Két új színházi bemutatót is láthatott decemberben a szabadkai közönség. A Népszínház Magyar Társulata az Élőhomok, a Kosztolányi Dezső Színház pedig Az utolsó kislányok című darabot tűzte műsorára. A maga módján mindkét előadás kísérleti jellegű, hiszen egy nem – vagy legalábbis nem úgy – létező szövegből indul ki, és bizonyos tekintetben akár felcserélhető is, hogy ezek alatt épp melyikre gondolunk. Ám ezen felül talán szükségtelen is bármiféle összefüggést keresni a két előadás között, helyette érdemes teret adni a rácsodálkozásnak, miként tud két, a lineáris történetmesélésbe való kapaszkodás nélküli, hasonló alapokra építő – képekkel, hangulatokkal, érzésekkel operáló – darab, két ennyire különböző színházi világot létrehozni.

Szabadkai Népszínház Magyar Társulat: Élőhomok. Fotó: Igor Preradović

Élőhomok – képek Tolnai Ottó és Petrik Pál motívumai alapján

„Petrik Pál műtermében jártam.

Szeretnék hozzájárulni ahhoz, hogy többet halljunk erről a csendes, visszavonult művészről, de ahhoz is, hogy többet hallasson magáról, hiszen tíz, éve már, hogy önálló tárlatot rendezett. Ezért látogattam meg, de azért is, mert szerettem volna felidézni néhány évvel ezelőtti műteremlátogatási melankolikus élményemet — szerettem volna hatalmas, homokkal szórt vásznai elé ülni s lassan művészete élőhomokjában veszni.” / Tolnai Ottó: Petrik Pál művészete. Híd, 1977. 2. sz./

Képzőművészet és irodalom kapcsolatát, illetve a színházi térbe történő beágyazásának lehetőségeit kutatta az a produkció, amelyet Élőhomok címmel mutatott be a Szabadkai Népszínház Magyar Társulata. Az előadás a Novem Színházi Szervezet, a Szabadkai Népszínház és a magyarkanizsai Regionális Kreatív Műhely koprodukciójában készült Petrik Pál halálának 25. évfordulója és a vajdasági magyar képzőművészet napja alkalmából. A darab rendezője Mezei Kinga, aki egyben az előadás egyetlen női karaktere is a három színész, Szilágyi Nándor, Pálfi Ervin és Hajdú Tamás mellett.

Hópelyhekként lebegnek a csipketerítők a térben, szinte álomszerű a látvány, amelybe a Petrik Pál festőt és díszlettervezőt alakító Szilágyi Nándor hosszasan beleréved, amíg a közönség elfoglalja helyét a nézőtéren. Aztán egyszer csak – mintha elillanna a tél – a hópelyhek felszállnak, a festő pedig serénykedni kezd, leül egy ablakkerethez, és ujjával belerajzol a homokkal bevont felületbe, a pergő homokszemek nyomán pedig átszökik az üvegen a fény. Amit a színpad jobb alsó oldalán elhelyezett ablakkeretben figyelünk, egyszerre megjelenik a színtér felső részében is: a sűrű homokkal összemaszatolt ablakokba túlvilági ujjak vonalrajzokat vésnek. A párhuzamos jelenettel kitágul a színpadkép perspektívája is. Amit eddig fókuszáltan, részleteiben figyeltünk meg, az ettől a pillanattól kezdve egy szélesebb képként tárul elénk.

Petrik, aki 1951-től kezdődően 25 évig volt a Népszínház díszlettervezője, rendkívül elhivatott volt a maga szakmájában, és a díszlettervezés komplexitásának minden tényezőjét szem előtt tartotta. Díszletei átgondoltak voltak, egyértelmű vizuális képet alkottak a darab üzenetéről, ugyanakkor képviselték Petrik merész, a megszokottól elrugaszkodó, újszerű megoldásait is. Ezt a szellemiséget sikerült megidéznie az Élőhomok díszletének is, amelyben az opus több díszlettervének eleme is felismerhető, így a szabálytalan hosszúságú gerendák aszimmetrikus hatása, a magasba rögzített hordó és a színpadot három szintre osztó lejtő is megelevenedik előttünk.

