Cseke Tamás másodéves teatrológus és Szilvay Máté másodéves rendező szakos, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem hallgatói arról, hogy a karanténhelyzet milyen hatással van a színházi világra.

A krízishelyzetek gyakran kényszerítik arra az embert, hogy újragondoljon bizonyos fogalmakat vagy gyakorlatokat – persze az is lehet, hogy végeredményben a korábbi keretek, elképzelések erősödnek meg. A színház – mint most annyi minden – krízist él át: a színházi épületek hónapok óta zárva vannak, sok színházi alkotó azonban ennek ellenére sem tétlen. Závada Péter nálunk megjelent cikkével párhuzamosan minket is elkezdett izgatni a kérdés: vajon eljött az idő a színház fogalmának kitágítására? Létezhet-e a színház a digitális térben avagy a járvány sújtotta közegben? Vezethet-e új műfajok születéséhez a mostani helyzet? Ezeket a kérdéseket tettük fel számos színházról gondolkodónak… – A Szerk.

Cseke Tamás: A jelenlegi helyzet intenzíven próbára tesz minden alkotót, akinek a művészetét az emberek közötti fizikai kontaktus határozza meg. Leginkább talán a zenészeket és a színházcsinálókat érinti a karantén. Mindkét csoport megpróbált különböző megoldásokat találni, de amíg a zene fogalma nagyrészt érintetlen maradt, addig a színházé módosulni látszik.

Szilvay Máté: A zene esetében eddig is voltak élőben közvetített koncertek, viszont kifejezetten a webes felületekre tervezett és szabott színházzal korábban kevésbé lehetett találkozni. A Karantén Show című TÁP Színház közeli előadássorozat, a TRIP hajón működő Karantén-Színház, illetve az Örkény Színház Andromakhéja, ami talán az első videokonferencia-színház magyar nyelvterületen viszont pár hét leforgása alatt kelt életre. Szerinted mi az oka, hogy megpróbáljuk a színházat virtuális térbe kényszeríteni?

Cs. T.: Személy szerint egy kimondatlan emberi-lélektani szándékot érzek mögötte. A színházi alkotóknak szükségük van arra, hogy továbbra is fontosnak érezzék magukat, és előadásokat gyártsanak, ha van erre igény, ha nincs.

Sz. M.: Azt gondolod, hogy a jelenlegi helyzetben nincs erre kereslet?

Cs. T.: De van, viszont nem biztos, hogy a kínálat, amit létrehozunk, megfelelő. Abból a kérdésből érdemes kiindulni, hogy valójában kinek is szólnak ezek a produkciók? Závada Péter szerint az ilyen előadások módosítani látszanak az eddigi színházdefinícióinkat. De ezt elsősorban a szakma érzékeli. Kérdéses, hogy egy átlagos, színházesztétikában nem jártas néző ezt az átalakulást, egyáltalán észre veszi.

Sz. M.: Szóval azt gondolod, hogy az online színház elsősorban a szakmának szól? De attól ez a bizonyos átlagos néző is láthatja, élvezheti, akár szeretheti.

Cs. T.: Mivel filozófiai-esztétikai kérdés a színházfelfogásunk változása, figyelembe kell vennünk, hogy amit a néző a képernyőn lát, mint empirikus tapasztalat semmiképp sem színház. Inkább egy színházat helyettesíteni akaró gesztus, ami erősebben szól az alkotókról, mint a produkcióról. A létezésük értelme bizonygatásának rendelik alá az előadást egy olyan helyzetben, amikor egyértelműen nincs rájuk szükség.

Sz. M.: De, szerintem szükség van! Miből gondoljuk mi, hogy egy átlagos néző, akiről annyit beszélünk, de valószínűleg túl sokat nem tudunk róla, mit tekint színháznak? Mivel ismerőseink főként színházi berkekből kerülnek ki, elég keveset találkozunk igazi „civilekkel”. Egyik budapesti, felső középosztálybeli, színházszerető barátom háláját fejezte ki, hogy különböző erdélyi színházak produkciói, amelyeket csak fesztiválokon láthatna, eljutnak a nappalijába.

Cs. T.: Ezért mindannyian hálásak vagyunk, hisz olyan előadásfelvételeket láthatunk, melyekről még álmodni sem mertünk. A legrangosabb társulatok tettek elérhetővé régi és új produkciókat, amiért köszönetet mondhatunk a vírusnak, de ezeken a produkciókon is leginkább a színházi szakma csámcsog. Másrészt az előadásfelvétel szerintem egy teljesen más kategória. Nincs jelenidejűsége, és nem is akar jelen idejű lenni. Pusztán dokumentáció. Ami leginkább megpiszkálta a színházesztétikát, az az örkényes Andromakhéval induló, eleve online platformra tervezett előadások. Ennek kapcsán mondják, hogy új műfaj jött létre.

Sz. M.: Biztos egyáltalán, hogy ez egy új műfaj? Persze, elkezdtek egy olyan eszközt használni, ami már létezett, csak senki sem gondolt rá, hogy színházi előadásban alkalmazza, de itt inkább az a kérdés, hogy ez egyáltalán színház-e, és nem az, hogy a színházon belül milyen műfaj jött létre. Ez az eszköz a videokonferencia, és annak esetleges élő közvetítése.

