik. Mégsem csupa jóság ez a fickó, olyanfajta ember, akit jobb elkerülni, nyomasztó a magatehetetlensége és bosszantó az irracionalitása, viszolyogtató, ahogy képes másokat és saját magát is mélyen megvetni. Dühös és agresszív is, ideges, zaklatott. Játékossága, hazugságai sokkal inkább zavarba ejtőek, mintsem szellemesek. Tréfát űz másokból, hogy magát szórakoztassa és csillapítsa dühét. Szánja az ember és szabadulna is tőle – fájdalmas élmény tehát olvasás közben Knut Hamsun főhősének zaklatott tudatában, működésképtelen testében találni magunkat. Végigvergődni vele Kristiánia, a mai Oslo fagyos, ködös utcáin, ahol haldokolva, magányosan Istennel pöröl és keresi a megváltás útját, az egyetlen számára megadatott utat: az írást.

Fotó: Kis Kata Linda

Éhség a címe ennek az 1890-ben írt regénynek, mely az éhező, különféle fizikai munkákból tengődő írónak, Knut Hamsunnak páratlan sikert, fényes karriert hozott.  Ez a cím mégiscsak elgondolkodtatja az embert, lehet, hogy ez a korban újszerű fogalmazásmód, a pszichológiai regény, amely Dosztojevszkij és Ibsen nyomdokán és Kafkát megelőzve bontakozott ki, valójában nem is a lélekről, hanem a testről beszél? Hamsun regénye hasonló részletességgel ábrázolja mind a test, mind a lélek kínjait. Az olvasó belecsöppen ebbe a lehetetlen élethelyzetbe, a lecsúszott, fiatal újságíró, író, filozófus éhezéssel töltött napjaiba, így nem tudhatjuk, hogy személyiségét nem a mardosó rosszullét fordította-e ki magából. Elgondolkodtató, hogy magam hogyan viselkednék, ha nem lenne szállásom, nem tudnék tisztálkodni és folyton fáznék, csak efféle kritikák honoráriumából kellene megélnem, nem lenne egy csendes szoba, ahol dolgozhatok, és senkihez nem fordulhatnék segítségért. Egykori tartásomat milyen hamar veszíteném el, belső monológjaimat milyen hamar kiáltanám világgá? Megütnék valakit, vagy magamnak sem bevallva sanyargatnám magam, hogy minél előbb vége legyen? Elmeháborodott ez az ember, vagy csak éhes? Vagy éppen azért éhes, mert elmeháborodott?

Knut Hamsun Éhség című regénye önéletrajzi ihletésű írás. Amikor Hamsun a dán Georg Brandes professzorhoz, a nemzetközi irodalmi szaktekintélyhez elvitte a regényt, ő remekműnek kiáltotta ki, és maga keresett kiadót a megjelentetéshez. Knut Hamsun pályája innen töretlenül ívelt felfelé, épp száz évvel ezelőtt, 1920-ban megkapta az irodalmi Nobel-díjat is. 1929-ben, 70. születésnapján pedig Thomas Mann, Gorkij és Bernard Shaw méltatta munkásságát. Végül mégis őrültnek nyilvánítva, magányosan és szegényen halt meg. Épp olyan nyomorult volt végnapjaiban, mint Éhség című regényének fiatal éveiből merített főhőse. Egy dolog választotta el őket egymástól: a bűneik. Knut Hamsun ugyanis öreg napjaira Adolf Hitler egyik leghűségesebb híve és leghangosabb támogatója lett. Ő, akit korábban VII. Haakon norvég király Norvégia lelkének nevezett, elküldte Nobel-díját Joseph Göbbelsnek, és személyesen is találkozott a hazáját is megszállás alatt tartó Hitlerrel, így lett belőle áruló és pária a háború után.

Fotók: Éder Vera

A Trafó alagsori játszóhelyén, a Klubban mutatták be Sándor Júlia dramaturg és Nagy Péter István rendező Éhség című darabját, amelyet Hamsun regénye nyomán írtak. Nem először foglalkoznak magyar színpadon a művel, egy bő évtizede a Katona Kamrájában Ascher Tamás vitte színre Forgách András adaptációjában a történetet, Hajduk Károllyal a főszerepben. Míg ez az adaptáció viszonylag szorosan követte a regény cselekményét, csak a végkifejlet alakult másként, addig Sándor Júlia és Nagy Péter István átirata sokkal inkább elrugaszkodik az eredeti műtől, tömöríti, szerkeszti és a mába fordítja azt: felhasználják a nyomorgó norvég író esetét egy bravúros és aktualizáló színházi előadás létrehozásához.

