Kolozsváron, tavaly decemberben a közönség végignevette az előadást, értette, amit lát, nálunk – október 23-án – csak kevesen követték azt az érzelmi hullámzást, amely megkísérelte magával ragadni őket.

Mellbe vágta a budapesti nézőket Andrei Şerban Ványa bácsija a kolozsvári Állami Magyar Színház vendégjátékán a Nemzeti Színházban. Az első este után nem tapsoltak, nem tudni, hogy azért-e, mert elállt a lélegzetük, vagy mert nem tudták, hogy vége van a darabnak. A sorozat utolsó előadását láttam. Egy mögöttem ülő, nyilvánvalóan outsider férfi – vajon hogy jutott jegyhez, amikor esengő szakemberek és elkötelezett színházjárók tucatjai rekedtek kívül esténként? – az első felvonás után felháborodottan jegyezte meg, hogy ide sem jön többet, ezek a színészek maguknak játszanak, nem a közönségnek. Remek észrevétel, mi, kritikusok, évtizedek óta nem tudjuk ilyen pontosan megfogalmazni, mi választja el a határainkon inneni magyar színházat a határainkon túli világszínháztól. A mi színészeink (tisztelet a kivételnek) az ő édes közönségüknek játszanak, az övéiknek véleményük van a világról, az emberi kapcsolatokról, az intenzíven megélt életről.

Jelenet az előadásból / Biró István felvétele

Kolozsváron, tavaly decemberben a közönség végignevette az előadást, értette, amit lát, nálunk – október 23-án – csak kevesen követték azt az érzelmi hullámzást, amely megkísérelte magával ragadni őket. A többség süketen ült, nem érezte találva magát. Nem tanultak meg színházat nézni, évtizedek óta azt nézik színháznak, ami nem az, és amikor ide jön néhány istenáldotta színész, akik egy inspiratívnak mondható, valójában zseniális rendező ihletésére bevezetik őket az emberi természet rejtett zugaiba, akkor zavarban vannak. Nem szoktak hozzá. Pedig Şerban Csehovot, mindig Csehovot, és semmi mást, csak Csehovot játssza. („Chekhov, always Chekhov, and nothing but Chekhov”, mondhatnánk az előadás perverz bestia Jelenája, illetve az őt alakító életveszélyesen frivol Kézdi Imola modorában.) Egyetlen provokatívnak szánt gesztus sincs a produkcióban, a szerző mondatai hangzanak el az eredeti sorrendben (bevált magyar fordításban), nincsenek vulgáris vagy aktualizált betoldások, mai tárgyak vagy elidegenítő idézőjelek – minden a darabból fakad. Hogy Szerebrjakov (Bíró József) makkegészséges pozőr, Ványa (Hatházi András) önmagával meghasonlott bohóc, Asztrov (Bogdán Zsolt) vivőrbe oltott slemil, Szonya (Pethő Anikó) önáltató fruska, Vojnyickaja (Kató Emőke) kiállhatatlan kékharisnya? Ez mind az újraolvasott csehovi szövegalatti része, és csupán kiindulópontja annak a tragikomikus, a jellemek és helyzetek színét és visszáját sűrítetten megmutató életszínjátéknak, amely a színpadon zajlik.

Vagy inkább a színházban. Az előadás legfontosabb stiláris eleme a teatralitás. Nem egyszerűen rendezői fogás, hogy a díszlet maga a színház, az első felvonás játéktere az üres nézőtér (a közönség a színpad szélén, a függöny előtt ül), a többié pedig a színpad, amelynek három oldalát és teljes vastraverzes belmagasságát bejátsszák a leeresztett s csak a legvégén újra felvont vasfüggöny mögött. (Hiteles pletyka szerint Şerban magának spórolta meg, azaz honoráriumához csapatta a díszletköltséget. Jelentős összegről beszélnek, szerintem a többszörösét is megérdemelné.) Az első felvonás egymást kóstolgató szereplői még „kívül” vannak, nézői saját sorsuknak. Aztán egy frenetikus, music hallosra világított argentin tangóval (amely illik a Nemzeti Színház nézőtéri giccséhez, és vissza-visszatér a játék során) fölvonulnak a színpadra, ahol örökös átjárással, a zsigerekig átélt karaktereket kívülről is láttatva, bennünket is bevonva a frivol körbe, a szó metaforikus értelmében vett emberi színjáték elképesztő parádéját produkálják. Testi és lelki akrobatizmussal, szemernyi szentimentalizmus és melodráma nélkül, tele energiával, humorral és lírával. Az utolsó jelenetben a szinte vallási áldozatként vállalt munka megváltó áhítatát száraz deklamálással és sárba hempergetéssel kommentálja Şerban. A tiszta lelkek és a való élet. A szent művészet és a szent sár. A szereplők kirohannak a nézőtérre, ahol lassan újra fölkúszik az első felvonásban leeresztett giccs-csillár.
Kolozsváron bejárták az üléseket és a folyosókat is. Itt nem. Nincs az a művészet, amely sáros lábbal illethetné a magyar Nemzeti Színház giccsét.

2008. október 23.