Kelet-Európában, Magyarországon is identitásdarab lett a Hegedűs a háztetőn a hetvenes években. Egy, a keleti blokk emlékezetéből jónéhány évtizedre kitörölt közösség helyét vette át a színpadon 1973-ban a Stein-Bock-Harnick-musical skanzen-világa. Az akkori fiatal zsidó és nem zsidó generációk G. Dénes György „pestiesített” dalszövegeit hallva, az előadás jeleneteit látva csodálkozhattak rá a nagy- és dédszülők egykori életére, vagy legalábbis nagyon hihető volt ezt képzelni.

„A darabot Magyarországon először az Operettszínházban mutatták be 1973. február 9-én Vámos László rendezésében, a főszerepben Bessenyei Ferenccel. […] 1974-ben betiltották, és csak tizenegy év múlva, 1985-ben mutatták be újra, ugyancsak az Operettszínházban.” – írja a Hegedűs a háztetőn online ismertetője. Miért fontos ez az információ a mai nézőnek? Mi következik ebből az új bemutatóra nézve?

Fővárosi Operettszínház: Hegedűs a háztetőn. Fotók: Lakatos János. (A felvételek a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon készültek)

Semmi. Az 1964-es Broadway-bemutatónak volt tétje: egy értelmiségi generáció vállalta fel benne a zsidó, bevándorló gyökereit. Kultusz lett a darabból – pedig Philip Roth azt írta róla: shtetlkitsch, kisvárosi giccs –, meg nagy világkarrier. Kelet-Európában, Magyarországon is identitásdarab lett a Hegedűs a háztetőn a hetvenes években. Egy, a keleti blokk emlékezetéből jónéhány évtizedre kitörölt közösség helyét vette át a színpadon, 1973-ban a Stein-Bock-Harnick-musical skanzen-világa. Az akkori fiatal zsidó és nem zsidó generációk G. Dénes György „pestiesített” dalszövegeit hallva, az előadás jeleneteit látva csodálkozhattak rá a nagy- és dédszülők egykori életére, vagy legalábbis nagyon hihető volt ezt képzelni. Az akkori betiltás okai ma sem világosak. A magyar színházak a 80-as évek közepétől többször is megpróbálkoztak a musical artisztikus színrevitelével – a Sólem Aléchem-elbeszélés/színdarab is zseniális, a librettó és zenei anyag is mestermunka–, a populárisan édesbús, és a kilencvenes évekre kicsit hamissá vált nosztalgia semlegesítésével. Volt előadás, ami a darab chagalli szimbólumait fejtette fel, zöld kabátos hegedűs téblábolt a színpadon Tevje nyomában (Szeged, nyolcvanas évek közepe, Király Leventével láttam), volt a magyar musicaltörténelemben klezmerzenekarra hangolt Hegedűs, és előadták – fából vaskarika? – verista musicalként Kaposváron (1992), Zalaegerszegen (2009) és a Vígszínházban (2010).

Bozsik Yvette rendezése tét nélküli. Nem akarja, hogy tétje legyen. Ehelyett a negyvenvalahány év magyarországi színreviteleinek mindenféle kísérlete, koncepciója, ötlete, gegje megidéződik benne. Olyan, mint egy patchwork, mint Tevje lányainak fekete rongyfoltokból összevarrt ruhája (jelmez: Berzsenyi Krisztina). Sűrű, mint Ganz Ábrahámné zsidó céklalevese. Mintha egy listát pipálgatnánk ki. Megvannak a Chagall-szimbólumok, a hegedűs (csak itt fekete ruhában – nem úgy, mint az 1912-es festményen – játssza a néma szerepet ifjabb Dráfi Kálmán), a lovacska (remek a jelmez és a táncos: írhatná a színlap, ki ő, de nem tudjuk meg!), a tórát olvasó rabbi a háttérre vetítve. Van operettszínházi szerepkör-színészet, mintha nem is lennének fontosak a figurák, mintha csak azért beszélnének, hogy végszavazzanak a másik színésznek. Alig vannak egyéniségek a színpadon: ezért tűnik ki Dénes Viktor Motlja és Németh Attila Lejzer-Wolfja, ők mintha egy verista Hegedűsből ruccantak volna át Bozsik Yvette rendezésébe. Van népdalszerű, tiszta, „egyenes” éneklés (Gubik Petra – Cejtl és Fekete-Kovács Veronika – Háva) és affektált, musicales ének-intonáció ( Kardffy Aisha – Hódel). Van sok tánc, hol jobban, hol ötlettelenül koreografálva (a lakodalmi férfitánc egyenesen az 1971-es filmből lett copy/paste-elve, ez csalódás), de jól mozgatott tömegeket is látni. Élményszámba-menően énekel a kórus, de a táncok alatt nem elég feszesek a zenekar ritmusai (Pfeiffer Gyula vezényel). Érdekes és izgalmas tereket képez a díszlet (Khell Zsolt), a tömegjeleneteknél mintha nem is lenne a rendező-koreográfusnak dolga, csak alkalmazkodnia kell a jelenetről jelenetre, virtuóz módon átalakuló térhez. Kipipálhatjuk a vöröszászló-lobogtatást, a szakáll nélküli rabbit, a harckocsizónak öltözött cári katonaságot és a karikatúra-szerű főkötőket (a jelmeztervezőnek van humorérzéke!).

