Az előadás egy baráti beszélgetés álcáját ölti magára, amiről az első fellépő végszavánál nyomban lehull a lepel: szó sincs arról, hogy a színészek egymással társalognának, sőt, ha úgy adódik, a másik monológja alatt kimennek a szobájukból vagy felszállnak egy repülőjáratra (ahogy teszi azt Láng Annamari), az egyedüli előírás számukra az, hogy tartsák a megszólalási sorrendet és figyeljenek a PING végszóra.

TÁP Színház: Alatta-felette: B@szatlanul… avagy Hiányaink, Most és Örökkön: magány – szex, munka, internet

Rátalálni arra, aki még soha nem találkozott a TÁP Színházzal, olyan, mint tűt keresni a szénakazalban. Színházba kevésbé járók számára is szinte lehetetlen küldetésnek számít elkerülni őket, nem csupán azért, mert történetesen a magyar (független) színház elmúlt harminc évének meghatározó és kultikus társulatáról van szó, hanem, mert mindig tudják, hol találjanak rád: a kedvenc kocsmádban, egy népszerű szórakozóhelyen, a város egy kiemelt kulturális intézményében, az utcán, a Szigeten, a céges csapatépítőn, vagy karantén idején az otthonodban. Ha pedig egyszer összefutsz velük, nem tudsz úgy tenni, mintha mi sem történt volna: lehet, hogy imádni, lehet, hogy gyűlölni fogod azt, amit Veled és az időddel tettek, egy biztos, felráznak az apátiából a COVID idején is.

Az elmúlt huszonnyolc évben a TÁP Színház sajátos formanyelvre tett szert (bővebben erről lásd Herczog Noémi és Deres Kornélia 2009-es tanulmányát), előadásaik többségében két jól megkülönböztethető típusba sorolhatóak: vannak a több hónapos próbafolyamatot követő (nagy)színpadi produkciók, melyeket rendezőként kezdetben elsődlegesen Vajdai Vilmos jegyzett (Keresők, Roló, Furnitur, Korrup Schőn, Utas és holdvilág stb.), mára azonban a társulat több tagjának a nevéhez is fűződik egy-egy rendezés (pl. Fekete Ádám: Csoportkép oroszlán nélkül (természetes fényben), Znajkay Zsófia: Az ölében én, Göndör László: BajuSS). Emellett létrehoznak varieté- és performansz-jellegű előadásokat (Egyperces Színház, Nagy színészverseny, Minden Rossz Varieté), melyek hagyománya a társulat ún. aranykoráig, a Tilos- és a Süss Fel Napos korszakáig nyúlik vissza, amikor hosszabb felkészülési időt nélkülözve, heti rendszerességgel, hétfőnként jelentkeztek egy-egy új fellépéssel. Ekkor tettek szert törzsközönségükre is, azokra a TÁP-os nézőkre, akiket nem riasztanak a váratlan helyzetek, akikre a kínos szituációk nem bénítóan, hanem felszabadítóan hatnak, akik kedvelik az olykor zavarba ejtő hangnemet, akik élvezik, ha furcsa és érdekes ismeretlen ismerősökkel találkoznak. 2014-ben, immáron a Jurányiban Vajdai újraélesztette a hétfői performanszok szokását azzal a különbséggel, hogy állandó csapattal együttműködve a heti események létrehozására sokkal több idő és közös munka jutott, így azok (pl. TÁP Anyák Napja) a kidolgozottságuk révén egyfajta átmenetet képeznek a korábban említett (nagy)színpadi produkciók irányába.

2006-ban, a Süss Fel Napban, Alatta, fölötte – bentről ki címmel állított görbe tükröt Vajdai a pár hónappal korábban, az anyaszínházában bemutatott, Előtte-utána című Schilling-rendezésnek. Ahogy Molnár Gál Péter írja akkori kritikájában: „A játszók ugyanúgy elkeverednek a nézők között, mint a Katonában. Ki-ki föláll és bele-beleakadva önvallomásába, terjengős semmit mondással magánügyei részletezésébe gabalyodik bele.” Vajdai rendezői fricskájának a jelentőségét MGP így értékeli: „A színházi öntudat csak önismerettel együtt egészséges.” Tíz évvel később, az Aurórában (újra) útnak indul az Alatta-Felette sorozat, vagy, ahogy Vajdai fogalmaz, önismereti tréning, mely során a fellépők a saját történeteiket, élményeiket osztják meg a közönséggel egy-egy téma köré szervezve.