Szabadkai Népszínház Magyar Társulat: Élőhomok. Fotó: Igor Preradović

Több szálon fut maga a cselekmény is, ezek a szálak pedig a realitás és a káprázat között mozognak. Belelátunk Petrik hétköznapjaiba, kisvárosi környezetben, ahol egész nap sertepertél a parasztasszony, és be-betér egy pálinkára a művészkolléga. Részleteiből rakjuk össze azt az álomszerű képet, amelyben a Melankólia angyalának szerelemi története bontakozik ki, és foszlik szerte. Fehér bricsesznadrágban és franciasapkában, szeszélyes gondolatokként tűnnek fel a művészet, az ihlet metaforái. Máskor meg hosszú, fekete kabátos alakok jelennek meg kalapban, behúzott nyakkal, vállukon kitömött madár – szajkó, szarka és szalakóta – mint bénító tehetetlenség, amely ködként ereszkedik az alkotó elé.

A cselekményszálak dinamikusan váltogatják egymást a zenei- és fényátfestésekkel éreztetve a narratívaváltást. Az egyik jelenet befejező pillanata a következő jelenet első mozzanata, s ezzel gyakorlatilag egy magával sodró áradat lesz az egész előadás.

A jeleneteket a Chaplin-filmekre emlékeztető, burleszkszerű közjáték színesíti. Mintha nem látnák egymást, talán nem is ugyanabban a dimenzióban mozognak a szereplők, mégis mértani pontossággal kerülik el az ütközést – még úgy is, hogy a festő lassú, kimért mozdulatokkal tér ki a körülötte gyors ütemben cikázó „gondolatok” elől. A parasztasszony, aki felhúzott búgócsiga módjára szorgoskodik megállíthatatlanul, söpröget, mos, tereget, és mintha mi sem történt volna, válik egyik pillanatról a másikra szakállas férfivá. Vagy a fekete kabátos alakok, akik a vállukon madarat tartanak, és közben maguk is úgy mozognak, mintha madarak lennének: tollakat hullajtanak a kalapjukból, és egyszer csak tojni kezdenek. Helyzetkomikumokra építi az előadás az ártatlan poénokat is, amelyek mosolyt csalnak a néző arcára, amikor a festő lepkehálóval kerget egy tiszavirágot, és horgászbottal fog ki egy női bugyit.

Máskor mozgó kompozíciókat látunk. Képeket, amelyek egyszerűen csak gyönyörködtetnek. Szenes vasalók csorognak le a lejtőn, azúr festéknyomot húzva maguk után, akár a vizet szelő csónakok. A festő meg hasztalan csukogatja a ki-kinyíló ablakokat, mintha csak a gondolatait próbálná kalitkába zárni. Ugyanezek az ablakok lesznek aztán a szerelmesek szemérmes bújócskájának az útvesztői is, melyben azonban csak egymás tovatűnő árnyékát érik utol. Meghitt pillanatok és kacagtató banalitások között lépkedünk, visszatartott lélegzettel, nehogy megzavarjuk ezt a tojáshéjakon lebegő káprázatot.

Bár az előadás Tolnai Ottó költő, író szövegeiből, költői képeiből merít, maga a darab lényegében szavak nélkül meséli el a történetet a mozgás és színészi játék, valamint a Tolnai-motívumok révén. Tolnai az opusában ugyanis vissza-visszatér egy-egy tárgyhoz, emlékképhez vagy valami furcsasághoz, ami nem ereszti el. Olyan hétköznapi dolgok ezek, amelyeket sokan észre sem vennének, de Tolnai – talán az ösztönös írói megfigyelésből, talán puszta kíváncsiságból vagy épp a megfejthetetlennek tűnő talányok feloldására tett újbóli kísérletekből kifolyólag – szövegeibe beemelve költői képekké formálta őket. Ilyen Tolnai-motívum például a csipke, a szenes vasaló, a tojás, az indigó, a karfiol, a gyöngy, a tenger és még sok-sok más, ami az előadásban visszaköszön, és ami a színpadon nem csak azt a konkrét tárgyat, hanem a teljes Tolnai-univerzumot is jelenti.

A Petrik-és Tolnai-motívumok mellett több más vajdasági alkotó hatása is tetten érhető az előadásban, így például felismerhető Nagy József táncos, koreográfus mozgásvilága, Domonkos István író kitömött madara vagy Szajkó István biciklis festő archetípusa is.

Olyan előadás ez, amely a verbalitás hiányában felerősíti a látványra, hangokra, rezdülésekre adott érzelmi reakciókat, és amelybe jól esik belefeledkezni. Ezt a pillanatot merevíti ki az előadás zárójelenete is, amelyben a festő a parton ülve bámulja a tengert, a végtelen azúrt, és bár csak néhány perc erejéig tart a látvány, a végtelen érzését kelti.

