Izgalmas gondolat, hogy „a kettős beszéd a váddal nyer formát”: rossz az, aki rosszra gondol. Lehet, hogy a kritikus az, aki rosszra gondol, és diktatúrája válogatja, hogy értelmezését mekkora szabadságfokkal írhatja meg. A kérdés tényleg az, hogy gondolunk-e kimondva-kimondatlanul mi mindannyian, mégpedig konszenzuálisan, a minket körülvevő, mindannyiunk számára nyomasztó valóságra és zsarnokokra a Nero, a Richárd vagy az említettek közül Pintér Béla „diktátoros” előadásán.

Takács Géza, Adorjáni Bálint és Pintér Béla a Vérvörös Törtfehér Méregzöldben. Fotó: Mészáros Csaba

Herczog Noémi: Hadd kezdjem egy kicsit messzebbről. Amikor megláttam az októberi műsorban a Nerót és a III. Richárd betiltva avagy szabad átdolgozás Vszevolod Emiljevics Meyerhold utolsó rémálma nyomán című előadásokat, bevallom, rögtön arra gondoltam, hogy „két új diktátoros darab”. Vagyis bekapcsolt bennem a reflex, ami a román-francia Matei Vişniec ionescóinak mondott abszurdjában Meyerholdban és környezetében is bekapcsol. Hiszen a III. Richárd műsorra tűzése a sztálini Szovjetunióban akkor is nyílt rendszerkritikának tűnhetett volna, ha Shakespeare darabjai nem voltak betiltva (persze a valóságban Meyerhold sosem vállalt ekkora kockázatot, kevesebbért is kivégezték). Fodor Tamás Meyerhold apja és anyja szerepeiben újra meg újra felhívja fia figyelmét: jobban teszi, ha legalább „korhű jelmezben” játssza a Richárdot, és nem „aktualizál”. Pisztoly helyett használjon például nyilat. A Neróban a közönség a római nép pozíciójából nézheti ifj. Vidnyánszky Attilát mint Nerót; aminek az ellenszereposztás mellett – az akrobatikus képességű, ruganyos színész mint kövér diktátor – a színész nevéből következő jelentésrétege is van a mai Magyarországon, akár benne volt ez  a rendezői szándékban, akár nem. Aztán ifj. Vidnyánszky Attila fiatal, kedves benyomást keltő diktátorként még el is mond egy mondatot a zsarnokságról úgy, hogy közben kifordul felénk, a nép felé. Kosztolányit mondja, tagoltan, érthetően, de mivel kinéz a negyedik falon, szavai már nem az ókori Rómára vonatkoznak. A Szkénében Meyerholdot rója meg az anyja az aktualizálás miatt, de a néző Szikszai Rémusz rendezői kockázatára gondol. Úgyhogy meg is kérdezem gyorsan: tényleg arra gondol? Emlékeztet ez a technika a rendszerváltás előtti kettős beszédre?

Gabnai Katalin: Hadd folytassam még messzebbről, hiszen életkoromnál fogva máig ható emlékeim vannak – 1970-ből, 1980-ból, a kilencvenes évek végéről, de 2015-ből is – engedélymegvonásokról, szövegátíratásokról, egy-egy műsor kivégzéséről vagy csak hatástalanításáról. Ezek nem kőszínházi emlékek, de irodalmi anyagokkal és előadó-művészettel kapcsolatosak. Látva a jelzett két előadást, és nem csupán ezeket, hanem Pintér Béláék Vérvörös Törtfehér Méregzöld című új darabját, az Örkény Színház Zűrzavar 2045 címen futó Birinszkij-átiratát és – hogy Shakespeare-nél maradjunk – még az Othellót is, melyek mind-mind a nyomás alatti élet nyomorúságos deformálódását mutatják vagy az eszmehiányos árulóknak kitett óvatlanok pusztulásáról szólnak, volt alkalmam emlékezni a jelenben is tükröződő múltra. Szépen kirajzolódik egy ismétlődő szereposztási ábra. Vannak a tiltók és vannak a tűrők, ezek között meg a tevékeny toporgók. A tűrők írtak vagy mondtak valamit, aminek híre kelt. A majdani tűrőnek, nevezzük őt most alkotónak, ha nem alkalmazott művészetet művel, esze ágában sincs a kettős beszéd kötelékét tekerni maga köré, csak mondja vagy énekli, ami fáj neki, s aminek örvend. Ha fénylik, amit csinál, elkívánják, elirigylik, megijednek tőle, és közben bekarikázzák a művében azt, amit áthallásosnak, veszélyesnek éreznek. Nem egy esetben maga az alkotó is akkor veszi észre, hogy csóvát tart a kezében, amikor már kezdik azt kicsavarni. Ő csak megpróbálja kifejezni magát. A kettős beszéd a váddal nyer formát, a költő, ha tényleg költő, nem kettős beszéd gazdája, csak ír, „mit is tehetne”. Ám a vádlók erős továbbképzésben részesülnek, és általában szorgalmasak.

