Napról napra

A Színház folyóirat egyetlen forint állami támogatást sem kapott a 2025-ös megjelenésre. Nem gondoljuk, hogy ez rendjén van, de változtatni rajta nem tudunk. Te viszont, kedves olvasó, dönthetsz úgy, hogy bármily kicsi összeggel is, de segíted a független színházi szaksajtó fennmaradását. Az ezzel kapcsolatos információt megtalálod a cikkek végén és a honlap nyitó oldalán. Köszönjük, […]

Az Orfeum mágusa sajnos nem annyira arról mesél, hogy mi volt egykor, hanem sokkal inkább arról árulkodik, hogy mi van ma az Operettszínház helyén.

„Ez már az előadás része, figyeljenek!” – int nekünk a ruhatáros nő, miközben a szerencseszámához (53) tartozó fogasra akasztja kabátjainkat. Karsai György hangjára céloz, amely szinte elveszik a budapesti Pinceszínház előterét betöltő párbeszédek közt; a nézők egyelőre egymásnak örülnek, ki-ki a másikról szeretne tudni. A prológból elcsípem, mely részét kedvelhette Seneca a Médeiának, szó esik […]

A Nemzeti Táncszínház most hideg. Nagyon. Bozsik Yvette legújabb darabjának, a Tayos-nak számos látogatója sem tudja belehelni. Egy hölgynéző ugyan az előadás előtt figyelmeztető kérdéssel céloz a várható hőmérsékletre, valahogy mégsem hiszek benne, hogy a Táncszínházban meg találnék hűlni. Mesebeszéd. Merészen leadom a kabátot, sálat. Bízom. Hamar kiderül, hogy hiba volt, mert bent a cipőm […]

Kelet-Európában, Magyarországon is identitásdarab lett a Hegedűs a háztetőn a hetvenes években. Egy, a keleti blokk emlékezetéből jónéhány évtizedre kitörölt közösség helyét vette át a színpadon 1973-ban a Stein-Bock-Harnick-musical skanzen-világa. Az akkori fiatal zsidó és nem zsidó generációk G. Dénes György „pestiesített” dalszövegeit hallva, az előadás jeleneteit látva csodálkozhattak rá a nagy- és dédszülők egykori […]

Amellett tehát, hogy a Kacsóh-operettek utóbbi száz évének előadásai csak úgy tudtak benne maradni az operettjátszás történetében, hogy mindig lemondtak valamiről, ami a Fedák-változatban még együtt volt, az utóbbi évek János vitéz-színreviteleiben ezt még tetézi egy szájbarágósan jelképieskedő, újnépies színházi iskola revans-logikája.

Ha volt valami közös a Nemzeti Táncszínház nyári szünet utáni első premierjében (Nyaralás) és a CAFe Budapest zárónapján ugyancsak itt tartott két táncbemutatóban (Ketten és Sinni), akkor az az, hogy mindkét előadás nézése közben gyakorta elgondolkodtam, hogy lehet valami ennyire ütős, ami pár perce még annyira lehangoló volt, és fordítva.

A művész(et) látja, amit látni kell, és tanúskodik amellett, amit nem lenne szabad elfelejteni; olyan, mint a Tanú szeme. Nem válogat az emberre mért szenvedésben, az emberi nyomorúságban. Az erkölcs sem mérlegelés kérdése.  

…úgy érzem, a második nekifutás lényegretörőbb lett – vagy csak elmúlt nyolc év, és jobban működnek a hívószavak: Bozsik Yvette  aláhúzza, kihangsúlyozza, egyenesen szájba rágja a tanulságot az elfogadásról, a toleranciáról, az együttérzésről és a megalkuvás természetéről.

Bozsik Yvette és Frenák Pál műveinek közös vonása, hogy mindketten a lehető legnagyobb gondossággal iktatták ki estjükből a szellemi, lelki mélységet.

Fontos, hogy nincs eldöntve, ki ez a Jézus ma: valódi szent vagy csaló kocsmafilozófus, ahogy azt Júdás gondolja róla…

Keresem az előadás színházi értelmét.