Cs. T.: Izgalmasnak tartom, hogy Závada kitér az élő közvetítés illúziójára is. Vagyis, valódi élőség (egyidejűség) nem jöhet létre, hisz a közvetítés technikai sajátosságai miatt egyszerűen lehetetlen, hogy a videó ne néhány másodperces késéssel jusson el a befogadóhoz. De persze ez filozófiai meglátás, amitől ha el is tekintünk, a produkció nem tud átlépni azon a kereten, hogy valójában egy videót nézünk, nem színházat.

Sz. M.: És megint visszakanyarodtunk a kérdéshez, hogy mégis mi a színház sajátja az élőségen túl. Vegyünk egy bármilyen élő közvetítést. Ha a performativitás és prezencia szemszögéből nézzük, valójában semmiben sem különbözik egy karantén-előadástól. Szóval, mi is a különbség?

Cs. T.: Szerintem pusztán annyi, hogy az egyik színháznak mondja magát, a másik pedig nem.

Sz. M.: Szóval ennek a jelenségnek elsősorban szociológiai olvasata van. Tehát azt a kulturális játékot játsszuk, hogy én mint néző színháznak fogadok el egy produktumot, amit egy magát színházi alkotónak nevező személy (csoportosulás) létrehoz.

Cs. T.: Bennem felvetődik, hogy van-e akkora szavatossága a karantén-előadásoknak, hogy a nagy volumenű szakmai diskurzus érvényes maradjon. Nicholas Berger egy tanulmányában arról beszél, hogy minél több ilyen karantén-előadást látunk, annál erősebben érezzük az igazi színház hiányát. Szerinte minden ilyen próbálkozás csak roncsolja a színház fogalmát. Mit gondolsz erről?

Sz. M.: Szerintem a színház fogalmát féltő gondolatok abból a riadtságból táplálkoznak, hogy a jelenlét esetleg egyáltalán nem bizonyul olyan fontosnak. Mi történik, ha nézőként nem a színészi jelenlétet szeretjük, hanem azt a társadalmi aktust, hogy együtt elmegyünk megnézni valamit? Bizonyos értelemben a mozi már elszenvedte ezt az átalakulást. A moziba menés inkább a társadalmi aktusról szól, mint a vetített filmről. Ehhez pedig, legyen bármilyen fájdalmas kimondani: nem kellenek az előadók. De ha mégis kellenek, mi a helyzet azokkal a színházi előadásokkal, amelyek olyan típusú játékmódot művelnek, ami nem számol és nem számít a nézők jelenlétére?

Cs. T.: Valamilyen formában a standard „kukucskáló” előadások is számítanak a nézőkre. Másképp nem játszanák le az előadást.

Sz. M.: Igen, viszont ez gazdasági és emberi tényező. Maga a rendezés, az előadás esztétikája nem számol a nézőkkel. Így fölösleges számon kérni a karantén-előadásokon a közös jelenlét ünneplését, ha a hagyományos színházcsináláson sem kérjük számon.

Cs. T.: Szerintem olyasmivel kell most szembenéznie a színházcsinálásnak, amire egyáltalán nem számított. Nemcsak az online platformra költözés nehézsége, sőt akár lehetetlensége, hanem az a pszichésen igen megterhelő szembesülés is, hogy nincs ránk szükség. Egy több évezredes múlttal rendelkező művészet esszenciálisból hirtelen elhanyagolhatóvá minősült át. Olyan színházak zártak be, amelyek a világháborúk alatt is nyitva tartottak. Ezt feldolgozni hatalmas trauma. Berger esszéje enyhe pesszimista hozzáállással világít rá arra, hogy hatalmas mennyiségben kerültek fel megkérdőjelezhető minőségű, önmagukat színháznak nevező produkciók az internetre. És ezekből árad a fontoskodó magatartás: középszerű konyhai bábjáték otthoni használati tárgyakkal, selfie-kamerás versmondás, drámaolvasás, amely talán senkit sem érdekel. Te videóra rendezed a második félévi rendezés vizsgád, én írtam egy szöveget a TRIP Hajó drámapályázatára… Minden ilyen próbálkozás egy módszer az alkotóknak a krízis feldolgozására. Szerinted van helyük ezeknek a próbálkozásoknak?

Sz. M.: Igen, mert általuk az alkalmazkodás folyamatát tudjuk végigkövetni. Mivel az ember alapvetően magas alkalmazkodó készséggel rendelkező faj, hamar megszokjuk, hogy ez is színház. Szerintem ugyanígy fog a színházcsinálás alkalmazkodni a karantén feloldása utáni válságra is, hisz elképzelhető, hogy bizonyos ideig a nézők nagy részének nem áll szándékában több száz másik emberrel órákon keresztül egy térben összezárva lenni. Várható a nézőszám megcsappanása, a jegyárak egekbe emelkedése. De ez mind spekuláció.

Cs. T.: Erre érvényes választ csak a szeptemberi évadkezdéssel kaphatunk. Addig is, a jelenlegi helyzet fő kérdése adott: Szigorúan esztétikai értelemben színházzá válik valami, ha színházi alkotók hozzák létre és színházként hivatkoznak rá? Valószínűleg nem.

Sz. M.: De, ahogy Závada is írja, érdemes belemenni a játékba, elfogadni a feltételeket, és inkább azt keresni, hogy mitől színház, mint azt, hogy miért nem.

 

A témához kapcsolódó írások:

Adorjáni Panna: Csend és kísérlet

Závada Péter: A jelenlét kisiklatása

Hodászi Ádám: Színész benne minden

Facebook Comments