A koronavírus okozta kötelező távolságtartásra reagálva online előadásként valósult meg a sorozat legújabb etapja, a B@szatlanul… avagy Hiányaink, Most és Örökkön – magány: szex, munka, internet. A hagyományos kocsmai hangulatot a zoomos forma, vagyis az a platform hivatott helyettesíteni, melyen keresztül legálisan tarthatóak össznépi bulik, baráti találkozók, közös ivászatok. Elsőre úgy tűnik, mintha mi magunk is részt vennénk a zoomos találkozón, azonban meglepő módon a TÁP-osok nem élnek a forma adta lehetőséggel, a nézők nem kapcsolódhatnak be a beszélgetésbe, hanem csak kívülről figyelhetik azt, úgy, mint bármilyen más színházi közvetítést. Hiányzik tehát a közös jelenlét, a megszólíthatóság és a megszólalás feszültsége, az egymásra figyelés, melyek számomra a TÁP-performanszok sajátosságát és erejét adják.

Az előadás egy baráti beszélgetés álcáját ölti magára, amiről az első fellépő végszavánál nyomban lehull a lepel: szó sincs arról, hogy a színészek egymással társalognának, sőt, ha úgy adódik, a másik monológja alatt kimennek a szobájukból vagy felszállnak egy repülőjáratra (ahogy teszi azt Láng Annamari), az egyedüli előírás számukra az, hogy tartsák a megszólalási sorrendet és figyeljenek a PING végszóra. Csupán két színész, Vajdai Vilmos és Láng Annamari épít a többiek játékára és reagál a hallottakra: Vajdai Láng gondolatát fűzi tovább az idő múlásáról, míg Láng Znajkay kulcsszavait („a szép és a szent szerelemet”) szövi bele a mondanivalójába. Az előadás tehát egymást szabályosan követő, a nézői érdeklődés fenntartása érdekében újra és újra félbeszakadó monológokból áll, melyek két fő téma, a magány és a hiány köré szerveződnek.

A történetek felépítése, előadói minősége megszólalókként változik: van, aki csak szimplán sztorizgat, mintha tényleg egy sör mellett beszélgetne velünk, mint például Vajdai. Van, aki vizuális poénra építi fel a mondanivalóját, mint Zilahy Anna, aki a láthatatlanság érzéséről mesél, s az előadás utolsó előtti pillanatáig ténylegesen láthatatlan marad, csupán az árnyékát figyelhetjük, vagy ott van Göndör László, aki folyton szóba hozza, hogy mennyire szeret nagy lábon élni, s a végén kiderül, hogy a fürdőszoba párás atmoszféráját egy füstgéppel állította elő. Aztán olyan is akad, például Znajkay Zsófia, aki korábban rögzített videón keresztül meséli el dramaturgiailag tökéletes ívet húzó történetét. Van, aki az egyszerűségre törekszik (Hajmási Péter), van, aki azonban túlzásba viszi eszmefuttatását (Vranik Krisztián). A felhozatal tehát vegyes, ahogy az lenni szokott, az pedig, hogy ki mit tart közülük érdekesnek egyéni preferencia kérdése.

Az est egy váratlan csavarral ért véget: kettő óra hat percnél, Fekete Ádám mondatának közepén a közvetítés váratlanul megszakadt. Technikai gubanc vagy rendezői ötlet, merült fel (gondolom) sokunkban a kérdés. Egy jó darabig csak vártam, és vártam, mint azok az egykori Színházak Éjszakája-látogatók a Jurányiban, akik nem tudták eldönteni, hogy a TÁP-performansz tényleg véget ért, vagy a színpadon elindított mosógépprogram még az előadás része, ami után biztos történni fog még valami. Úgy döntöttem, mindegy is, nekem itt véget ért az este, s az élmény marad olyan töredezett, mint maguk a történetek és az általuk közvetített érzések. Amúgy is… PING.

(Másnap kiderült, hogy technikai probléma akadt, s e-mailben továbbításra került az utolsó tíz perc, amit bár megnéztem, számomra a maga töredezettségében volt kerek a történet.)

Mi? TÁP Színház: ALATTA-FELETTE: B@szatlanul… avagy Hiányaink, Most és Örökkön – magány: szex, munka, internet
Hol? Trafó e-néző #11, stream-előadás
Kik? Előadók: Bodor Ágnes, Fekete Ádám, Göndör Laci, Hajmási Péter, Janklovics Péter, Jónás Vera, Láng Annamari, Molnár G. Nóra, Tasnádi Bence, Tózsa Mikolt, Vajdai Vilmos, Vetlényi Lili, Vranik Krisztián, Zilahy Anna, Znajkay Zsófia. Animáció: Heppes Ádám Technika: Bredán Máté