H. N.: Izgalmas gondolat, hogy „a kettős beszéd a váddal nyer formát”: rossz az, aki rosszra gondol. Lehet, hogy a kritikus az, aki rosszra gondol, és diktatúrája válogatja, hogy értelmezését mekkora szabadságfokkal írhatja meg. A kérdés tényleg az, hogy gondolunk-e kimondva-kimondatlanul mi mindannyian, mégpedig konszenzuálisan, a minket körülvevő, mindannyiunk számára nyomasztó valóságra és zsarnokokra a Nero, a Richárd vagy az említettek közül Pintér Béla „diktátoros” előadásán. És akkor nem csigázom tovább a kedélyeket, le is teszem a voksom: számomra a három közül ez utóbbi előadás az, amelyik képes desztillálni a mai közélet hangulatát. Azt hiszem, részben éppen azért, mert a kortárs szerzői szövegnek és a darabba szervesen illeszkedő – direkt – mai utalásoknak és motívumoknak köszönhetően Pintér kilép a megszokott, a jelent a klasszikus drámai vagy regényszövegeken, rendezői értelmezéseken keresztül áttételesen ábrázoló irodalmi paradigmából. Abból a hagyományból, amely ma Magyarországon változatlanul és töretlenül uralkodik, még a független színházakban is. Akárcsak a rendszerváltás előtt, amikor a kettős beszéd nálunk a rendezői színházzal együtt megjelent. Csakhogy akkor létezett például előzetes szövegengedélyeztetés; felteszem, a színházakban elsősorban ezért alakult ki, hogy a klasszikus szövegen, egy-egy színészi hangsúlyon vagy a díszleten-jelmezen keresztül játsszák ki az alkotók a cenzúrát a tabuk megjelenítésében. De ma, amikor egyre több Caligula helytartóját, III. Richárdot vagy Macbethet látok a színházban – kicsit mindig, de sosem nagyon aktuálisan –, akkor nem tudom ezeket az előadásokat, amelyek általánosságban egyén és hatalom viszonyáról szólnak, nem úgy nézni, mintha nem kéne őket a jelenre vonatkoztatnom. Ugyanakkor – visszatérve a Neróra és a Richárdra – elnagyoltnak és pontatlannak is érzem (és ezért nem eléggé húsbavágónak) a sztálini Szovjetunió és az ókori Róma embereket kivégeztető terrorját a mi közállapotaink másféle, sunyi gusztustalanságaival összevetni. Ahogy egyébként Machbeth figurájában sem a mi diktátorainkat láttam – még ha annak idején ki is fütyültük őt a színházban kapott sípokkal egy azóta megszűnt párt, az Együtt szellemében –, legfeljebb saját magamat. Hiszen lelkiismeret-furdalása van, ezért tudok a hibáival meg a gyengeségeivel azonosulni.

