A hazánkat is sújtó koronavírus-járvány miatt 2020. március 11-én veszélyhelyzetet hirdetett a magyar kormány. Megtiltották a száz főnél nagyobb beltéri rendezvények megtartását – ezzel a rendelkezéssel a színházakat bezárták. Ilyen súlyos helyzetre a legidősebbek sem emlékeznek, mert utoljára Budapest ostroma alatt nem lehetett színielőadásokat tartani. Igaz, hogy 1956 őszén és telén is zárva voltak a színházak, de akkor egy kissé más volt a helyzet: a színházi dolgozók léptek sztrájkba. A Nemzeti Színház színészei például október 23-tól december 23-ig egyáltalán nem játszottak.

De vajon mi történt 1918-ban, a spanyolnáthajárvány idején? A magyar színháztörténet mintha megfeledkezett volna erről az időszakról. Azt ugyan számon tartjuk, hogy Karinthy Frigyes felesége, Judik Etel színművész 1918. október 17-én a járvány áldozata lett, de mivel nem tartozott egyik vezető társulathoz sem, elmaradt a közönség kollektív gyásza, s csak néhány apró hír számolt be a tragédiáról. Temetésén 1918. december 20-án a Kerepesi temetőben – a Budapest című napilap szerint – „az író- és művészvilág számos tagja jelent meg. A ravatalnál Hock János józsefvárosi plébános mondott imát. A sírnál Hevesi Sándor, a Nemzeti Színház főrendezője búcsúztatta el a Thália Társaság nevében a korán elhunyt művésznőt.”[1]

A gyászszertartáson azért sem vehettek részt a rajongók tömegei, mert ezekben a napokban dühöngött a legharagosabban a járvány: 1918. október 18-án Budapesten kilencszázhetvenöt új megbetegedésről és hetvenkét halottról adtak hírt a lapok. A város polgármesterét, dr. Bódy Tivadart felhatalmazta Wekerle Sándor miniszterelnök, hogy a fővárosban önállóan hozzon rendeleteket a járvány meggátolására. A polgármester a főváros közegészségügyi bizottságával egyetértésben elrendelte, hogy október 21-től november 4-ig az iskolákat, a színházakat, a mulatókat és a mozikat be kell zárni.

A Pesti Hírlap már a rendelet kihirdetésekor, október 20-án vasárnap megírta, hogy az intézkedés következtében a színészek eleshetnek jövedelmüktől, hiszen szerződésükben az áll, hogy az országos járvány idején nem kell az igazgatónak gázsit fizetnie. A cikk írója emlékeztetett arra, hogy amikor Ferenc József elhunyt, s a gyász miatt néhány napig zárva maradtak a színházak, akadt olyan direktor, aki nem fizetett társulata tagjainak. „De akkor még nem volt meg a színészszövetség, és így nem volt, aki megtorolja” – folytatódik az írás.[2] De nem csak az érdekvédelmi szervezet megalakulása miatt volt az újságíró bizakodó; úgy vélte, hogy az elmúlt nagyszerű színházi szezon után nem lehet érdekük a színházak vezetőinek, hogy szerződés adta jogukkal éljenek.[3]

A Nemzeti Színház nézőtere 1855-ben. Az illusztráció a Vasárnapi Újság 1855. június 24-én kiadott számában jelent meg. Jobbra fent: Szilágyi Pál. Ismeretlen mester fametszete. Jobbra lent: Judik Etel 1913-ban. Fotó: Csillag Erzsi

A Színházi Élet című hetilapban kissé másként írtak a kényszerű szünetről. A lap ugyanis arról tudósította olvasóit, hogy Gábor Andor volt az egyik vesztese ennek a rendeletnek. A Majd a Vica! című darab főpróbáját még megtartották a Magyar Színházban – a darab premierjére azonban csak „a spanyol után” kerülhetett sor. A lap újságírója egyébként úgy vélte, hogy a spanyoljárvány elleni védekezés „egyik fájdalmas és nem eléggé indokolt pontja” volt a színházak bezárása.[4]

Ezzel a véleménnyel összhangban foglalt állást Hegedűs Gyula „elnöklése alatt” a Budapesti Színészek Szövetségének választmánya. A testület – ahogyan a Pesti Napló 1918. október 30-án megjelent hírében olvasható – „egyhangúan konstatálta, hogy a színházak bezárása nemcsak súlyos anyagi érdekeket sújt, hanem jelentős irodalmi és kulturális érdekeket is, anélkül, hogy ezzel a kívánt cél elérhető volna. A járványnál észlelt örvendetes apadás különös alkalmat ad a választmánynak, hogy a színházak mielőbbi megnyitását sürgesse, és az illetékes hatóságoknak ez irányban a kérelmet előterjessze.”[5]