A szerzőpáros láthatóan olyan történetet keresett és írt, amelyen keresztül saját korosztályukról, a saját társadalmukról beszélhetnek. Nem rejtették véka alá ezt a törekvést, de tökéletesen kiegyensúlyozták a darabban a politikát és a pszichológiát. Míg egy koherens lélektani drámát követhetünk nyomon, a magyar társadalom számos forrongó kérdésébe botlunk. Ilyen, amikor az éhező író, a fiatal értelmiségi, aki nem tudja tovább fizetni az albérletét, egy halom Lokál újságra vackolja be magát az aluljáróban, de mivel tette az Alaptörvényt sérti, nem csoda, hogy egy rendőr hamarjában a fejére olvassa az életvitelszerű közterületen tartózkodás általános tilalmának passzusait. Vagy mikor nem tud felszállni a buszra hősünk, mert az első ajtónál nem tud felmutatni semmit. Vagy mikor végre felcsillanna előtte egy állás, de kiderül, bértollnokságról lenne szó, és előbb még az MMA pályázatot is meg kell nyerni. Míg az Éhség című regényben valóban az éhezés űzte egy szénszállító hajóra a fiatal írót, hogy végül maga mögött hagyja a fagyos Kristiániát, addig az előadásban sokkal inkább a társadalmi kiúttalanság, a művészet szabadságának hiánya hajtja el emberünket. Kisétál a színpadról, ki a Trafóból, és a Nyugati pályaudvar felé veszi az irányt, hogy egy EuroCity vonatra szállva itthagyja ezt az országot. Azt gyanítom, már rég megszületett az előadás ötlete, és a próbák nagy részén is túl lehettek az alkotók, mikor jött az újabb botrány, az új Nemzeti Alaptantervből kihulló Kertész Imrével és Ottlik Gézával és a bekerülő Herczeg Ferenccel, Nyirő Józseffel vagy Wass Alberttel. Így újabb váratlan apropót nyert egy Hamsun-feldolgozás, ahol még az idős fasiszta író megtört, bolyongó szellemét is megidézik a színpadon. Felmutatják, hogy az elnyomás, a megszégyenítés és kirekesztés nyomorba dönt.

Ez a kikívánkozó mondandó fontos, időszerű, de az előadást nem ez teszi igazán bravúrossá és emlékezetessé, hanem a játékban párosuló fiatalos lendület és tűpontos fogalmazásmód. Olyan ez az előadás, mintha egy elöltöltős mosógép dobjába bámulnánk két órán keresztül. Devich Botond látványterve tökéletesen beteljesíti a regény lehetetlennek tűnő kihívását, a főhőst folyamatos mozgásban tartja. Hősünk egy percre meg nem áll, csak megy, megy Kristiánia utcáin, vagyis kering a díszlet körül, a díszlet meg forog a saját tengelye körül, így magával ragadó dinamikája, húzása van a játéknak. Egy konténer áll a Trafó klub közepén, és hol buszmegállóvá, börtönné, szerkesztőséggé, hol pedig lakássá, bolttá alakul néhány egyszerű jelzés és a folyamatos vetítés segítségével. Olyan kiválóan használja a film, az élőben felvett színészi játék kivetítésének eszközét az előadás, hogy azt még Mundruczó Kornél is megirigyelné. Vincze Alina operatőr folyamatosan a színészek nyomában jár, rögzíti, kivetíti a konténerre az arcok legapróbb rezdüléseit is, így nagyban segítve a lélektani dráma kibontakozását és a belső lázálmok megjelenítését. Amit Dargay Marcell élőben, a háttérben előadott zenéje még inkább felerősít. Valamint remek hangulatkeltő elem a fiatal hölggyel Nescafét reklámozó kávéautomata is. A gép színes neonfényében nagyszerű felvételeket lehet készíteni, a fiatal nővel meg jókat társalog a magányos író. A Trafó közönségének a konténer oldalán olvasható Vaterland felirat is szemet szúrhat, Kristiániában, a mai Osloban van ilyen nevű városnegyed, de ez a címe Horváth Csaba szintén a Trafóban látható rendezésének is, amely szintén a fasizmus bűneivel való együttélés problémáját járja körül.