Az utolsó kislányok – Kosztolányi Dezső Színház. Fotó: Molnár Edvárd

Az utolsó kislányok

Társadalmunk bizarr valóságának egy aspektusára reflektál a Kosztolányi Dezső Színház legújabb előadása, Az utolsó kislányok című produkció. Az előadás kiindulópontját azok a képsorok szolgáltatták, amelyek a pandémia alatt futótűzként járták be a közösségi oldalakat azokról a csecsemőkről, amelyeket mesterséges megtermékenyítést követően ukrán béranyák hoztak világra egy kijevi klinikán, ám a kijárási tilalom és a határok lezárása miatt a potenciális szüleik nem tudtak értük menni. A csecsemőket ábrázoló fotók lehettek volna egy igényes szülészeti klinika újszülött osztályát bemutató promóciós csomag illusztrációi is, a kontextus ismeretében azonban inkább hatottak egy árukészlet-bemutató objektumaiként, amelyekről csak az árcédula hiányzott.

A felsorakoztatott csecsemők látványa, illetve az a kontraszt, amely a bababörze keresleti és kínálati oldala – a jómódú nyugat-európai szülőjelöltek és a nincstelen kelet-európai béranyák – között kirajzolódni látszott, arra inspirálta a szöveg szerzőjét és dramaturgját, Maja Pelevićet, hogy át- és továbbgondolja ezt a jelenséget – beleértve a foganás és család iránti vágyakozást, vagy épp a foganástól való félelmet, illetve az ezek érdekében tett áldozatos kísérleteket. Az előadásban így a gyermekek áruvá válása, az anyává, illetve családdá válás kommercializálódása mellett megjelenik a női test kizsákmányolása, a fehér heteroszexuális férfi-társadalom dominanciája – az ezzel együtt járó aránytalanságokkal és igazságtalanságokkal –, a tökéletesség-ideál hajhászása, a fogyasztói társadalom eltorzult prioritásai, és még megannyi probléma, ami – megvilágítva a fenomén árnyoldalát – összességében egy komplex társadalomkritikai reflexiót közvetít.

A kontrasztokra irányította a figyelmet a rendező, Kokan Mladenović is, aki ezzel csak még inkább kiélezte a férfitársadalmat érintő erős kritikát. A produkció arra az alapvetően egyszerű sémára épül, hogy a férfi színészek (Mészáros Gábor, Kucsov Borisz, Búbos Dávid) irányítanak vagy instruálnak, a színésznők (Fülöp Tímea, Verebes Andrea és Grgić Nikoletta) pedig előbb lelkesen, mosolyogva, majd egyre aggodalmasabban, végül kétségbeesetten tesznek meg és szenvednek el dolgokat. De ez csak a – mondjuk így – fősodor, amely következetesen végigvezet az előadáson, sokkal kimértebben és gépiesebben, mint a darabba tűzdelt többi jelenet, amelyben inkább a humor, az irónia, a groteszk és az abszurd dominál.

Az utolsó kislányok – Kosztolányi Dezső Színház. Fotó: Molnár Edvárd.

A KDSZ-ben tartott ősbemutató nem csak azért különleges, mert az eredetileg szerb nyelven megírt szöveg elsőként magyar fordításban került rendezésre, hanem azért is, mert megzenésítve állították színpadra. Jóllehet kifejezetten a drámaszövegre komponált hangzást a zeneszerző, Irena Popović, amire mondhatnánk, hogy modern színpadi opera-formát ölt, a darab mégsem sorolható egyértelműen egyik zenés színházi műfajba sem. A rendezői fősodorral párhuzamosan van egy visszatérő, viszonylag változatlan ritmusa az előadásnak, ugyanakkor ez a monotonitás csak felerősíti azokat a dinamikus korszak- és stílusváltásokat, amelyek egy-egy merészebb dallamválasztással tűnnek ki, akár az eredeti szerzeményekről, akár a néhány ütem erejéig kölcsönzött világzenei slágerekről legyen szó. A változatos hangzásvilág vázát a színpadon játszó két zenész, Szerda Árpád (zongora) és Ábrahám Máté (cselló) játéka adja, akik mindvégig élőben kísérik, s ez által formálják az előadás hangulatát és cselekményét.