Végül nem a színészegyesület állásfoglalása, hanem a politikai változások hatására nyitottak ki ismét a budapesti színházak. Az őszirózsás forradalom győzelme után a Magyar Nemzeti Tanács 1918. október 31-én rendeletet adott ki, hogy november 1-jén az „összes fővárosi színházak rendezzenek díszelőadást”. A forradalom hétköznapi rémhírei azonban megzavarták az ünnepi színházi estét. Pesten ugyanis arról suttogtak az emberek, hogy a kenyérmezei orosz foglyok fellázadtak, s a főváros ellen vonulnak. A hírnek senki sem adott hitelt, de túlzott óvatosságból sokan hazamentek, s így mindenütt félig üres nézőtér előtt tartották meg az ünnepi előadást.

A kivételes helyzet elmúltával a Színházi Élet olvasói azt is megtudhatták, mekkora jövedelemtől estek el a színházi vállalkozók. A legnagyobb kár – százhetvenhatezer korona – a Vígszínházat érte. Az Operaház százhatvannégyezer koronától esett el, míg a Nemzeti Színház és a Magyar Színház vesztesége százhúszezer koronára rúgott. A Király Színháznak és a Városi Színháznak pedig – minden jegy eladása esetén – százharmincezer korona lett volna a bevétele.[6]

A spanyolnáthajárvány azonban a forradalmi napokban sem csillapodott, így 1918. november 28-án ismét összehívták a „járványbizottságot”. Ekkor viszont már óvakodtak a legszigorúbb intézkedést meghozni, mondván, a „mai nehéz időkben szükség van a színházra”.

De vajon hogyan viszonyultak a színházak a korábbi nagy kolerajárványokhoz? A 19. század második feléből csak szórványos adataink vannak. Az első magyar színházi szakközlöny, A Színpad szerkesztője, Bercsényi Béla így értékelte az 1873-as év történéseit „Hajónk süllyed” című írásában: „A kuszált pénzviszonyok, rossz termés, kolera, elvették a közönség kedvét s módját színházba járni, s mert a magyar színészet ma nem rendelkezik oly műsorral, mely képes volna a közönségnek annyira súlytolt kedélyét fölvillanyozni […].”[7]

A kolera nemcsak a közönség kedvét vette el a szórakozástól, a vándorló színtársulatok helyzetét is megnehezítette. Az igazgatók rettegésben éltek, hiszen nekik kellett gondoskodniuk társulatuk megbetegedett tagjairól, illetve elhalálozott munkatársaikról. Ha a színház karantén alá került, s nem tudott játszani, bevétel nélkül még komolyabb gondot okozott előteremteni a betevőt.

Járványok idején a budapesti Nemzeti Színház látogatottsága is csökkent. Érdekes fejtegetést közölt 1866-ban a Fővárosi Lapok: „Mért van most kevés közönsége a Nemzeti Színháznak? Miután az érdekesb előadásokra sem igen telik meg a nézőtér, e kérdés már sok színházlátogató előtt fölmerült, s egy rendes színházlátogató, ki most azonban nehány hét óta kerüli az előadásokat, úgy fejtette meg, hogy a Nemzeti Színháznak azért nincs most nagy közönsége, mert – kolera van. A színház ugyanis úgy van építve, hogy a nézőtért a legkisebb lég sem járhatja, levegője folyvást rekedt, s a gázlángok csakhamar annyira befűtik, hogy ha három-négy sor zártszék tele van, a hőség már kiállhatlan [sic!] kezd lenni. Előadás végéig mindenki pirosra melegszik, s előadás után a csípős esti lég nagyon könnyen meghűlést okozhat. A meghűlés után pedig – mint átalánosan [sic!] hiszik – csakhamar kolera jő.”[8]

A mai olvasó persze nem egészen érti ezt az ironikus hangot, hiszen pár sorral az idézett írás felett azt látja, hogy Pesten negyven–ötven ember lett naponta a kolera áldozata.