G. K.: Hogyne gondolnánk Richárdjainkra! Velük kelünk és fekszünk, ha apánk, anyánk vagy főnökünk képében, pechünkre, jelen vannak az életünkben. Amúgy meg, mivel én vagyok a „befogadó”, minden, amit látok vagy olvasok, rám vonatkozik, s mivel most élek, élményem a jelenre vonatkozik. S ha ábrázolni kívánnánk ezt a siralmas állapotot, a rettegést és a kiszámíthatatlanság nyomását, már munka közben éreznénk az émelyítő bizonyosságot, hogy nincs menekvés, ők nyernek. Élményeink megosztása közben azt is felismernénk, hogy bizonyos megformáltsági szint fölött nincs áttétel nélküli ábrázolás. Épp ez az, ami hat. A legkisebb, ámde találó elrajzolás vagy épp a túlhajtott naturalizmus, szóval valamely formai elem – sokszor a sűrítés maga – meg tudja emelni a művet, amitől az nemcsak a jelenre, de más időkre is vonatkozik, s alkalomadtán jellé válik. Pintérék új előadásában is jelen van az áttétel, többszörösen is. Richárd és Nero elénk vezetése pedig a mindenkori zsarnok gátlástalanságát ábrázoló, zárt mű segítségével történik, amelynek cselekményét és szövegét követve nem tudok másra gondolni, csak magamra és a koromra. Azt vettem észre egyébként, hogy nem a szotyolázó szolgák, és nem is a trónon feszengő aljasok meg a léggömblelkű tébolyultak nyomasztanak igazán a most látottak közül, hanem az önfeladás, a hátrálás tragikus alakjai, maga Meyerhold (Mucsi Zoltán) és a szánni való, tehetetlen Seneca (Spilák Lajos). A partvonalon túlról legszívesebben bekiabálna az ember a szűkölve összeroskadó s a művészi megoldásaiból – még álmában is! – fokozatosan egyre többet tönkretenni engedő rendezőnek: Ne, ne, ne hagyd! Ha magad nem tudod megvédeni, legalább azt ne tedd tönkre, ami a műved! De észreveszed, hogy ez az az idő, amikor bárkik az arcodon taposhatnak (ahogy az a Szikszai Rémusz által rendezett és Újvári Milán által koreografált előadásban ténylegesen megvalósul), s nem áll módodban helyesen cselekedni. Fantasztikus az a pillanat is, amikor Nero (ifj. Vidnyánszky Attila) felismeri lelkében az űrt, s elkívánja a babért a költőktől, legfőként az „emberszív feletti hatalmat” irigyelve a dalnokoktól. S ott a rémület a többiek, s leginkább a mindent tudó Seneca arcán. Érzik az „eszmék nélküli rossz” uralkodásának beköszöntét, és nem tehetnek semmit. A kéj meg, amivel a Meyerholdot nyaggató és szövegkönyvét cincáló, tétován buta tanácsnok (Fodor Tamás) matat a „mű” bugyraiban, régi századok hitvitáiból ismerős, de a közelmúltat s olykor a jelent is megkeserítő jelenség. Ezek a kivédhetetlen toporgók – a tanácsnok, az édesapa és az édesanya –, akikre már utaltam, az igazodók, a hivatalos jót akarók végül is a hínár karjai s a gerinc nélküli megmaradás propagátorai. Látva e figurákat egészen elgyöngültem Fodor Tamás ördögi alakváltásait csodálva.

H. N.: Pintérnél is van áttétel, valóban! És mennyi-mennyi réteg! De szerintem az is fontos, hogy mindez másképp jelenik meg. Azért és attól másképp, mert nála a kortárs Magyarország szereplőit látjuk, ők kerülnek át egy furcsa csavarral a jövőbe. (Vagy az is a jelen?) Mondhatjuk persze, hogy Nero is a kortárs Magyarország szereplője, de szerintem akkor fontos különbségeket mosunk egybe ezeknek az előadásoknak az eszközeit illetően. Pintérnél mégsem Othello vagy Shylock bukásán követjük végig, hogy az idegengyűlölet bosszút szülhet az áldozatban, és hogy akit elnyomnak, az attól még nem okvetlen „jó ember”. Ráadásul az új bemutatót a saját ellenségei nézeteivel azonosuló Laibach zenekar távoli-kicsavart (punk) rokonának is érzem. Talán ezért is ejtett politikai inkorrektségével zavarba olyan sokakat, hogy illik-e nevetni rajta. Ilyesfajta zavart egy klasszikus hős általános és örök küzdelmei szerintem nem képesek kiváltani.