Orbán János Dénes írt új dalszövegeket meg dialógusokat, néhol az angol eredetihez képest precíz, néhol ötletes, néhol nem. Rettenetesen rímel (annyi „tán” van benne, mint Demjén Rózsi slágereiben a hetvenes években), át vannak írva a Hegedűs a háztetőn folklorisztikus „zsidóviccei” (áldás a cárra, a szegény ember csirkét eszik stb.), és OJD nem tudja – annyira semmiképpen, ahogy Zsüti bácsi tudta –, retorikailag hogyan kell egy zsidóviccet felépíteni. És igazából nagyon jól hallani – sajnos, az idősebb nézőnek beleégtek az agyába G. Dénes György magyar dalszövegei–, hogy nem újrafordításról van szó, hanem a régi magyar szöveg kicsit erőltetett és sok helyen sokkal rosszabbul énekelhető átfaragásáról. Az angol eredeti sokkal szikárabb, mint a kedélyeskedő Zsüti-szöveg, szóval lehetett volna ebből egy ironikus, de kemény, neo-neorealista librettót is fordítani.

Mindennél zavarbaejtőbb viszont, hogy a Tevjét alakító Földes Tamásnak nem való ez a szerep. Súlytalan, észrevétlen és érdektelen kisember az ő Tevjéje, nem a falu mediátora és bölcs bohóca. A kisszerű ember tragédiái is kisszerűek. Bosszantóan rossz, megoldatlan például az a jelenet, amikor Tevje a darab végén a csomagokat kötözgeti a kocsira, míg a család könyörög neki, hogy búcsúzzon el Hávától. A film hatásos megoldását, a nagytotálban vett Tevje/Topolt és a Tevje háta mögött a feleségét és a lányait kicsivé zsugorító objektív erősen emotív hatását kellett volna valahogy megoldania a rendezésnek. Amit mi látunk a színpadon ebben a jelenetben, az csak ábrázolása egy eseménynek, a néző kívül marad az egész mű legfeszültebb szituációján. Talán, ha nem a közönségnek háttal állna… Földes Tamás hangja sem illik Tevje szerepéhez. Nem a hangfekvése rossz, hanem az alak „tekintélyéhez” elengedhetetlen, robosztus orgánuma nincs meg, és a hangja végképp elvész a Ha én gazdag lennék/volnék keleties, a strófák között átvezető lamentjének, siralmának csak a régi zsidó kántoroktól megtanulható hajlításaiban. A szerep énekanyaga adja nagyrészt a karakter öblösségét, ironikus pátoszát, de ha nincs meg ez a pátosz, nincs miből összeomlania, megsemmisülnie Tevjének. Szulák Andrea (Golde) izgalmas hangkaraktere sem érvényesül – Tevje színtelensége is az oka lehet ennek –, egyedül a szerelmi kettősben (Do you love me…? / Szeretsz engem…?) énekel illúziókeltően. Oszvald Marika sem az ütődöttet játszó ravasz Jentét, a házasságszerző öregasszonyt játssza, hanem a szimpla ütődöttet. Ebben a karakterben is több van. És nincs értelmezhető karaktere a csendbiztosnak (György-Rózsa Sándor), Borsocska-Percsiknek (Kerényi Miklós Máté) és Fegykának (Tarlós Ferenc) sem: ott vannak a színpadon, hogy haladjon a cselekmény. Szinte ugyanez a probléma a két álombeli alakkal. Fruma Sára (Füredi Nikolett) és Cejtldédi (Frankó Tünde) figurái is egyenesen a filmből jönnek, pedig nem hiszem, hogy bárhol rögzítve lenne ezeknek a hangkaraktereknek a knowhow-ja, nem kötelező a szerepek filmbeli intonációját utánozni. Ez azért is baj, mert dramaturgiai értelemben ez egy fontos jelenet, Tevje ravaszul kigondolt, elmesélt álmában fontos, hogy szó szerint mit mond a két kísértet, mivel átkozza meg a hentessel való házasságot Sára. Frankó Tünde drámai szoprán-paródiája és Cejtl dédi öregasszonyos sipákolása miatt azonban nem lehet érteni a szövegmondásukat.

