Purcăretének rossz véleménye van a világról. Akárcsak Shakespeare-nek.

Az a fiktív Bécs, amelyet Silviu Purca˘rete a Szeget szeggel craiovai előadásában ábrázol, morális fékektől megszabadult, elzüllött város. Ismerős kelet-európai lepusztultságot áraszt, anélkül hogy konkrét időbe-térbe volna helyezve. Inkább valamilyen festői groteszk érződik a tömegen, a műsorfüzet Bruegelre utal, de Hogarth vagy Daumier karikatúrái is eszünkbe juthatnak. A promiszkuitás képei: elrajzolt, nyomorék alakok, ziláltak, fogatlanok, lerongyolódottak, sivár gesztusokkal, bábszerűen üzekednek, onanizálnak – rongybabák is vannak köztük -, „bordély az egész világ”. Csupa kacska, kifordult végtagú, szifiliszes, hülyén vigyorgó figura, egyikük cafatokban húzza le a hasáról a hámló bőrt. Időnként füst lepi el a teret, vonatzakatolás hallatszik, mintha isten háta mögötti vidékre utaznánk. A színpad elején, kétoldalt egy-egy négyszögletes asztal, rajta állólámpa, iratok, táskarádió – provinciális közintézmények, felügyelni kívánt helyek, börtön, kórház, bentlakásos iskola folyosóján, portáján, teremsarkában látni ilyeneket. Mégiscsak Kelet-Európa.
Purca˘retének rossz véleménye van a világról. Akár­csak Shakespeare-nek. Az ideiglenesen visszavonuló jó Vincentio herceg mítosza – aki helytartójára, Angelóra bízza a rendcsinálást, s inkognitóját használva fel ártatlanok és bűnösök manipulálására, igazságosztó kegyúrként érkezik vissza a közéletbe – a szimplifikálók romantikus meséje volt, és rég megdőlt. Legföljebb az a kérdés, melyikük rosszabb. Vincentio herceg (Ilie Gheorghe) a craiovai előadásban megnyerő, könnyed modorú, hatvanas úriember, Angelo (Valentin Mihali) zömök, lenyalt hajú, gátlásos kádertípus, sötét öltönyben. A herceg karakterére utal, hogy végig ott van mellette bizalmasa, egy néma kísérő, készséges és ambivalens figura, turbánban és bajusszal (nő játssza); kettőjük kapcsolatát illetően széles asszociációs mező nyílik. A hatalom átadásának jelképeként tollat nyújt Ange­lónak, majd teátrálisan szájon csókolja kinevezett utódját – ennél jobban nem is hozhatná zavarba. Angelo első intézkedése a hatalomban, hogy hisztérikusan letörli az utcai falfirkákat.

Valentin Mihai (Angelo) és Ana Ularu (Izabella) / Koncz Zsuzsa felvétele

A tömeg végig főszereplő, amiből nyilvánvaló, hogy a közállapotokról van szó. Amikor Izabella (Ana Ularu) fölkeresi Angelót, hogy kegyelmet kérjen bátyjának, Claudiónak, a tömeg jelen van, és élénk gesztusokkal, morajlással irányítja a lány lépéseit: biztatja, ha lankad, nem engedi kimenni, ha föl akarja adni a kérlelést, de azt is helyteleníti, ha túllő a célon, például a helytartó nyakába ugorva lábaival átkulcsolja a derekát. Csak­hamar elkezdődik a tömeg megrendszabályozása, hangtölcséres kommandó lép működésbe, vad, üvöltő hajkurászás után a kézre kerülteket lábuknál-karjuknál összekötözve húzzák át a színpadon. Az egyéni megtorlás sem marad el, Claudio és Júlia leragasztott szájjal, székhez kötözve várja a sorsát, később látszanak a véres kínzás nyomai is. (Az állapotos Júlia hasáról aztán kiderül, hogy kispárnatömés, ami ambivalens helyzetet teremt: a bűnné nyilvánított nemiség és az ártatlan áldozatok mint az általános csalás részei együttesen segítenek véleményt alkotni az erkölcsi viszonyokról.)
Angelóban összeütközik a karrierkonform puritán és a hatalomtól gátlástalan ösztönlény. Csak rövid ideig áll ellen Izabella iránti gerjedelmének, egyre fékevesztettebben ostromolja, végül meztelenre vetkőzik, és őr­jöng­ve, egy asztal tetején követeli az apácaruháját mindvégig meg sem oldó lányt. A herceg, ha ezt a jelenetet nem is, Angelo ámok­futását szemmel tartja, akkor is jelen van, amikor szerepe szerint nem kellene, furcsa „papi” álruhájában – sötét szemüveg, szorosan a fejére simuló kapucni, mintha motorosfelszerelés lenne – közvetlen közelről, néha az arcába bámulva figyeli és hallgatja a helytartót. Kedélyességét inkognitójában sem veszti el, Izabellát a térdére ültetve avatja be terveibe – közben egy kicsit meg is tapogatja -, Ma­ri­annát tréfálkozva veszi rá az Izabellát helyettesítő szerepcserés elhálásra. (Ami Marian­nát nem akadályozza meg abban, hogy utálja tökéletes hasonmását – ugyanolyan zárt apácaruhát viselnek -, és első találkozásukkor beleharapjon vetélytársnője feléje nyújtott kezébe.) A herceg mellé szegődő nagyszájú Lucio (Sorin Leoveanu) itt amolyan meghatározhatatlan funkciójú gondnok vagy „ügyeletes” – hivatalban, börtönben vagy kórházban -, általában valamelyik elülső asztalnál ül, föl-le oltogatja a lámpát, zenét hallgat a táskarádión, Angelo szexuális őrjöngése közben például többször bekapcsolja ugyanazt a groteszk, jódlizó énekest, mintegy kajánul aláfestve az „aktust”.

