Kérdés, hogy a gyulai Shakespeare Fesztiválon tartott munkabemutató éppen csak felvetett, egymásnak olykor ellentmondó értelmezési lehetőségei letisztulnak-e a novemberre ígért kolozsvári premierre.

Van néhány tippem, hogyan értelmezendő Tompa Gábor rendező III. Richárdja. Lehetséges, hogy a nem púposnak, hanem kacskalábúnak ábrázolt Gloster gazemberré válása a mozgáskorlátozottak frusztrációjából eredő lélektani szükségszerűség. De könnyen elképzelhető az is, hogy a kolozsváriak és a Gyulai Várszínház közös produkciója a média csillogó világának kérlelhetetlen farkastörvényeit mutatja be. Azt sem tartom kizártnak, hogy a valódi főszereplő, a cselekmény észrevétlen, külső mozgatója a drámában csak említés szintjén jelen levő, az előadásban azonban többször is színre lépő Shore-né, aki a mindannyiunkban lakozó gonoszt testesíti meg. És még folytathatnám, pedig már ez is sokkal több, mint amennyit egy III. Richárd-előadás elbír. Kérdés, hogy a gyulai Shakes­peare Fesztiválon tartott munka­be­mutató éppen csak felvetett, egy­más­nak olykor ellentmondó értelmezési lehetőségei letisztulnak-e a novem­berre ígért kolozsvári premier­re.
Carmencita Brojboiu díszlete – azon túl, hogy bizarr, túlvilági hangulatával az egész előadásra rátelepszik – az ép társadalom és a sérültek nyomasztó, ellentmondásos viszonyát tükrözi. Végér­vé­nyesen szemünkbe ég a múzeumi tárlókban elhelyezett torzszülöttek, groteszk fintorba torzult maszkok (Var­ga-Járó Ilona munkái) látványa. Nagy Péter cárnak volt hasonló gyűjteménye: az alkoholban tartósított deformált embriók és gnómok ma a szentpétervári Kunstkame­rá­ban, Oroszország legelső múzeumában láthatók, ahol a látogatók szemérmetlenül legeltethetik szemüket a természet visszataszító tréfáin – végre kiélhetik kíváncsiságukat, hiszen az anatómiai csodabogarak, a mozgássérültek megbámu­lását máskor tiltja az illem. A színpadi tárlóknak más szerepük is van: a különös, vigyorgó maszkokról kiderül, hogy a trónért folytatott harcban (nemcsak Gloster kezétől) el-esett áldozatok fejei.

Bogdán Zsolt (III. Richárd) és Györgyjakab Enikő (Lady Anna) / Szkárossy Zsuzsa felvétele

Glostert már életében ki lehetne állítani a vitrinekben: Bogdán Zsolt alakításában ugyanis Richárd mozgássérültsége és formátlansága rendkívül hangsúlyos. Kifordult lábára erősen sántít, és a törzsét pántok tartják. Az előadás elején még szinte össze van nőve mankóival, aztán ahogy halad előre a királyság felé vezető, áldozataival szegélyezett úton, egyre kevésbé támaszkodik rájuk. Richárd az épek és a dekoratívak társadalmával, egy olyan világgal áll szemben, amely a csúfságot és a deformitást a természet ellen valónak tekinti, és amely a torzszülöttekről legszívesebben csak a mú­zeum­ban venne tudomást. Míg a néző némileg együtt érez a csúszómászónak tekintett Glosterrel, az udvar tagjaiból még az elemi udvariasság is hiányzik: általában minden szereplőnek jut szék, csak épp az invalidusnak nem. Éppen ezért váratlan Richárd támadása, hiszen korábban senki sem úgy gondolt rá mint cselekvő, életképes, szóra érdemes emberre.
Bogdán Zsolt Richárdjának lelkét mintha a testét visszataszítónak látó tekintetek nyomorították volna meg. Amikor először lép a színpadra, és eldönti, hogy gazember lesz, zsenialitással vegyes idiotizmusa tör a felszínre. Később is úgy bicegi be mankóin az udvart, mint a szocializáció korai szakaszában megrekedt, öntörvényű Esőember. Minden felbukkanása, minden mondata kizökkenést, összerezzenést vált ki a többi szereplőből. Mintha a vadgyermekek állatiassága bukkanna elő belőle, aki mellőzésének évei alatt éles szemmel figyelte és sajátította el a „normálisak” viselkedésmódját, törvényeit, képmutató szokásait. Feltűnő, hogy legfőbb szövetségese épp az esetlen, régimódi szemüveget viselő, a többi szereplőnél jóval kevésbé dekoratív Buckingham (Keresztes Sándor).
Ennek a frusztráltságból ere­dő lélektani motiváltságnak mond ellent Shore-né (Skovrán Tünde) szerepeltetése (akinek kilétére egyébként csak a színlap segítségével derül fény). Míg a drámában csak beszélnek az udvar tagjaival ágyba bújó intrikusként jellemzett figuráról, a rendező rendkívül fontos szerepet szánt Shore-nénak. A titokzatos, hosszú lábú, szőke démon megjelenései keretezik az előadást: Richárd monológja előtt domina-jelmezben enyeleg a koronával, majd az előadás végén fekete csuklyát ölt, s miközben Rich­mond hangja fokozatosan elhalkul, egy telefonfülkéből olvassa fel a Jelenések könyvének az Antikrisztusra vonatkozó sorait. Ezek szerint Richárd mégiscsak az eredendő bűn, a tömény gonosz egyik megtestesülése lenne? (Netán: Richmond az Antikrisztus?) Shore-né Richárd királlyá választásánál is tüsténkedik: a tévé-show-ként ábrázolt jelenetben az ő utasításai segítségével zajlik a felvétel, és a súgógép szerepét is ellátja – Shore-né lenne az embertől függetlenül létező, a tetteinket befolyásoló Gonosz?