Nincsenek tétek, üzenetek, a nézővel való összekacsintások, már nincs meg az (egykori? néhai?) összetartozás-érzés, a szolidaritás. Nem kabát van, hanem foltok a kabáton. Csak foltok. Hermetikus, egyéni sorsokat akar láttatni a nézővel Bozsik Yvette. A lányok lázadását, azt, hogy a nyitókórusban megénekelt hagyomány hogyan tűnik el. Azt, hogy a Krakkóba, Jeruzsálembe, Ábrahám bácsihoz Amerikába szétszéledő anatevkaiak gondosan összecsomagolt bőröndjei (az életük, a hagyományaik metonímiái) mégis a vasútállomáson maradnak, és azt, hogy vajon az anatevkai zsidók tényleg eljutnak-e oda, ahova tervezgették? Azt sugallja Bozsik Yvette –, vagy nem sugallja, hanem egyszerűen ez tényleg így van Sólem Aléchemnél, meg Joseph Stein és Sheldon Harnick szövegében – hogy akárki akárhányszor fohászkodik a darabban az Istenhez, az Isten bizony néma marad. Mindenki maga kénytelen elvégezni azt, amit el kell végeznie. Khell Zsolt színpad közepén álló létráján nem szaladgálnak föl-le az angyalok, mint a bibliai Jákobén, Tevje is csak az alsó fokokig mászik fel. A földszinti székekről azt is jól látni, hogy a létra nem nyúlik az égbe, valahol nagyon magasan ugyan, de annak is vége van.

Mi? Stein-Bock-Harnick: Hegedűs a háztetőn

Hol? Fővárosi Operettszínház

Kik? Rendező: Bozsik Yvette. Szereplők:  Földes Tamás (Tevje, a tejesember), Szulák Andrea (Golde, a felesége), Vágó Bernadett (Cejtel, a lánya), Kardffy Aisha (Hódel, a lánya), Fekete-Kovács Veronika (Háva, a lánya), Bujdosó Anna (Sprince, a lánya), Hortobágyi Brigitta (Bjelke, a lánya),  Oszvald Marika (Jente, házasságközvetítő), Dénes Viktor (Mótel Kamzolj, szabólegény), Kerényi Miklós Máté (Percsik, diák), Németh Attila (Lejzer-Wolf, hentes), Kiss Zoltán (Mordche, kocsmáros), Csere László (Rabbi), Imre Roland (Mendel, a fia), Angler Balázs (Avram, könyvárus), Vati Tamás (Náhum, koldus), Frankó Tünde (Cejtel Dédi, Golde nagyanyja), Füredi Nikolett (Fruma-Sára), Mészáros Árpád Zsolt (Csendbiztos), Tarlós Ferenc (Fegyka), Csengeri Ottília (Sejndl, Mótel anyja), Laki Péter (Szása- Első orosz), Czeglédi Ákos (Jásszl, a kalapos), Kiss-Balbinat Ádám (A hegedűs)