Ilie Gheorghe (Vincentio), Ana Ularu (Izabella) és Gina Ca˘linoiu (Egy fiú) / Koncz Zsuzsa felvétele

Az előadásban mindez a legegyszerűbb, vizuális hatásában mégis különleges szcenikával történik. A színpadot három oldalról szürke, félmagas panelek határolják – a díszletet és a jelmezeket Gabriel Ma˘nescu társaságában a rendező tervezte -, amelyek könnyed sik­lással változatos tereket tudnak kialakítani, a szemközt lévő például előresuhan (dupla panel, mögötte ott marad egy másik), az oldalsók résein pedig újabb panelek szabdalják más-más méretűre és alakúra a soron következő jelenetet. Ahogy kisiklanak, mögöttük új helyszínek jönnek létre egy-egy székkel, asztallal, fölszórt szalmával, lefektetett bábuval, a kínzások nyomán falra kent vagy a padlóra folyt vérrel. A világítás, a zene, a csoportok koreográfiája puritán voltában is erős teatralitást nyújt. A színészi játék pedig káprázatos: akkora a személyiségek súlya, hogy nincs szükség kitett játékra, élesen kirajzolt egyéni kontúrokra – hivalkodó önreprezentációra -, a karakterek, a viszonyok, a szituációk a fölstilizált közegben a pszichorealizmus erőltetése nélkül is plasztikusak, egyéniek, pontosak és hihetetlenül természetesek.
Mire a herceg visszaérkezik, a megrendszabályozott világ már olyan, akár egy börtönkórház vagy kataton betegek tébolydája. Három sor szögletes asztalnál, az „ebédlőben” ülnek a bentlakók – eddigi viseletük most, alig észrevehető változással, pongyola és papucs -, merev bábokként kanalazzák a semmit a műanyag tányérokból. A herceg „bizalmasa” segítségével oldalt, a jelenet centrumán kívül öltözik át – később összenevetnek egymással a jól sikerült tréfán -, de a végső metamorfózis a szcéna közepén történik, úgy, hogy a pimasz Lucio a „pap” fejét ütve fokozatosan lehámozza róla a kapucnit. A kataton ápoltak minden ütésre felszisszennek félelmükben. A „megmentett” Claudio merev, élettelen szalmacsutak az egyik oldalsó asztalnál, akit a herceg „életre kelt”. A „hepiend” maga a rémálom. Hátul „összeadják” a szinte bábuvá vált Angelót és Mariannát (borzalmas „konfettit” is szórnak rájuk), Luciót ugyanott véresre verik, félholtan támolyog előre, a házassági ajánlat rémületétől eszét vesztett Izabella keserűen cinikus nevetéssel követi.
A „bűnt” sikerült kiirtani, Vincentio herceg nyugodtan uralkodhat biológiailag és szellemileg kiherélt népe fölött.