2020-ban a Pécsi Nemzeti Színház előadása nem azzal kelt felháborodást, hogy politikáról beszél egy politikáról szóló darabban, hanem azzal, hogy eközben nyolc trágár kifejezés is elhangzik. Hol tartunk a párbeszédben?

Egy Bánk bán-előadás nem tud politikamentes lenni. Nem volt az ’48-ban, amikor a színházba tóduló nép forradalmi hangulata spontán népünnepéllyé változtatta az előadást. Nem volt a 2015-ben a POSZT-on, amikor az Újvidéki Színház produkciója azzal kavart botrányt, hogy (egyesek számára talán túl fájón) hangsúlyozta a darab politikai mondanivalójának aktualitását. 2020-ban a Pécsi Nemzeti Színház előadása nem azzal kelt felháborodást, hogy politikáról beszél egy politikáról szóló darabban, hanem azzal, hogy eközben nyolc trágár kifejezés is elhangzik. Hol tartunk a párbeszédben?

Fotók: Mihály László

Rázga Miklós színházigazgató nem azért kérte fel Vilmos Noémi rendezőhallgatót, mert irigyelte a botrányoktól ölelt premierek izgalmait (az elmúlt évek méltán feledésbe merült pécsi bemutatói legalábbis ezt bizonyítják), hanem mert ő is érezte, a Bánk bán veretes szövege pont azokat képtelen megszólítani, akiket a leginkább meg kellene: a diákokat, akik kötelező olvasmányként kerülnek szembe a művel középiskolában. Szembe kerülnek vele, mert a Bánk bán a fiatalok szemében egy leküzdendő mű, amin át kell magunkat rágni, amin túl kell lenni, amit le kell tudni. És kész.

A két alkotó, Vilmos Noémi rendező és Törley-Havas Sára dramaturg érezhető szándéka volt, hogy áthidalják a nyelvi akadályokat, és közelebb hozzák a drámát és mondanivalóját a fiatalokhoz. Teszik ezt Nádasdy Ádám „újrafordított” szövegének segítségével, humorral, dramaturgiai kurtításokkal és leheletfinom politikai kikacsintásokkal. És nyolc darab trágár kifejezéssel.

Hol tartunk a párbeszédben? A bemutatót követően a színházigazgató közleményben határolódik el az előadástól, kiemelve, hogy az alkotók a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói, valamint hogy az előadás szövege a próbafolyamat alatt folyamatosan változott, így az „eredetitől eltérő tartalmú és mondanivalójú feldolgozás született”. Az előadás alkotói szintén közleményben utasítják el a színház állásfoglalását. Hangsúlyozzák, szerintük az előadás mondanivalója – a húzások, plusz jelenetek és az elenyésző számú trágár szó ellenére – nem változott. Nemzeti patthelyzet.

Felesleges újabb vitafrontot nyitni arról, jó vagy rossz dráma-e a Bánk bán. Az biztos, hogy színpadra állítása egyszerre hálás és lehetetlen feladat. Hálás, mert a Bánk bán mindig, mindenki számára mondani fog valamit. És lehetetlen, mert egészen biztosan lesznek olyanok, akik az adott előadás mondanivalóját felháborítónak, nemzetietlennek és a drámához méltatlannak találják majd. Bátorság kell a Bánk bán megértéséhez és megkérdőjelezéséhez is, ami elengedhetetlen egy jó előadás születéséhez. Bátorság kell ahhoz, hogy 2020-ban Magyarországon politikáról beszéljünk (nem csak) a színpadon. Bátorság kell a következmények vállalásához is.