Skovrán Tünde (Shore-né) és Bogdán Zsolt / Szkárossy Zsuzsa felvétele

Egy ötletes és emlékezetes jelenet erejéig az előadás megpendíti az „embertelen, hazug média” húrt is. Richárd királlyá választását egy tévé stúdiójából és a kép­ernyőkről követhetjük, a szombat esti show-műsorok minden kellékével – kameramannokkal, mikrofonokkal s a feszült várakozást fokozó reklámmal – együtt. Ez a jelenet a népét teljesen hülyének néző, a valóságot megrendező és folyton szerepet játszó politikusok paródiája. Ám ez az időszerű értelmezés sem vonul végig az egész előadáson, vagy legalábbis elhalványul az ötletek sűrűjében. Az ominózus show-jelenetet leszámítva az egyébként messziről alig látható kivetítők nélkül is működne az előadás; az elején vetített háborús képek például bántóan banálisak.
A színpadi közhelyek áldozatául esnek a véres harcok passzív elszenvedői, a nők is. Kézdi Imola, Györgyjakab Enikő, Péter Hilda és Csutak Réka közös játékából olykor lüktet a tompán fájó, keserves női sors, azonban dizájnerek tervezte ruháikban, kokain-, heroin- és alkoholmámorukban inkább valamilyen ultragazdag, rivalizáló családokról szóló amerikai filmsorozat női szereplői­re emlékeztetnek. A bíbor és a mályvaszín különböző árnyalatait viselő férfiak pedig mintha egy high tech kellékeket, mobiltelefonokat és tartozékaikat felvonultató, menő akciófilmből kerültek volna a Várszínház színpadára.
Minden jelenetre jut egy tucatnyi (jó és rossz, érdekes és érdektelen) ötlet, mintha csak a néző figyelmének ébren tartása lenne a cél – különben mi mással lehet magyarázni, hogy Richárd VI. Henrik koporsójából ugrik elő, hogy repülőt hajtogat a gyilkosoknak szánt parancsból, hogy Catesby az egyik jelenet előtt balettozik kicsit, hogy Richmond rapperként, angolul olvassa fel beszédét, s hogy Hastings hóna alatt kistévé van?
Tompa Gábor III. Richárdja ebben a formájában brain-storming egy meglehetősen érdekesnek ígérkező elő-adáshoz.

WILLIAM SHAKESPEARE: III. RICHÁRD
(A Kolozsvári Állami Magyar Színház 
és a Gyulai Várszínház közös produkciója)

Fordította: Vas István. Dramaturg: Visky András. A dra­maturg munkatársa: Vajna Noémi. Díszlet- és jel­mez­tervező: Carmencita Brojboiu. Maszkmester: Varga-Járó Ilona. Zeneszerző: Vasile S,irli. Koreográfus: Florin Fieroiu. Digitális média: Tofán Zsolt. Ren­de­zőasszisztens: Albu István. Rendező: Tompa Gábor.
Szereplők: Bogdán Zsolt, Keresztes Sándor, Hatházi András, Bíró József, Bács Miklós, Senkálszky Endre, Salat Lehel, Orbán Attila, Sinkó Ferenc, Galló Ernő, Molnár Levente, Szűcs Ervin, Farkas Lóránd, Bo­do­lai Balázs, Laczkó Vass Róbert, Buzási András, Balla Szabolcs, Fogarasi Alpár, Nagy József, Visky Bence, Mányoki Bence, Kézdi Imola, Györgyjakab Enikő, Péter Hilda, Csutak Réka, Pethő Anikó, Skovrán Tünde, M. Kántor Melinda.