Miközben hatalom és egyén univerzális pasztellküzdelme azért mégiscsak több bemutató alapját képezte az elmúlt években, mint annak előtte. De még az is felmerült bennem, kiszólásnak vegyem-e, hogy Mucsi Zoltán Meyerholdja éppenséggel a Sztanyiszlavszkij-módszer szerint rendez (mint Szikszai Rémusz). Azt kéri Nagypál Gábor Richárdjától, hogy abból a dühből dolgozzon, amelyet ő ébresztett fel benne; miközben Újvári Milán koreográfiájának mozdulataiból a főszereplők biztosan nem építkezhetnek, mert nekik nem jut belőle. De Seneca halála Spilák Lajos alakításában valóban nagyon emberi és szép, Garai Judit adaptációja poétikus, ahogy az is igaz, hogy Richárdban ráismerhetek a főnökömre vagy a szüleimre is. Nekem ebben mégis az az érdekes, hogy bár ezek független előadások, nyelvükben nem különböznek a kőszínházakban domináns paradigmától: bármely hatalomra egyformán gondolhatnék, nekem olyan intenzitással talán ezért nem jut eszembe a fenti alternatívák egyike sem. Pintérnél a mai személyekből és szerepkörökből keresztezett hibridek és fiktív alakmások az ismerősből indulnak, így képesek elvezetni az általánosig.

G. K.: Ifjakkal azért is jó beszélgetni, mert hozzásegítenek új és ismeretlen világok megközelítéséhez. Meg is néztem gyorsan, ugyan mitől híres az emlegetett Laibach zenekar, s megpróbáltam elképzelni azt a hideglelős örömöt, amit például a militáns motívumokkal dübörgővé tett szlovén vagy osztrák dalok keltenek a rajongókban. Értem én, hogy tetszik nekik a nagy Wagner bombasztikus mondása („Rendkívüli vágyat érzek, hogy megvalósítsam a művészeti terrorizmust”), de így, távolról úgy tűnik nekem, hogy hatásosan működtetett tehetségük elsődleges és elidegeníthetetlen része a gyönyörrel megélt, anarchikus agresszió. Nos, én ennek árnyékát sem vélem fölfedezni az újpesti produkcióban. Pintéréket idézőjelbe téve sem elégíti ki az elszabadultság hörgése. De abban van valami, hogy játékukban kimutatható valami egészen brutális hatáselem. Ez pedig egy – Pintér Béla és a dramaturg, Enyedi Éva által létrehozott – drasztikus dramaturgiai megoldásnak a következtében áll elő. Pintérék tudniillik lefejezik az Oidipusz-mítoszt, megfosztva ezzel bennünket a tragédia hegyi levegőjétől, hőseiket pedig a valakivé válás esélyétől. Mert kiderül ugyan, hogy ki a bűnös, de nincs bűnhődés, nincs bukás, s ezért nincs megtisztulás sem. Ótvar hazudozás van. És ez ismerős.

Láthattuk, hogy mind a Szikszai Rémusz által kézben tartott Vişniec-darab, mind a Kosztolányi-regényből Garai Judit által készített igen szép dramatizálás közelről mutatja az értelmiség, az írástudók megtaposását, s azok kárhoztatható vagy érthető, de mindenképpen tragikus önfeladását. A Vérvörös Törtfehér Méregzöldben már nincsenek költők, csak kommunikátorok, az értelmiséget pedig kollaboráns orvosok és pozícióhalmozó, díszruhás papok képviselik. Sztálin kivégzi a művészeket, Nero a költőket, Köteles Leonárdó meg a tudósokat. Életben csak a magas hivatali polcra tolt, haszonelvű ájtatosság és a mindent lebíró, központból irányított hazugság marad. Az évad eddig látott, közéleti gondokat csokrosító előadásainak mélyén Shakespeare a Szkéné előadásába is vendégül hívott LXVI. szonettjének fájdalma és tehetetlensége van: „Az Érdem itt koldusnak született / És hitvány Semmiségre pompa vár.”

Facebook Comments