A PNSZ előadása nem elég bátor. Az alkotók óvatosan, de utalnak a jelenre, kiszólnak, nevettetnek, kacsintva gyakorolják az önkritikát. Bánk „vidékfejlesztési” útról tér haza, a békétlenek piros kismagyarországot ábrázoló táblákkal várják, miután eldöntötték, ma még nem csinálnak forradalmat, mert túl késő van hozzá. Lehetne téma a zsarnokság ellen fellépni akaró ellenzék cselekvőképtelensége. Lehetne téma az őket képviselő politikai erő kétarcúsága, önzősége, inkompetenciája. A hatalmi pozícióba kerülő nő felelősségének felnagyítása. Az idegenbe szakadás, az otthon maradás. A szegénység szavára süket politikus hübrisze vagy a fejét lopásra adó szegény sorstragédiája. De ehelyett maradnak az üres félmosolyok, félhangosan odaszúrt poénok, takarásban maradó tekintetek. Marad a súlytalanság, a tétnélküliség. A „közelebb hozzuk a drámát hozzátok, fiatalok” és a „mondani is akarunk vele valamit arról az országról, ahol éltek” célok között valahol félúton megreked az előadás: kötelező (kicsit) rövide(bbe)n. (Plusz nyolc trágár szó, borzalom!)

Lehetett volna több is, bátrabb is, újabb is, de mint a közlemény bizonyítja, erre a PNSZ jelenleg nem megfelelő terep. Talán ezt érezték az alkotók is, és ezt érezhették a darabban tanácstalanul, szinte óvatosan játszó színészek is. Ennek ellenére (illetve pont ezért) fontos lenne, hogy Vilmos Noémihez és Törley-Havas Sárához hasonlóan több fiatal alkotó vegye a bátorságot, hogy legalább megpróbálja – előbb-utóbb talán megszületik a bátor színház.

Herczeg Adrienn Gertrudis királynéja vicces, erős, gőgös, törékeny és fáradt. Részt vesz a játékban, de menekül is előle. Hangosan neveti ki a teszetosza csábítót, Ottót, és halkan kéri Bánk bocsánatát („Sajnálom”, rebegi Bánk nyakába borulva, ez az utolsó szava mielőtt a férfi megöli). Talán pont ez okozza a vesztét. Elrontott hangsúlyok.

Bánk bán (Bera Márk) nem a hazafiság élő felkiáltójele, hanem egy vicc, féltékeny férj, elvtelen, rossz politikus. Lehet (talán kell is) nevetni rajta, de egy nevetnivaló címszereplő bukása nem lehet katartikus. Bánk és Gertrudis konfliktusa azért sem lehet központi eleme az előadásnak, mert a két színész megközelítési módja merőben más. Míg Herczeg mindent elkövet, hogy minden oldalról megmutassa Gertrudist, mer kockáztatni, szavak nélkül magyarázni a királyné cselekedeteit, Bera Márk Bánkja megmarad a felszínes geg szintjén. Valódi motivációi homályosak, a szájából minden mondat ócska demagógiaként bukik elő, őszinte pillanat nem jut neki.

A képletből csak egyvalaki hiányzik, a király. Ezt a hiányt hivatott jelképezni a hatalmas királyportré is a díszlet centrumában. Nehéz – és a darab utóéletét ismerve nem is lehet – nem észrevenni az iróniát: az előadást árgus szemekkel nézi végig a színházigazgató koronás portréja. Rázga Miklós annyira jelentéktelen Endre király szerepében, hogy csak a monológja felénél tűnik fel, már a Király beszél! Jelenléte épp annyira észrevétlen marad, mint amennyire ő maga sem veszi észre, mi folyik körülötte.

Melinda szerepében Vlasits Barbara annyira idegesítő, hogy képtelenség vele együtt érezni, bármennyire is szeretnénk. Pedig szeretnénk, „a jelszó: Melinda”, mégis fájóan hiányzik a női nézőpont az előadásból. 2020-ban, a #metoo után jó pár évvel két fiatal női alkotó miért nem beszél arról, hogy ha egy nőt bedrogoznak, akkor nem beleegyezik a szexbe, hanem elszenvedi azt? Miért nem meri problematizálni azt, hogy Bánk két nőt hibáztat (az áldozatot, és azt, aki aludt), és egyvalakit sajnál: magát? Miért nem beszél arról, hogy az, akit először csak ügyetlen csábítóként látunk színen, a következő jelenetben már nőket elkábító erőszaktevő? Mert az ajzópor is drog, főleg, ha a nő tudta nélkül keverik az italába. Katona József 1815-ben nem tudta ezt, mi 2020-ban tudjuk (?). Talán nem csak a nyelvre fér rá néha a felújítás.