Sándor Júlia és Nagy Péter István az Éhség történetét a 19. századból egy mai nagyvárosba  helyezi – illetve nem is ennyire egyszerű ez a téridő. Egyrészt nagyon is a jelenben létezik a főhős, minden újabb napért és percért megküzd, hogy ne az legyen számára az utolsó. Küzdelme az éhség és az őrület ellen azonban olyan heroikus, bolyongása olyan monoton körbe-körbe saját koponyája körül, hogy szinte természetesnek tűnik, hogy alakja megkettőződik, meghasonlik, és időről-időre megjelenik a színpadon időskori énje is – a fasiszta, a tetteivel elszámolni nem tudó, megtört öregember, aki azonban mégis merőben fiatalkori énjére hasonlít naivitásában, önfejűségében és elveszettségében. Már csak azért is adja magát az idős Hamsun megidézése a színpadon, mert a fiatal, éhező író ­- a regényben is – folyvást a jövő bűntetteiről szeretne cikket írni, meg az akarat diadaláról. Az öreg pedig beteljesült fátumként az előadásban, a modern kori nagyvárosnak az utcáin: Hitlerről írt nekrológját olvassa fel, vagy tanácsot ad a fiatal írónak, hogy hogyan csillapíthatja éhségét.

A megrázó történetet és a bravúros látványvilág mellett a színészi játék is erőssége az előadásnak. Domokos Zsolt, a k2 Színház oszlopos tagja, alkatilag született éhező értelmiségi. Az általa alakított főszereplő figura jóval megnyerőbb, szívet melengetőbb balfék, mint amely főhőst a regényből megismerünk. Zaklatott, ideges, vékony dongájú alak, van, hogy még a kezének sem tud parancsolni, csettintget, ritmust üt zavarában, és mikor az éhségtől már alig vonszolja magát, akkor is nagy erőket mozgató a jelenléte a színpadon, viszi magával az előadást. Bár ő az abszolút főszereplő, nem maradnak el színpadi jelenlétben a társai sem, a Forte Társulat előadásaiból is ismert Nagy Norbert és Pallag Márton ezer szerepben állják a sarat, taxisofőrként, boltosként, zálogosként, szerkesztőségi titkárként, mindig, minden pillanatban a helyükön vannak, ami egy ilyen mozgalmas, folyamatos jelenetváltásokra épülő előadásban nagy koncentrációt igényel. Pálya Pompónia szintén egy energiabomba, ő is több szerepben áll helyt határozott és színes karakterformálással mint szobakiadó főbérlő, éjjeli pillangó vagy pincérlány. Dunai Csengének jut talán az egyik legnehezebb szerep, Ylajali figurája, hősünk múzsája és egyetlen kapcsolata a való világgal. Dunai Csenge első megszólalásai a lány szerepében picit hamiskásan szólnak, hiányzik belőle a karakter játékossága és naivitása, inkább valamiféle díva, múzsa figurát hoz, de amikor az együtt töltött éjszakára kerül a sor, Domokos Zsolttal szépen végigviszik a bohózatba illő szerencsétlenkedések sorát. A színészek tökéletesen alkalmazkodnak ahhoz a kettős feladathoz, hogy a nézőtérnek és a kamerának is játsszanak, a színpadon a folyamatos jövés-menés, a konténer, a díszletek mozgatása, olykor még a kamera vezetékeinek rakosgatása, sőt a dalok, zenék előadása is az ő feladatuk, és mindezt úgy oldják meg, hogy a néző végül semmi mást nem érzékel, mint a történetet, az arcok finom játékát és a sugárzó dinamikát, sok teendőjük mellett is tökéletesen tudják irányítani a figyelmet.

De itt van még az öreg, fasiszta írót, Hamsunt alakító Galkó Balázs, aki többrétegű figurákat játszik. A néző tudja, hogy ő most Hamsun Hitler-nekrológját olvassa fel, vagy az íróval valóban megesett életrajzi részleteket motyog az orra alá, de valójában mindezen megszólalások a regény mellékszereplőinek alakjában vannak elrejtve, például a kolduló öregember vagy a befolyásos lapszerkesztő karakterében. Galkó Balázs ezt a szellemalakot azzal is nagyszerűen megteremti, hogy előadói tempója másik dimenzióban mozog a fiatalokhoz képest. Lassú, tűnődő, kissé civilnek ható játéka jól ellenpontozza az előadás vágtázó ritmusát, színpadiasságát. Ránézésre is lehetne időskori énje Domokos Zsoltnak, mindkettőjük szikár, kissé csapzott figura, élénk szemekkel és ugyanolyan pörge bajusszal.

Egy hosszabb egészségügyi kényszerszünet, szobafogsággal töltött hónap leteltével ez volt az első előadás, amit színházban láthattam március elején, és nagyon hálás voltam a fiatal alkotóknak, hogy egy ilyen remek előadással térhettem vissza a nézőtérre. Akkor még alig sejtettem, hogy ez csak egy rövid fellélegzés lesz a még hosszabb kényszerszünet előtt. Innen nézve nagyban felértékelődik a színház a jelenlétre, az ember és ember közötti személyes kapcsolatra épülő ereje. Ha majd újra megélhetjük ezt az ünnepet, ne feledkezzenek meg az „Éhségről” sem.