…a színház számára fontos, hogy folyamatosan reagáljon a jelenre, a kortárs világra, és ne csak szórakoztatóipari intézmény legyen, hanem komoly, társadalomkritikus, intellektuális műhely is. Nehezebben tudnék azonban megragadni egy iránymutató, erős koncepciót.
A nácizmus bennünk van: ez Bagossy rendezésében is ilyen egyértelmű. A baj talán éppen az, hogy a színészek – a zene, a szöveg és a zongora mint szimbolikus jelek és tárgyak jelenlétében – valóban az előadás kellékeivé fokozódnak le.
Felemelő olyan színházat nézni, ami látszólag a hagyományos dramatikus és városi színházi kultúrát követi, de amiben az alkotók érintettsége mégis kézzel fogható.
A második felvonás hirtelen félbeszakad, és egy másik világ, Tatárszentgyörgy jelenik meg a színpadon.
A humoros epizódok némelyike túlburjánzik, felesleges hajtásai még nincsenek lenyírva, és ez a beköpés-, beszólás- és tréfaáradat annyira ellepi a darabot, hogy a fő történetszálat olykor nem is látni a dzsungelében.
Mácsai Pál pazar szerepformálással uralja az estét. Bernhardija minden fontoskodástól mentes, önmaga középpontja, hivatástudata köré rendezett, hajlíthatatlan férfi, fiatalos testi és szellemi ruganyossággal.
Bagossy értelmezésében nem Tartuffe (Nagy Zsolt) kegyes szólamaitól esik hasra Orgon (Znamenák István), hanem a kegyes szólamokban való hinni akarás stréber igyekezete ejti transzba.
Kétség nem fér hozzá, hogy az E föld befogad az 1914 egyenes folytatása. Ma sem értjük pontosan, miért tört ki a „tizennégyes háború”.