A dramaturgiai húzások igazi áldozatai Biberach (Urbán Tibor) és Izidóra (Darabont Mikold), akik mintha kizárólag azért szerepelnének a drámában, hogy rosszkor nyissanak be egy ajtón, jókor halljanak meg egy-egy szót, és beleszóljanak abba, amibe nem kellene nekik, egyszóval, hogy előre mozdítsák a cselekményt. Nem ismerjük őket, nem ismerjük a motivációikat, a céljaikat, nem látjuk a cselekedeteik mozgatórugóit. A két színész nem veszi jól az akadályt, Biberach egyetlen jellemző karakterjegye a szarkeverés, Izidóráé a hisztéria marad. Ennél azért mindketten többet érdemelnének.

A pécsi Kamaraszínház színpadát tovább szűkíti Bagossy Levente díszlettervező, az előadás mintha a térben is lekicsinyítené a tragédiát. A kifutóra emlékeztető színpad (középpontban a királyportréval és a trónnal) befelé, a király portréja felé szűkül, hozzánk közelebb eső végein félkésznek tűnik a szerkezet. A falfestmény színezetlen kontúrjai, az építményt tartó gerendák megbízhatatlan imbolygása, az előtűnő deszkák és nyikorgó rejtekajtók a dráma befejezetlenségét hangsúlyozzák, a jelenbe tartó katasztrófa összeomlással fenyegető közeledését.

Sajnos nem csak szimbolikusan marad befejezetlen az előadás, mintha valójában is megakadna egy ponton: a királyné meghal, a katarzis azonban elmarad, az elnyújtott gyászszertartás egyhelyben toporgássá válik, az egymásba folyó beszédekben elveszik a lényeg (Simon mintha mondana valamit a hazánk elhagyásáról, de már senki sem figyel rá, talán ő maga sem) és a tanulság is. Elhangzik, hogy Ottó bűnös, majd a tettes elmegy Bánk mellett, és kisétál a térből. Bánknak a fülébe súgják felesége és meg nem született gyermeke halálhírét (ügyes dramaturgiai megoldás a gyerekszínész hiányára), de a reakcióra már nincs idő, a színészek sorba rendeződnek és énekelnek mindent, Máté Pétert, Himnuszt, TNT-t, Presser Gábort, Geszti Pétert, Szózatot, Hazám hazám-ot, Hiperkarmát egyetlen kaotikus, néhol kakofón kórusműbe sűrítve (a zene végig hangsúlyos az előadásban, üdítő a zenészek jelenléte is a színpadon). Szép tisztelgés lehetne ez a ’48-as, történelmivé vált előadás végén kialakult közös éneklésre, de mivel a darabnak ezúttal nincs forradalmi hangulata, se a közönségnek forradalmi lelkesedése, a gesztus üres utalás, félig szellemes modernizálás marad. A PNSZ bemutatója (botrányok ide, vagy oda) megmarad annak, ami: Bánk bán-előadás egy vidéki kőszínházban (hány szitokszó egy mondatban!).

Herczeg Adrienn freeSzFE maszkban hajol meg. A nézőtéren ülő rendező freeSzFE maszkot visel, a színpadra lépve leveszi.

Hol? Pécsi Nemzeti Színház, Kamaraszínház
Mi? Katona József: Bánk bán. Nádasdy Ádám újrafordítása alapján
Kik? Szereplők: Herczeg Adrienn, Götz Attila, Bera Márk, Vlasits Barbara, Tóth András Ernő, Józsa Richárd, Bergendi Barnabás, Stenczer Béla, Arató Ármin, Darabont Mikold, Urbán Tibor, Széll Horváth Lajos, Rázga Miklós.
Dramaturg:  Törley-Havas Sára. Díszlettervező:  Bagossy Levente. Jelmeztervező:  Jeli Sára Luca. Súgó:  Kodba Dzsenifer. Ügyelő:  Krajcsovics Csaba. Rendezőasszisztens:  Frank Fruzsina