A legnagyobb kolerajárvány 1831-ben sújtotta Magyarországot. Ekkor még nem épült fel a Pesti Magyar Színház, de az országot több vándortársulat járta. A Dunántúli Színjátszó Társaság 1831. július 3-án avatta fel Balatonfüred új játékszínét. A kedvelt fürdőhelyen huszonnyolc előadást tartottak, majd augusztus 7. és 10. között Zalaegerszegen léptek közönség elé. Ezt követően visszatértek Füredre. A továbbiakról a társulat működéséről kiadott zsebkönyv szerkesztője, Kiss Iván (János) súgó így számolt be: „A kolera veszedelmét nagyon megérezte a színtársulat is, mely Komlóssy Ferenc igazgatásával a járvány dühöngésekor augusztus 10-től október 23-ig Balatonfüreden vesztegzár alatt volt.”[9] S tegyük hozzá: mivel előadásokat nem tarthattak, a tagok segélyekből éltek.

Ebben az időben Kassán működött a legjelentősebb színtársulat. Itt játszott Déryné Széppataki Róza, Szentpétery Zsigmond, Pály Elek, Szerdahelyi József, Szilágyi Pál és Megyeri Károly. Ezt az időszakot két emlékiratból is jól ismerjük. Szilágyi Pál élményeit – Egy nagyapa regéi unokáinak címmel – 1859-ben és 1860-ban a Nefelejts című lap közölte, míg Déryné naplója először 1879-ben jelent meg. A teljes visszaemlékezést 1901-ben adta ki Bayer József három kötetben.

Szilágyi Pál először mintha megfeledkezett volna a járvány sok száz áldozatáról, kedélyes kényszerpihenőnek festette le az 1831-es esztendő nyarát. „Mi tehát vígan voltunk, mértékletesen éltünk, csak úgy, mint máskor, délután fürdeni jártunk a Hernád folyóba, és vadásztunk, volt is időnk, mert a színházat bezárták, de a megye nem eresztett szélnek, havi fizetésünket pontosan kikaptuk, s ez oly áldozat volt a megyétől, mely méltó hogy hálásan följegyezzük.”[10]

Emlékiratában Szilágyi a Zemplén, Sáros és Abaúj megyében kitört koleralázadásról is szólt, s különös históriát jegyzett fel, amellyel a műveletlen embereket ámították. A rémtörténet szerint „egy tudatlan, vagy inkább rosszakaratú orosz pap azt prédikálta a népnek – ez az ország hajdan az orosz cáré volt, de árendába adta a magyaroknak, most az árenda ideje eltelt, az orosz cár visszaköveteli, de a magyarok tudják, hogy a cár minden földet egyenlően fog felosztani a nép közt, tehát hogy nekik több jusson, a kutakat mérgezik, hogy vesszen a nép!”.[11]

Szilágyi Pál az események ismertetését egészen más stílusban zárta le, hetykeségét megkönnyebbült derűre váltotta: „Végre a kolera megszűnt, a nép csillapodott, újra kerékvágásba jött minden, a színház megnyílt, üdvözöltük az életben maradtakat, s ki-ki a maga dolga után látott – rettegések között telt a nyár – […] megnyílt az út mindenfelé – és mi az új téli időszakot kezdettük meg előadásainkkal, s folytattuk szerencsésen és dicsőséggel, míg az 1832-diki tavaszra virradtunk.”[12]

Na, de vajon mit írt ezekről a hónapokról Déryné a naplójában? Ugyanolyan kedélyesen emlékszik a magyar történelem egyik legpusztítóbb járványára, mint kollégája? Meglepődve tapasztaljuk, hogy még vidámabban. Először ő is rögzíti a tényeket: „Ezen a nyáron nem eresztettek bennünket sehova, és ezen a nyáron kiütött a kolera, de az intendancia azt határozta, hogy habár nem játszunk is azon idő alatt, míg ez a borzasztó nyavalya tart, azért mégis minden hiány nélkül kapjuk havi díjunkat pontosan. Ez igen szép volt a vármegyétől!”[13]

Talán sohasem teltek ilyen gondtalanul a vándorszínészek napjai – a veszedelem nagylelkűvé tette a pártfogókat, s nem engedte, hogy a színjátszók bármiben is nélkülözzenek. Szerencsére a társulatnak nem kellett magányosan eltöltenie az időt, mert Kolozsvárról „három gubernalista úr” érkezett Kassára: „Tekintetes Deáky Sámuel úr, tekintetes Gyergyai Ferenc és testvére, Gyergyai László urak.” A három erdélyi vendég – egyébként muzsikus tehetségek – arra biztatta a színészeket, hogy ne féljenek, hanem mindig legyenek vidámak, és így a kolera „nem kap ki” rajtuk. Déryné erre azt felelte, csak akkor tud vidám lenni, ha énekelhet. Azt javasolta, hogy adjanak a városnak éjjeli zenét. Kiültek a sétatérre, s ott játszottak, énekeltek. A kassaiak közül voltak, akik örömmel vették a szabadtéri produkciót, míg mások berzenkedtek tőle. Déryné így örökítette meg a kétféle véleményt naplójában: „A városbeliek közül, kiknek ablakai oda szolgáltak azt mondák: »Ejnye! de okosan tettek azok a színészek, hogy oly szépen énekeltek. Egészen elmúlt minden félelmünk.« A közönségesebb rész pedig elkezdette: »Az ördög van azzal a társasággal! Még a kolerától se félnek. Mikor más reszket félelmébe, ezek ott hancúroznak, az egész társaság ott tivornyáz.«”[14]