Élettel azonban az a színészi játék tölti meg az előadást, amely érzékenyen ügyel arra, hogy ne veszítse el egyensúlyát az abszurdra kicsavart akcentusok és a mély emberi együttérzést előcsalogató, sokszor fájdalmas szempontok bemutatása között. Az előadás két legerősebb jelenete is ehhez a két véglethez kapcsolódik. Az egyik, amikor a felnőttek által idealizált gyerekek, akikről az elfogult szülők csakis a legjobbat feltételezik, elkezdik kimutatni a foguk fehérjét, és miközben azzal szembesülünk, hogy ők is ugyanolyan álnokok, kapzsik, irigyek és gonoszak, mint bárki más, labdazápor zúdul a nézőkre, akik alig tudják kivédeni a színes gömbök – illetve a keserű felismerés – által kapott ütlegeket. A másik pedig az a momentum, amelynek előzményeként a nőkkel szembeni elvárások végeláthatatlan sorolása közben a színészek átlátszó fóliával tekerik be a színésznőket, hozzájuk szegezve a követelményeket megtestesítő léggömböket, majd azok megfeszülve, a lufikat egyesével kidurrantva – már-már láthatatlan nyomás alatt –, gúzsba kötve ordítják: „én összeomlok”. E két véglet között a darab érzelmi dinamikája is rendkívül széles skálát jár be, amiben a néző önkéntelenül is sorstárssá válik.

A kisebb-nagyobb méretű piros, sárga és kék labdák és lufik szinte egyedüli eszközei az előadásnak, amelyek azonban több szerepet töltenek be, hiszen eredendően játékot, majd a fogyasztóipar sokszor felesleges tömegtermékeit szimbolizálják, hogy végül egy pillanat alatt „fegyverré” váljanak az előadás imént említett pontján. Ehhez hasonlóan a kontrasztokat élesítette ki a rendező a látvány tekintetében is. A színpad végében felállított fémkonstrukció ugyanis egyszerre jeleníti meg a játszóterek csúszdás mászókáit, valamint a gyártósorok futószalagjait. És ugyanígy kettős szerepet töltenek be a díszletelemként használt, egyébként játéktároló-, de ez esetben gyári rakodóládák, amelyekből szimbolikusan kísérleti ketreceket vagy épp sírokat építenek a szereplők.

Az előadás utolsó negyedében felmerül a bolygó kizsákmányolásának problémája is, amelyért – a nők kizsákmányolásához hasonlóan – a fehér heteroszexuális férfitársadalom dominanciáját mint a végzetes természeti és társadalmi következményekhez vezető alapelvet teszi felelőssé a darab. Végül lebontja a patriarchális világ megfellebbezhetetlen legitimitásának mítoszát, és helyette egy a női princípiumokon nyugvó alternatív életmódot helyez kilátásba, amely egy fenntarthatóbb világ víziójával kecsegtet. Így válik Az utolsó kislányok egy végzetszerű disztópiából posztapokaliptikus utópiává.

Mi? Mezei Kinga: Élőhomok – képek Tolnai Ottó és Petrik Pál motívumai alapján
Hol? Szabadkai Népszínház Magyar Társulat
Kik? Rendező: Mezei Kinga. Játsszák: Hajdú Tamás, Pálfi Ervin, Mezei Kinga, Szilágyi Nándor. Díszletterv: Mezei Kinga m. v. és Ondraschek Péter m. v. Jelmezterv: Janovics Erika m. v. Dramaturg: Oláh Tamás m. v. Zene: Márkos Albert m. v., Mezei Szilárd m. v. valamint Claudio Monteverdi, Igor Sztravinszkij, Franz Schubert és George Enescu szerzeményei. Zenei munkatárs: Márkos Albert m. v. Fényterv: Majoros Róbert m. v. A díszletet és a kellékeket készítették: Apró Zoltán, Oláh István, Horváth Csaba, Virág György, Takács Tibor – Faki és a színészek. A jelmezeket készítették: Janovics Erika, Csáki Magdolna, Gordana Milunović. Fotó: Igor Preradović.

Mi? Maja Pelević: Az utolsó kislányok
Hol? Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka
Kik? Rendező: Kokan Mladenović. Játsszák: Búbos Dávid, Fülöp Tímea, Grgić Nikoletta, Kucsov Borisz, Mészáros Gábor, Verebes Andrea. Zenészek: Szerda Árpád, Ábrahám Máté. Zeneszerző: Irena Popović. Dramaturg: Maja Pelević. Dramaturg munkatárs: Góli Kornélia. Díszlettervező: Marija Kalabić. Jelmeztervező: Selena Orb. Jelmezkellékek kidolgozása: Blagovesta Vasileva. Koreográfus: Fülöp Tímea. Fényterv: Majoros Róbert. Rendezőasszisztensek: Szerda Zsófia, Csík Barnabás. A zeneszerző munkatársa: Szerda Árpád. Színpadmester: Szvitlik Szebaszitán. Plakát: Blaskó Árpád. Fotó: Molnár Edvárd.