Bevallom, arra számítottam, hogy ezt az ízig-vérig magyarországi, budapesti, lakótelepi, ’90-es évekbeli történetet az író-rendező kissé átírja, megkísérli időben és térben is a mi határon túli valóságunkhoz idomítani (…). Csalatkoznom kellett: a legapróbb részletekig megmaradt a történet az eredeti formájában. Szerencsére.
Hernyák György rendezésében a mesei elemek elhalványulnak, az indulatok ereje felizzik, a – részleges – megbocsájtás pedig leginkább azért következik be, mert az alkotók nem írták át radikálisabban a darabot.
Pedig Béres Attila előadása zenei precizitással, olyan színházi profizmussal működik, ami nagyon meggyőző – minden hajszálpontosan van a helyén. Kivéve a nőt mint embert az én szempontrendszeremben: mit kérdez, mire késztet, miről gondolkodtat ez a színház?
Az utóbbi napokban-hetekben (ismét) közbeszéd tárgyává vált a szabadkai Népszínház magyar társulata. Ezek a narratívák gyakran méltatlan és ízléstelen szövegkörnyezetben említik a társulat nevét, csúsztatásokat, féligazságokat, valótlanságokat tartalmaznak.
Az elmúlt évben Hamletek adták egymásnak a kilincset Gyulán, két esztendővel ezelőtt pedig Prosperók és Calibanok – most pedig jöttek a skótok.
Talán olyan kérdéseket is érdemes mérlegelni még, hogy nincs-e óhatatlanul is hátrányban a realista megjelenítés tekintetében a színház pl. a film médiumával szemben…
Az íróilag igen hatásos jelenetek a tömeggyilkosságokba torkolló utak stációit mutatják be…
Gizella paranoiás, egy pszichiátriai intézet betege.