Szilágyi Pálhoz hasonlóan Déryné is derűsen nyugtázta a járvány végét, szerencsére a „tömérdek áldozatok” között nem volt közvetlen hozzátartozója, pedig Kassa környékén a kolera a lakosság öt százalékát elpusztította.

És hogyan indult újra 1831 végén a színházi élet? Egyetlen kritika maradt fenn ebből az időszakból: Abday Sándor társulatának 1831. december 30-án Szabadkán tartott előadásáról. A Hazai s Külföldi Tudósítások címmel Pesten megjelenő lap levelezője őszinte megkönnyebbüléssel kezdte írását; hírül adta, hogy a bácskai nagyvárosban minden visszatért a régi kerékvágásba, hiszen ismét színészek játszanak: „Ha mindenünnen szomorú híresztelések indúlnának is, mi örvendezővel kedveskedünk. Mi nálunk ugyan is hála a’ Teremtőnek a’ bajok és a’ félelmek elenyésztek, és öröm napokat kezdünk élni. Neveli helybeli örömeinket a’ városunkba érkezett nemzeti Színjátszó Társaság […].”

Az euforikus hangulatban a bírálat szerzője csupa jót írt a művészekről, akik egymással versengve, önmagukat felülmúlva teljesítettek a színpadon. A rövid írás különös fohásszal zárult, mely feledve a pokoli napokat, az élni akarás vágyától áthatva még erőteljesebben hangsúlyozza, hogy a színházművészetre nemcsak az ünnepek idején, hanem a hétköznapokban is szükség van: „Kellemeknek Isten Asszonya! derítsd fel valahára a’ te jóltévő sugáraidat a’ honni határokon, hogy ne mint tünetet, hanem állandóságot szemléljük nagy városainkban, a’ te bájoló képeidet.”[15]

Ha a koronavírus-járvány után ismét megnyílnak a színházak, a 21. századi közönség vajon képes lesz-e hasonlóan felhőtlen, gyermeki örömmel és hálás szívvel tapsolni a kényszerű hallgatásra ítélt, rég nem látott alkotóknak?

[1] Budapest, 1918. december 20.
[2] A Budapesti Színészek Szövetsége – Hegedűs Gyula kezdeményezésére – 1917. február hó 26-án azzal a céllal alakult meg, hogy előmozdítsa a fővárosi színészet fejlődését, s védje tagjainak erkölcsi, anyagi és jogi érdekeit.
[3] [N. N.], „Két hetes szünet és a színészgázsik”, Pesti Hírlap, 1918. október 20.
[4] [N. N.], „Majd a Vica!”, Színházi Élet, 1918/44, 15.
[5] [N. N.], „A színészek a színházak megnyitásáért”, Pesti Napló, 1918. október 30.
[6] [N. N.], „Zugligeti riportjai”, Színházi Élet, 1918/44, 37.
[7] – b. – [Bercsényi Béla], „Hajónk süllyed!”, A Színpad, 1873, 141.
[8] [N. N.], „Mért van most kevés közönsége a Nemzeti Színháznak?”, Fővárosi Lapok, 1866, 915.
[9] KISS János, Nemzeti-játékszíni zseb-könyv (Székesfehérvár, 1832), 18. Idézi: Hudi József, A balatonfüredi színházak és színészet története (1831–1861), Balatonfüred Városért Közalapítvány kiadványai 42 (Balatonfüred, 2008), 62.
[10] SZILÁGYI Pál, Egy nagyapa regéi unokájának, szerk., jegyz. BÓDIS Mária, Színháztörténeti könyvtár – új sorozat 3 (Budapest: Magyar Színházi Intézet, 1975), 87.
[11] Uo.
[12] Uo., 88.
[13] Déryné emlékezései II, bev., jegyz., kiad. RÉZ Pál, Magyar századok (Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1955), 99.
[14] Uo., 99–100.
[15] A magyar színikritika kezdetei (1790–1837), jegyz., kiad. KERÉNYI Ferenc (Budapest: Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, 2000), 1:143.